Röviden annyiban össze tudnám foglalni a dolgot hogy a gyerekek rendszeresen halálra, rémülnek tőlem az utcán. Hosszabban: amikor leléptem a Tündérvilágból hosszú fekete hajamat azonnal felnyirattam és őrült tetováltatásba kezdtem. Nem akartam, hogy olyasmiket mondjanak rám, hogy mennyire cuki vagyok. Bár 160 centi lévén a „manó” jelzőt rendszeresen megkapom. Ha tudnák a mondénok, hogy mennyire messze állnak az igazságtól maguk is meglepődnének. Igyekszem mindig a vagány csaj maradni, aki szakadt farmerban és bőrdzsekiben jár, pont nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Kék szemem és fekete hajam nem annyira különleges, de én szeretem, főleg mióta olyan frizurát viselhetek, amilyet én akarok. Mint már említettem 160 centi magas vagyok, amit nagyon utálok. Mindig is irigyeltem a magas lányokat, de már bele törődtem, hogy ilyen töpszli maradok. Ezt igyekszem stílusommal kompenzálni, amibe a megannyi tetoválás is bele tartozik. Csak kevés olyan testfelületem van, amire nem varrattam még, sokszor hallottam, hogy ennyi minta a bőrön mennyire nőietlen és ronda, de én egyszerűen imádom őket. Mindegyiknek jelentése van számomra, és ezek tesznek igazán azzá, aki vagyok.

Sosem gondoltam magam törékeny ne bánts virágnak. A vagánysághoz nálam hozzá tartozik az is, hogy nem vagyok túl kedves. Azt hinné az ember, valaki olyan, mint én egyáltalán nem is lehet érzékeny, ezért sokan félre ismernek elsőre. Tény és való, szarkasztikus humorom van, és szinte mindenhez és mindenkihez kritikusan állok hozzá. Nagyhangú vagyok, és imádok szócsatába keveredni. Nagy és erős férfiak is sírva fakadtak már tőlem, mert amiért olyan stílusban ás annyira leoltottam őket, amilyet egy ilyen kicsi csajtól nem vártak volna. Bár a Tündérvilágaban volt időm élezgetni a nyelvemet. Van egy olyan jellemvonásom, ami miatt őrültnek is tarthatnak: nem félek semmitől. Ha fegyvert tartanak, az arcomba bele röhögök a csövébe, és bármikor sétálgatnék akár a Pokolban is. Talán ezt mindannak köszönhetem, amit a Tündérvilágban láttam, vagy éppen a jelenlegi munkámnak. Mélyen a keménység páncélja alatt mégis érző szív bújik meg, bár ki kell érdemelni, hogy, megmutassam. Keveseknek volt még türelme ahhoz, hogy a legmélyebb érzelmeimig leássanak, ezek a kevesek, azok, akiket barátaimnak merek nevezni. Nekik megmutattam, hogy néha én is kétségbe esem, vagyok szomorú vagy éppen halálosan szerelmes. De ez mélyen el van temetve, és sok szerencsét mindenkinek, aki el akar jutni odáig. Hosszú út lesz

Mikor megláttam az eget a Central Park felett elsírtam magam. Akkor sírtam életemben először és azóta utoljára is. De tudtam, hogy szabad vagyok, a kapu bezárult mögöttem, az üldözőim lemaradtak. Kijutottam, és senki sem kényszeríthet többé, hogy vissza menjek oda.
Mindig is rebellis voltam, és ez nem tetszett apámnak. Egy főnemes udvarához tartozott, és az volt minden vágya, hogy én előkelőbb helyet foglaljak el ott, mint ő. Én ezt egyáltalán nem akartam. Így lettem végül alig 15 évesen az uraság egyik személyi testőre. Ennek se örültem túlzottan. Én a Vadűzéshez akartam menni, minden vágyam volt, de hát nők oda nem mehetnek. Így lettem udvarhölgy, amit gyűlöltem. Magamat fejlesztgettem, éjszakánkét harcolni tanultam, íjászkodni, karddal és botokkal küzdeni. Volt egy jó barátom, legalább is akkor azt hittem, hogy a barátom, aki a Vadűzés tagja volt. Néha ellógott onnan, hogy segítsen nekem, így végül megkaptam én is ugyan azt a kiképzést, mint ők. De kár volt megbízzak benne. Elmondtam neki, hogy boldogtalan vagyok itt és szökni készülök, felmenni a mondénok világába, ott élni ott dolgozni, és soha többé vissza se jönni ide. Nem mondom, hogy gyűlölöm a saját fajtámat, én is tündér vagyok, a jellemem ugyan olyan, mint a többié, de gyűlölöm a bezártságot, és azt, ha parancsolgatni akarnak nekem. Azon az estén viszont, amikor le akartam lépni, ott várt a lakhelyem előtt egy csapat, hogy elvigyenek. A rohadék, akinek a nevét se vagyok hajlandó azóta kiejteni elárult. Éppen csak el tudtam menekülni, és lerázni őket, heten voltak, hármat majdnem meg is öltem közülük. Végül mégis szabad lettem, ahogy a Central Park puha füvére ért a lábam. Felnéztem a tiszta, éjszakai égre, a hűvös levegő simogatta az arcomat. Egy közeli fán bagoly huhogott, egy fekete macska sunnyogott el a lábam mellett. Én pedig olyan könnyű voltam, mint még soha. A mellkasomról eltűnt a bezártság keltette mázsás súly, annak a tudata, hogy a szadista apám minden lépésemet úgy figyeli akár egy vadászkutya. Aztán egy nagyobb súly nehezedett rám, hirtelen a semmiből, ami elnyomott minden boldogságot. Mi lesz velem, mégis mit fogok enni, hol fogok lakni?! Ekkor egy mély hang szólalt meg mögöttem.
- Bajod van kölyök?
Ijedten oda fordultam a hang irányába, egy fekete dzsekit viselő férfi állt mögöttem, láthatóan nem volt mondén. Jobban szemügyre vettem, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen lénnyel állok szemben.
- Nem kifejezetten… de ha van is majd megoldom, nagylány vagyok már! Szóval kopjon le Mr. Ijesztő Sötét Alak!
- Nem úgy festesz, mint akinek nincsen baja. Jól látom, hogy tündér vagy?
- Köze hozzá? Különben is mi az, hogy tündér? –próbálom mondénnak tettetni magam
- Ne szórakozz velem kölyök most léptél ki a tóból.
- Francba. –szusszanok-, Oké Mr. Ijesztő Sötét Alak mit akar tőlem?
- Munkát ajánlok! –mondta és bemutatkozott. Kiderült, hogy Charles a neve és egy fejvadász csoport vezetője. Alvilágiak, akik alvilágiaknak és mondénoknak is dolgoznak, megkeresik a célpontokat, és ha kell, megölik, ha kell, elviszik őket a megbízóiknak. Sokat beszélgettünk, míg rá beszélt, hogy csatlakozzak hozzá. Bár ők New Orleansban dolgoznak, Charles néhány év munka után elengedett, és New Yorkba költöztem. Önállóan kezdtem dolgozni, de jó kapcsolatot ápolok velük azóta is. Néha hiányoznak, de meg akartam tanulni a saját lábamra állni. Az évek során megtanultam, egyedül is boldogulni, és keresettnek lenni. Szeretem a New Yorki életet, a nephilimek nem zargatnak, pedig tudom, hogy tudnak rólam. Szerintem úgy vannak vele, hogy ha elintézzük kulturáltan magunk között, akkor nem szólnak bele. Arra vagyok én, hogy kulturáltan elvégezzem az olyan feladatokat, amikre a megbízóim kérnek. Én pedig végre elememben vagyok. Egész életemben erre tréningeztem magam, ezt akartam csinálni. Olyan lehetek, amilyen én akarok, senki sem mondja meg mit és hogyan tegyek, senki sem irányít, a magam ura vagyok. Próbálok ellavírozni a világban, úgy hogy a rend éber őrei a nephilimek ne szálljanak rám, hogy eléljek, és egy olyan életszínvonalat tartsak fent magamnak, ami elviselhető.