Ha ennyire érdekel, akkor vágjunk bele. Kezdjük talán azzal, hogy 180 centi magas vagyok, az eredeti hajszínem sötétbarna, viszont pár éve már beújítottam. Most már vörös árnyalat is található a hajamban, ami nem mellesleg hosszú. Az íriszeim barna színűek. Tizennyolc évesen szereztem az első piercingem, azóta pedig csak bővültek. A szemöldökömben, az alsó ajkamban és a jobb orrcimpában is található belőlük. El ne felejtsem megemlíteni, hogy a fülemben is van pár fülbevaló. Mi van még...? Ó, igen! Tetoválásaim is vannak, amit még egy haver csinált fél áron, így egész olcsón megúszhattam. Kedvenc színem a fekete és szeretem a gót stílusú ruhákat, ezért ritkán látni rajtam színes cuccokat. A favorit összeállításom a fekete farmer fekete pólóval és bőrkabát, ha szükséges. Nem vagyok egy kigyúrt pasi, és ez meg is látszik az alkatomon. Nem viszem túlzásba az edzéseket, főként futni szoktam, hogyha van elég energiám hozzá. Ez pedig nem mindig jön össze.

Sokan nem néznék ki belőlem, de szeretem a rendet. Nem vagyok megrögzött tisztaságmániás, mert azért megesik, hogy pár napig áll a mosogatóban a mosatlan tányérok tornya. Van pár kimosásra váró ruha, vagy néhol sokáig áll a por. Amint lehet úgy is eltakarítom, egy kis piszok nem zavar túlságosan. Függetlennek vallom magam. Megtanultam, hogy ebben a világban legtöbbször csak magára számíthat az ember. A szüleim halála után nevelőszülőkhöz kerültem, akiktől túl sok támogatást nem kaptam. Sok segítségre nem számíthattam tőlük, csak az önállóságomra támaszkodhattam. Talán nem véletlen az sem, hogy bizalmatlan vagyok másokkal szemben. Idő kell, míg egyáltalán megnyílok. A bizalmamat ki kell érdemelni, és ez nem megy egyről a kettőre. Megvan a magamhoz való eszem, a tanulás se megy rosszul, ahogy ahhoz is eléggé sikerült kiképeznem magam, hogy a zsebtolvajlás olyan szinten menjen, hogy azt észre se vegyék. Gyors vagyok és pontos, feltűnés mentesen csinálom.

1998 júniusában születtem meg Brooklynban, az édesanyám tanítónő volt, az apám pedig bankban dolgozott. Boldogok voltunk, a lehető legjobb gyermekkort igyekeztek nyújtani nekem. A lázadó tini korszakommal nehezen boldogultak, de mindig ott voltak. Számíthattam rájuk, amikor szükségem volt rá. Ez viszont egy nap megváltozott. Tizennégy lehettem, mikor kiderült, hogy apám rákban szenved. Egy éven át küzdött, míg végül a betegség erősebbnek bizonyult nála. Anyámat nagyon megrázta az elvesztése. Mindig is érzékeny asszony volt, ez pedig teljesen megtörte. A szemem láttára emésztette el őt a depresszió. A gyógyszerek egy ideig segítettek, de végül már tanítani sem volt képes. Az ágyból is alig volt hajlandó kikelni. Ezen időszak alatt tanultam meg főzni magunkra. Végül olyan mélyre süllyedt, hogy nem bírta tovább. Az évzáróról mentem haza, amikor megtaláltam őt a szobája ágyában. Körülötte üres gyógyszeres dobozok hevertek. Rémülten hívtam a mentőket és próbáltam újraéleszteni. Mélyen legbelül éreztem, hogy már felesleges a próbálkozás, de képtelen voltam csak ott ülni és várni. A megérkező mentősök sem tudtak már mit tenni. Anyám szíve összetört, és ez semmi sem tudta begyógyítani.
Mivel rokonaim nem voltak, így nevelőszülőknél kötöttem ki. Viszont őket sosem tekintettem a szüleimnek, csupán két felnőttel éltem, mert kiskorú voltam az egyedülléthez. Ők csak a pénzért csinálták ezt az egészet. Suliba járattak, mert muszáj volt. Ha enni akartam, magamnak kellett elkészítenem, és a ruháimról is magamnak kellett gondoskodnom. Tudtam, hogy csak saját magamra számíthatok. Ekkor kezdtem bele apróbb lopásokba. Eleinte eladtam a megszerzett ékszereket vagy kisebb tárgyakat. Később álltam át a zsebtolvajlásra, viszont mindig óvatos voltam. Nem voltam ostoba. Nem akartam, hogy a rendőrök elkapjanak és priuszom legyen. Ha nagyon necces volt a helyzet, akkor inkább hagytam. Fejleszteni kezdtem magam, próbákat tartottam, hogy észrevétlenül el tudjam tulajdonítani a pénztárcákat. Mikor tizennyolc lettem kiderült, hogy a szüleim rám hagyták a házat és egy kisebb pénzt is, amit még az egyetemi éveimre gyűjtögettek egy számlán. Amint elköltözhettem a nevelőszülőktől visszatértem a családi házunkba, ami már az enyém volt. Senki sem gondozta, így az idő nyomai meglátszottak rajta. Időbe telt, míg újra lakhatóvá tettem, és időközben bekerültem a választott egyetemre is.
A lopások már nem voltak elegendők, viszont már hozzászoktam ehhez az életstílushoz. Plusz kiegészítésként egy csempésznek segítettem be a pakoláskor. Drogok, tárgyak vagy festmények. Mindegy mi volt, én csöndben elvégeztem a melót és megkaptam érte az fizetségem. Nem sok minden az a pénz, de elegendő ahhoz, hogy a zsebtolvajlás mellett fenn tudjam tartani a házat és kissé szűkösen, de saját magamat is.