- Nem, anya, eszemben sincs levágatni a hajamat!
- Ugyan, apa! Hogy lehetne ezt visszacsinálni csak úgy?
- Nem, Barbara néni, ezek nem kígyók, s nem is paróka.
- ...

Megannyi magyarázattal szolgáltam már az évek során az üstökömet ékítő raszta tincsekre. Volt, aki elfogadott így, van aki azóta is pöröl velem, amióta elkezdtem növeszteni a hajamat, de mondjuk ki: le-sza-rom.
Általában azt veszem fel, amihez csak kedvem van, nem vagyok hajlandó alkalomhoz vagy konvenciókhoz öltözni. A stílusom behatárolhatatlan, de ha mindenképpen sablont kell húzni rá, akkor maradjunk annál, hogy laza, lezser.
Átlagos a magasságom, a szemszínem, a hajszínem, szóval a piercingekkel és tetoválásokkal - na meg a szépre horgolt rasztámmal - keltek feltűnést.
Amikor nem kell formális harcos göncbe bújni, akkor is inkább a bakancsot vagy tornacipőt részesítem előnyben, de valljuk be az se ritka, hogy flipflopban és szakadt farmer-trikó kombóban csattogok egyik helyről a másikra. Csak mert jó ez így nekem. És ahogy már említettem korábban: mások véleményét - látszólag - le-sza-rom!

- Persze anya! Isteni finom ez a leves!
- Nem, apa, nincs abban semmi fura, hogy itt vagy.
- Hogyne, Barbara néni! Én vagyok a legjobb az edzőtársaim között.
- ...

Hírből sem ismerem az igazmondást, de mindenki őszinte személynek hisz. A magam módján az is vagyok, de túlzás lenne állítani, hogy nem a hazudozás az én túlélési módszerem. Mondjuk ki, kerek-perec: a szavak mestere vagyok. Úgy facsarom őket, ahogy csak kedvem szottyan, s könnyen vagyok, hiszen mindig tudtam, a szüleim bármit elhisznek nekem.
Nem úgy én nekik.
Alapvetően kíváncsi, nyitott, laza srác vagyok, olyas valaki, aki bárkivel meg tudná találni a hangot, ha megerőlteti magát. A baj csak az, hogy nem kenyerem az erőlködés. Aki nem szimpi, az felőlem fel is fordulhat, nem izgatom magam rajta és akit csípek, néha az is úgy érezheti, bár ne ismerne engem.
Viccesen azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint Superman és Clark Kent. Oké, én nem hordok szemüveget, de van egy unalmas, kedves, szerethető kölyök-énem, olyasmi, mint Mr. Kent az újságírók között, s ezzel együtt elő tud bújni belőlem a fickós virtus, s akkor aztán senki nem mondana kedvesnek.
Tudom, nem feltétlenül egészséges ez a kettősség így. Érzem is, meg is iszom a levét. De ez van, ezt dobta a gép és a szeretve-nevelés.

Londonban születtem, húsz évvel ezelőtt. Nagyon várt gyermek voltam, ehhez mérten el is kényeztettek már a születésem pillanatától fogva. Akármit is szerettem volna, azt megkaptam. Ki se kellett ejtsem a számon, már az enyém is volt, s hogyha csak ezt tudja rólam valaki, akkor gondolhatja, hogy egy merő megtestesült álom volt az életem. A valóság viszont sosem fekete és soha nem fehér, na meg a fenékig tejfel is felejthető abban a világban, amiben élünk. (Mondjuk itt engedtessék meg nekem megjegyezni: szerintem minden világban az volna. Szenvedélyesen kutatom mind a mondén, mind az árnyvadász történelmet, szóval biztosan állíthatom: én már csak tudom.)
Szeret az anyám. Úgy szeret, mint egy anya a fiát kell szeresse. Mégsem tudom tökéletes asszonynak tartani. Azóta, hogy kinyílt az értelmem és a szemem is, egyre inkább cseszegeti a csőrömet mindaz, amit tudok – vagyis amit pont, hogy nem tudok – a nővéremről, s a vele kapcsolatos dolgokról. Apám meg? Elhalmoz mindennel, hogy ne szóljak egy szót se azokról a dolgokról, melyeket a „mi titkaink”-nak tart. Vegyük úgy, hogy kimondatlan ígéret hangzott el irányomból felé, s tényleg nem beszélek senkinek semmit arról, amiről hallgatnom kell. Szerinte. Szerintem viszont érdemes. Mert szégyellem és kevesebbnek érzem tőle magam, mint bármitől.
Hiányzik az életemből a rend, mindig is hiányzott. Minden meg van teremtve körém, nem kell egy fűszálat sem odébb tennem azért, hogy jó legyek, hogy rendben legyek, s amilyen furcsa ez kimondva, annyira igaz: épp emiatt nem vagyok rendben.
Itt állva az Intézet kapujában, tornacsukám orrával a küszöböt rugdosva hirtelen már nem olyan szép a múlt, s nem olyan izgalmas a jövő. A jelen pedig kifejezetten savanykás-keserű. De ez már csak ilyen. Gyakran éreztem így az életem során, ám mint ahogy húsz éve szinte minden egyes napon, úgy ma is az idült, könnyed vigyorgás módszerét alkalmazom.
- Hja, az intézetvezetőt keresem. – hatásszünet, kérdéshalom. Tőlem vállvonás. – Azért, mert beszélni szeretnék vele. – a „nem egyértelmű?” és a „hülye-e vagy?” kérdések lenyelése részemről, az ajtót kinyitó szájából sürgető és rosszalló szusszanás. – A tesóm. Ez elég ok? – rajtam a sóhajtozás sora. Hátracsapok egy párat a hajkígyók közül, udvariasan vigyázz-ba vágom magam. Kezemet nyújtóm a csóka felé. – Derek Coldstone. – és a „már elégedett vagy?” is belevész a kimondatlan kérdések sorába. Várakozó álláspontra helyezkedem. Majd csak lesz valami. Mást nem szabad leszek. Az is valami. Minden más csak grátisz és ráadás.
Azért pedig áldom az eszemet, hogy elhoztam magammal a dugi-adagom. Még bele se vágtam ebbe a kalandba, de máris úgy érzem, hogy kelleni fog majd az a tucat-marok leszarom-tabletta, ami a táskám mélyén lapul. Egyebek között.