Ha Demetriusra pillantasz, nem az az első gondolatod, hogy mennyire különleges, vagy sármos, mert külsőleg egyikben sem kiemelkedő. Gesztenye barna haját rövidre vágatja, szemei acélkéken csillognak vissza a másikra. Állkapcsa széles, álla viszont keskeny, amely férfias küllemmel ruházza fel. Keskeny ajkain egy apró mosoly is elég ahhoz, hogy kedves, megnyerő és bizalomgerjesztő legyen a külseje, ám ha ez eltűnik, hideg, metsző szemeivel úgy képes rá pillantani akárkire, hogy megfagy benne a vér. Magassága és testalkata is hozzájárul a tiszteletet parancsoló külsőhöz, amelyet általában magán hordoz. Tartása egyenes, talán kicsit büszkének is tűnhet, testét szépen „karban tartott” izom fedi. Ruhái a laza farmer-bőrkabát kombótól elkezdve az öltönyig bármi lehet, az esemény és a helytől függően, ahova készül.

Nehéz Demetriust pontosan körbe írni azoknak, akik nem ismerik igazán, ő pedig általában nem hagyja, hogy mélyebben megismerjék. Elsőre azt lehetne róla mondani, hogy köpönyegforgató. Mindenkinek olyan arcot, olyan maszkot mutat, amilyet látni akar. Ha kell, mosolyog, ha kell, oda csap. Alapjáraton egy határozott és kellemes egyénnek mondható, aki megnyerő modorral van megáldva. Szereti hajtani a nőket és ahhoz képest, hogy folyton patáliát csap az öccsével, talán őt szereti a legjobban családjából. Soha nem mondaná ki és soha nem mutatná ki igazán, de ez tényleg így van. Talán azért, mert évszázadok óta ő az egyetlen, aki a sérült lénye ellenére is képes vele felhőtlenül piszkálódni. Ugyan is bármennyire is próbálja magát erősnek és rendíthetetlennek láttatni, tudja jól, hogy ahogy apja és húga is, úgy az öccse is átlát rajta.

Hol is érdemes kezdeni egy vámpír történetét? Inkább akkor, mikor új életre virradt, nem igaz? Legalább is majdnem. Tekintsünk még egy kicsit hátrébb, hogy lássuk azt, miért választották ki. Mert kétség sem fér hozzá, hogy ő egy kiválasztott lett.
Domitian Ignatius. Habár Akasha a néven született, így hívták valaha régen a férfit, aki valamikor i.e. 700 évvel született az akkoriban kialakuló spártai katona államban. Elég jó harcos és stratéga volt, hogy sok küzdelmet megnyerjen magának és nemzetének, ravaszságával könnyen térdre kényszerítette ellenfeleit, és jól alkudozott a kereskedőkkel. Sikerét azonban nem csak eszének, de képességének is köszönhette: a csillagok állásából könnyedén kiolvasott olyasmiket, amelyeket mások lehetetlennek véltek. Talán ez lehet az oka, ami miatt kiválasztották: Dareiosz maga próbálta jobb belátásra bírni a férfit, aki azonban először elutasította őt. Úgy érezte, túl sok dolga van még otthonában, nem hagyhat itt mindent és mindenkit.
Aztán eljött néhány évvel később a következő csata, melynek mezején ő maga is haldokolva feküdt. Ekkor kapta meg ismét az ajánlatot: ezt az életet már mindenképp elveszíti. A kérdés az, neki kezd-e egy másiknak? Nem akart meghalni, így hát elfogadta az ajánlatot, s hagyta, hogy a férfi beölelje. Furcsa volt a nappali életét lecserélni az éjszakaira. Egy ideig sóvárgott régi élete után, de végül képes volt hátat fordítani nekik. Az ez utáni korszaka igazából feledésbe merül. Beszéljünk inkább arról az időről, mikor ténylegesen Domitian Ignatius volt. Ez nagyjából az i.e. 40-es években volt, amikor a rómaiak elég gyakori „vendégeknek” számítottak Egyiptomban. Akasha élvezte az életet, amennyire lehetett. Utazott és tanult, azonban ekkoriban ismert meg egy nőt Egyiptomban, akitől alig bírt elszabadulni. Nem csak a külseje volt az, amely megfogta: az olajbarna bőr, a fekete hajzuhatag, a pisze orr, az istennő szépségű arc, a karcsú vonások, légies mozgások, de a nő kifejezetten okos volt és pimasz, amelyet már az első találkozáskor is megmutatott. A szavakat képes volt úgy csavarni, hogy még őt is összetudta zavarni, amely kifejezetten szórakoztatta. Gyakorta eljárt hozzá, nem esett nehezére a palotába beszökni, ahol a nő szolgaként dolgozott. Új életének képességei lehetővé tették neki, hogy szinte láthatatlanul járjon a falak közt, és hogy elérhesse a nőt. Nem akarta neki elmondani, hogy képes az őrök kicselezésére, hogy jut be az ablakon mindig, és hogy miért kell napkelte előtt távoznia.
Azonban ahogy telt az idő, úgy idegesítette őt egyre jobban az, hogy titokban kell találkoznia vele. Hogy nem tarthatja akkor a karjaiban, amikor akarja. Elmondta neki, kérte, hogy jöjjön vele.
Azt hitte, hogy érzései hasonlóak, ha nem ugyan azok, mint amiket ő érzett. Ám szembesülnie kellett a valósággal. A nő Set démonának nevezte, s nem hogy elküldte, de még az őröket is ráhívta.

Soha nem érezte magát ennyire elárulva, mint akkor. Érezte, hogy abban a pillanatban volt valamije, amit elvesztett és soha többé nem fog visszakapni. Talán a bizalma, talán a vágya, talán az érzelmeinek ezen mélysége. Nem kívánt több csalódást. Nem akart több asszonyt magának. Az életét úgy folytatta, hogy megmaradt lelkének ezen felét elzárta és mélyen elásta magában, hogy senki se legyen képes hozzáférni. Az utána lévő évszázadokban változtatta meg nevét: Domitian A. Ignatiusból Demetrius A. Ignite lett.
Utazásai újra kezdődtek. Ha Dareiosz nem kéretett érte, a világot járta, mintha csak keresne valamit, ám ő se tudta magának megmondani, hogy micsodát. Talán egy új értelmet, egy új célt, egy új vágyat a régi helyett. Mintha csak sóvárgása meghallgattatásra lelt volna, családja új taggal bővült, Zerdellával. Sokáig úgy gondolta, hogy őriznie, felügyelnie kell a lányt, még akkor is, ha már az képes nélküle is boldogulni. Persze hamar eszébe jutott, hogy ezzel csak árthat. Gyengének tűnhet ő is és húga is mások szemében, amelyet nem engedhetett meg. Hamar el is tűnt egy időre családja tekintete elől, csak hogy kiélje egyetlen szenvedélyét, amelyet szerzett: a régiségek gyűjtését és eladását, csereberéjét. Mivel rendkívül könnyen megtudott bármit szerezni, hamar feltudta tölteni erszényét kiemelkedő összegekkel, amelyet aztán részben apja vállalkozásába, a hotelekbe fektetett.
Aztán nem is olyan rég új taggal bővült a család ismét, Paris személyében. Ha körbe kellene írni a kapcsolatukat, leginkább a kaotikus volna a megfelelő szó rá. Szeretné, ha öccse erősebbé és határozottabbá, komolyabbá válna, de emellett tény, hogy fontos neki. Demetrius erősen titkolja a külvilág előtt, hogy öccse –és egyébként az egész família- milyen fontos is neki. Hiszen nem maradt neki más, csak ők, és ha kell, képes őket akár szép szavakkal, akár erőszakkal is megvédeni, ebben nem ismer viccet, még ha tesójával „játékos veszekedéseket” is rendeznek. Minden őket érő fenyegetésre képes lenne agresszívan válaszolni, ha nem tudna uralkodni komoly helyzetben érzésein.