A Végzet Ereklyéi könyvsorozatra épülő frpg.
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multi
Válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Chatbox
Oldalunk

új hozzászólások



by Dorothea Coldstone Yesterday at 9:12 pm


by Dorothea Coldstone Yesterday at 12:05 am

by Ruko Masashi Szer. Nov. 22, 2017 11:40 pm

by Marius Rowen Szer. Nov. 22, 2017 1:46 pm

A hónap reagolói
Pandora
 
Dorothea Coldstone
 
Caleb Blackarmour
 
Crag Marshall
 
Ruko Masashi
 
Norman Crosseria
 
Mark S. Crawley
 
Valerian King
 
Sammael
 
Deirdre C. Thuileann
 
Szószámláló

This free script provided by JavaScript Kit

Statisztika
Music box

Share | 
 

 A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Michael


avatar


Hozzászólások száma :
10

TémanyitásTárgy: A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael   Hétf. Aug. 21, 2017 10:30 pm



Sybil & Michael
"A harcos útja az, hogy általa kifejeződjék az isteni szeretet."
- Uesiba Morihei



Az esőcseppek hűvösen érintették a talajt. Bizonyos értelemben, hasonlóképp tettek, ahogyan én is. Körülvett engem a csend, mintegy régi barátként ölelt magához, mint ahogyan mindig is tette. Az éjszakai égbolton pislákoló csillagok szomorkásan pillantottak le arra, ami történik… arra, ami történni fog. Én pedig jól tudom, miért tesznek így. Megvan rá az okuk. Atyám az elsők között teremtett meg engem a Mennyek fényében, én töltöm be a védelmező szerepét, én lettem a kardja, ami lesújt, ha Ő úgy utasítja. Most pedig, az Úr szólott, a Menny kapuja megnyílt, s én alászálltam a Földre. Nuriel fivérem bukása nem az utolsó volt, mi sújtotta a Fentieket, köztük pedig engem is, még ha ennek a leghalványabb jelét sem mutattam. Ami azt illeti, sosem teszem, szinte semmi kapcsán. Lucifer árulása és tőlünk való elfordulása olyan csapást mért rám, mint a legerősebb fegyver a világon sem tudna. A puszta tény, hogy a fivérem, a szeretett öcsém ellen kellett vezetnem mennyei seregeinket még a világ, az emberiség hajnalán, mert ő féltékeny lett Atyánk teremtésére, az irántuk táplált szeretetére, valamit bennem is elpusztított. Az angyal onnantól kezdve eltűnt a lényemből, a helyében nem maradt más, mint a harcos, ki a Teremtés hajnalán megszületett. A hűvösséget és a távolságtartást választottam annak érdekében, hogy ne lássa meg bennem senki azt a tátongó űrt, amit az okozott, hogy saját kezűleg kellett kihajítsam Lucifert az otthonunkból. Felvettem vele a harcot és a mai napig emlékszem az elkeseredett dühre, ami csak úgy áradt egykoron oly' fényes lényéből. A megvetésre, amit irántam táplált azokban a pillanatokban, a földöntúli gyűlöletre, ami a szeretetből lett. A pillanatra, mikor üvöltve dobtam be a megnyíló kapuba, hogy a mély végleg elragadja tőlem. A pillanatra, mikor utoljára engedtem az angyali oldalnak, az érzéseknek, hogy elárasszanak, mielőtt a testvéreim szeme láttára szilárddá, zorddá váltam volna. "Ő, ki olyan, mint Isten" … ezt tartják rólam, pedig nem vagyok több, mint a katonája, a parancsát leső harcos. Mert ezt szánta nekem, s ezt is fogom tenni egész létezésemben, ameddig csak futja az erőmből.
Samandriel arcán keserű mosoly játszott, amikor megpillantott. Ő is egyike azoknak, akire egykoron testvérként tekintettem, most viszont meg kell tapasztalja a lesújtó kard erejét. Mosolyában meglapult a beletörődés, a bánat… de velük együtt a harag is. Azonban már a közelébe éreztem, hogy eme harag nem annyira ellenem, sokkal inkább az ellen szól, akit nem is olyan régen még Atyjának szólított ő maga is.
- Gondolom, csak idő kérdése volt, míg Ő elküld hozzám Téged. - az utcalámpának narancsos fénye csak jobban kihangsúlyozta vonásait, a szomorú pillantását. Én nem szóltam, nem is mozdultam, csak álltam ott, míg a park csendje körülvett minket. Nem is igen volt mit mondani, elvégre ezen a ponton a szavak már mit sem jelentenek. Csak rezzenéstelen arccal pillantottam le a padon ülő bukottra, aki számomra érthetetlen okokból nevetésben tört ki.
- Tudod… ez vicces, egy pillanatig azt hittem, talán végre számítani fog Neked valami. Mármint, az Öreg füttyszaván kívül, amire úgy táncolsz, ahogy Ő akarja. - továbbra sem mozdultam, nm is szóltam semmit, amire csak fellángolt tekintetében az utálat, immáron az én irányomban tápláltleplezetlen érzés, mellyel felpattant a padról.
- Mikor veszed végre észre, hogy te sem vagy több, mint egy báb csupán? - nem jött közelebb csak izzó tekintettel meredt rám. De tekintete eztán a távolba meredt egy pillanat erejéig, valahová a hátam mögé. Nekem nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, hová, tökéletesen éreztem a közeledő jelenlétet enélkül is. Egyetlen pillanat. Ennyi elég volt. Egyetlen pillanat… pont annyi, mint ameddig az tartott, hogy Lucifert a mélybe taszítottam és lényemet fojtogató bánat öntötte el, csak azért, hogy aztán átadják helyüket az ürességnek. A pillanat tört része alatt suhant fivérem a fiatal, szőke lány felé. Egy dolog számít, s ezt Samandriel is tudta: az emberek. Egész létezésem során éber őr voltam a számukra, s ha valami, akkor ez sosem fog megváltozni. Követtem hát a mozgását, egészen a lány közelébe érve, de ahogy nyújtotta felé a karjait, én egy határozott mozdulattal lendültem közéjük és a lány közé, hogy pengém állítsa meg a pillanatot. Egyetlen pillanat: Jelen esetben magába foglalta testvérem felismerését és feladását. Kihúzva a pengét, egy lökéssel söpörtem félre megdermedt fivéremet minek nyomán csak a hűvös talaj parancsolt neki megálljt, ám addigra szeméből már eltűnt az élet csillogása.
Ahogy ott álltam a látnok előtt, a lány észlelhette a belőlem áradó fényt, az aurát, ami leírhatatlan biztonságérzetet és nyugalmat csepegtet lelkükbe, ahogyan hófehér, makulátlan tollazatú szárnyaimat is, melyek mint óvó karok, szélesre tárulva vették őt védelmükbe.
- Minden rendben? - hűvösen csengő hangom szólt felé, bár tudtam, hogy az esetleges riadalmon kívül nem eshetett baja.
Nem lenne így, ha Samandriel elérte volna.
Egyetlen pillanat.. Ennyin múlt csupán.
Mint ahogy ennyin múlt testvérem elvesztése is. Egy újabb fivéremé.
De könnyeim láthatatlanok a világ számára, csakis a zord angyal marad.
S a hűvös, kitartó esőcseppek.
Bocsánat, hogy eddig tartott! Remélem, nem lett túl borzasztó. Embarassed | @ | Hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sybil Cassie Kane


avatar


Hozzászólások száma :
22

TémanyitásTárgy: Re: A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael   Csüt. Aug. 24, 2017 11:44 am



Michael & Sybil
Nagyban osonok, igyekszem elkerülni az esőcseppeket magam körül, de be kell vallanom magamnak, ennyire gyors nem vagyok, és ők még többen is vannak, mint én. Ez szomorú tény, de igazából elázni is mókás. Most már nem csak, hogy nem kerülöm el, de beleszaladok az összesbe. Ma reggel láttam egy igazi kis túlélő virágot a betondzsungel közepében, két repedezett járdalap mellett, között tolta fel magát a világba. Sajnos nincs elég védett helyen, könnyen letaposhatja bárki a szép kis fehér virágát, úgyhogy a próbák után visszafutottam érte és kiástam onnan. Most egy zacskóban cipelem magammal, és a parkba tartok, annak is egy bizonyos részére, amit önzően a magaménak mondok. Kicsit földes és sáros mancsaim közt tartom a növénykét és gyorsított tempóban szökdécselek a célom felé. Módfelett örülök magamnak, mert úgy érzem, most megmentettem a virágocskát a biztos haláltól. Ez, ez jócselekedet nem? Elviszem egy szép helyre, ahol jó a föld, sok a napfény és nincsenek munkába siető emberek, akik letaposnák. Azt hiszem mondhatom, hogy boldog vagyok ettől a tudattól. Két kis csepp kezemben tartom, mint valami ékkövet, s sietve fordulok be a parkba, egy ideig a járdán haladok, mert csak egy bizonyos pont után kell a fűbe mennem, a fűzfák és egy pici tavacska felé. A pocakom beleremegett a felismerésbe, ahogyan a tükreim is rávetültek a távolban lévő párosra. Épp lépnék egyet hátra, hiszen tudom, hogy mondénként nagyon nem kellene belefolynom a dolgaikba, márpedig én élni szeretnék, különben Adam büntetlenül tönkretehetné magát. Azt meg nem engedem, de nem ám! A talpam épphogy leért a földre, s az egyik teremtés szinte villanásként került elébem. De… miért? Sikítani sem volt időm, csak a szemeimet szorítottam össze, és a virágot is elejtettem. Mire a kis földdel teli zacskó a járdára ért, már vége is volt. Talán el sem kezdődött, s egy tompa puffanásra rezzenek össze. Eddig, eddig fáztam, most azonban olyan kellemes meleg van… Félve nyitom ki a szemeimet s némiképp talán kétségbeesetten nézek szét. Értetlenül pislantok a lélek nélküli porhüvelyre, aztán az előttem álló talán legtisztább teremtményre. Mondjuk ez ebben a formában vicces megfogalmazás, mert épp most vette el valaki másnak az életét s mégsem tudom vérrel bemocskoltnak látni. A hangja olvadó magmaként hasít végig a levegőben, s amint eléri a testem, libabőrzéssel jelzem a hangjának útját. A kérdésére egy suta mosoly a válaszom, s mialatt próbálom elhitetni vele, de inkább magammal, hogy minden rendben és a mosolyom őszinte, ugyanakkor a könnyeim is azok, amik ezzel egy időben kezdenek kihullani a szemeimből. Egy tollas bántani akart… s bár itt ez a ragyogó teremtés, aki nem hagyta neki, azért mégis szöget ütött a fejembe a kérdés. Miért? A kis szandálom teljesen átázott már, ahogyan a kis fehér alapon kék virágmintás ruhám is, rajta a tört fehér kardigánnal.
- Valami… rosszat csináltam?
Nyöszörgöm ki nagy nehezen, vékony hangom alig rezeg az éterben, miközben a porban fekvő testre pillantok. Mi másért akarhatott volna bántani? Könnyes szemeimet igyekszem törölni, mosolyom nem lankad, de kezd veszíteni az őszinteségéből. Nem-nem vagyok ijedt, pedig annak kellene lennem, hisz épp az életemre akartak törni s valahogy… a szívverésem nem gyorsul, nem kapkodom a levegőt, csupán a testem árnyalatnyi remegése fémjelzi, mi is történt nemrégiben. A kardigánom ujjával törlöm ki a könnyeimet, s egy mély lélegzetvétel után fülig érő vigyorral pillantok a tollasra.
- Köszönöm.
Hangom ellágyult, már nem olyan vékony, mint előzőleg, pontosan olyan, mint egy mézes tea a hideg téli napokon. Aztán felszisszenve guggolok le, s felnyalábolom a kissé megnyekkent virágocskát. Nem tett neki túl jót a zuhanás, dünnyögök is neki egy bocsit, miközben felegyenesedem. Most, most hagynom kéne, hogy intézze a dolgát, igaz? Biztos… van valami papírmunka ezzel ott. Legalábbis gondolom, bár könnyen lehet, hogy jogtalanul. Ellenben minél tovább nézem azokat a jégszilánkokra festett szemeket, valami nem hagy nyugodni. Olyan érzésem támad, hogy az előttem lévőnek nincsenek érzései. Olyan, mint egy kőszobor. Egy gargoyle vagy hogy mondják. Mozog, akarata van, de… semmi több. Nem látok benne mást, de kell lennie, hiszen angyal. Minden tollas különleges, neki is annak kell lennie. Miből is gondolom? Abból, amit magából áraszt. Úgy hiszem, kell éreznie, ha a puszta jelenléte ilyen magabiztosságot és megnyugvást hozó éji lepel. Elgondolkozva döntöm oldalra a fejem, s mielőtt még eltűnne előlem, elcsippentem a ruhájának ujját.
- Mutathatok valamit?
Pillogok rá a nagy őzikeszemeimmel, ahogy Adam hívja őket, s a ruha enyhe huzigálásával igyekszem ösztönözni. Tartozom neki, szeretném, ha látna valami szépet, mielőtt örökre eltűnik előlem. Ha más nem, akkor kérlelőn pillogok rá, eddig ez csak Adamnél nem működött, mert ő már ismer. Persze ha ez sem jön be, akkor rácsimpaszkodom, mint egy maki. A lehetőségek tárháza végtelen…

Outfit ©Music
Note:Remélem tetszik :$

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michael


avatar


Hozzászólások száma :
10

TémanyitásTárgy: Re: A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael   Csüt. Aug. 24, 2017 7:36 pm



Sybil & Michael

Minden angyalnak megvan a maga szerepe. Egy feladatkör, amire az Úr teremtette és amit a létezése során el kell látnia. Ebből kifolyólag, akár az emberek, úgy mi is különbözünk egymástól. Én a harc és a védelem feladatát látom el, fegyver vagyok a Mennyek szolgálatában, s a fény védelmének érdekében kész vagyok olyasmit megtenni, amiért a legtöbb angyal, de még a halandók is zordnak látnak. Kegyetlennek. Azért, mert ilyennek is kell lennem. Az első próbatételem még az emberiség hajnalán jött el, amikor lázadó öcsémmel szemben kellett ellátnom a feladatomat. Nem kívántam bántani Lucifert, hiszen ahogy a mondénekkel teszem, öcsémet is kész lettem volna védelmezni minden bajtól, végső soron mégis ellene kényszerültem harcossá válni és felhasználni pengémet, hogy Isten parancsára kiűzessem otthonából. A mi otthonunkból. Azóta pedig... tovább harcolok a sötét erőkkel, egykori fivérem seregével és azokkal, akikkel romlása során magával rántott pokoltűz és kénkő egyvelegéből álló mélységbe. Még akkor is, ha ez magába foglalt és foglal a mai napig is olyanokat, akikre családként tekintettem. Idővel, a részemmé vált Atyám ítéleteinek elvégzése. Részt vettem Szodoma és Gomora elpusztításában, megtisztítottam Egyiptomot, ahogy Isten szava megkövetelte, végignéztem a nagy árvíz tombolását, a halált, amit követelt, s mikor az ember többet akart, mint ami megadatott számára, mikor az ég felé akart nyúlni, a Mennyek országának kapuja megnyílt, s én alászálltam a Földre, ledöntvén Bábel tornyát. Én lettem a katona, kinek ereje, fegyvere életet követel, ha szükséges.
Most pedig újra megteszi: Samandriel végső, elkeseredett mozdulatában képes lett volna végzetes sújtást mérni egy halandóra. De végül, az én képemben, őt érte sújtás. Rezzenéstelen arccal néztem végig egy újabb testvér elenyészését. De se könnynek, se más jelnek érzelemre nincs helye az arcomon. Mert az Úr szólott, s én végrehajtottam. Így teszek az idők kezdete óta, így fogok tenni mindig is. Éppen ezért hűvösen nézek le a mozdulatlan testre a földön, mintha nem lenne több egy élettelen tárgynál csupán. Ám magamban gyászolom őt. Hiányozni fogsz, testvér!
A gyászból viszont visszahúz egy kérdés, a védelembe vett halandóé. Ugyanolyan érzelemmentes arccal emelem rá tekintetemet, minek hatására úgy tűnhet, hogy a vékony hangra szinte szigorral reagálok. Arcizmaim akkor se rándulnak, amikor szemeiben megpillantom a könnyeket. A félelem természetes reakció az ő helyzetében, mégis számomra érthetetlen okból ezt mosoly mögé próbálja rejteni. Mégse teszem szóvá, hogy azok után, ami történt, elég abszurdnak vélem a mosolyát, még ha csak próbálkozás is és nem valós tükre lelke állapotának.
- Nem. - szólalok meg végül, hagyva egy pár pillanatig érvényesülni a csendet, hadd öleljen körül minket kérdése nyomán, hogy aztán az eső kitartó kopogása a földön megtörje uralmát. Hangom, tekintetemhez hasonlóan hűvös, már-már szigorral csendül, mintha csak burkoltan rárivallnék, hogy eressze el az efféle gondolatokat. S ez bizonyos értelemben így is van. Ami történt, nem azért történt, mert ő bármi rosszat tett volna, hanem azért, mert egy angyal feladta, hogy azt az értéket védelmezze, amit én: az embereket. Köztük, az előttem álló fiatalt is.
- A támadás csak fizikai értelemben irányult ellened. - teszem még hozzá az előbbi tömör válaszomhoz mintegy magyarázatképpen, mielőtt még feltenné azt a kérdést, hogy akkor miért akarta valaki az imént bántani.
- Amit tett az egy romlott eszme következménye volt és valójában engem akart áldozatának. - tárgyilagosan közlöm a tényeket, mintha mi sem volna természetesebb vagy magától értetődőbb. Samandriel sejtette, hogy ellenem nem veheti fel a harcot, ezért helyettem inkább azt támadta, amiről tudta, hogy fontos nekem: a szerepkörömet. A betöltött pozíciómat védelmezőként. A mondén megtámadásával engem akart támadni, hogy megbukjak, mint őrző, óvó lény. Mindezt azért, mert mint Lucifer, nem tartja őket méltónak arra, hogy az Úr legkedvesebb teremtményei legyenek. De ezt már nem adom hozzá a magyarázathoz, elvégre, a lánynak nem kell tudnia ezekről. A legjobban akkor jár, ha a megértés helyett inkább a feledést választaná.
- Nincs mit köszönni. - ezt is ridegen közlöm, elvégre csak a feladatomat végeztem. Nem várok érte hálálkodást. Fürkésző tekintetemet nem kerüli el, hogy hatással van rá az aurám. Érzékelem a benne lassan szétáradó nyugalmat, amit nem is kívánok megtörni, mozdulatlanul állva, figyelmet sem fordítva az esőcseppek ostromára, hagyom, hadd élje át a biztonságérzetet. Hosszú pillanatokig teszek így, s már fordulnék el tőle, mikor megérzem az érintést fekete felsőm ujjánál. Megállok és rideg pillantással nézek le a kezére, mely utánam nyúlt, majd kérdőn fel az arcára. Elvégeztem a feladatomat, mégis miért akarna itt tartani? Nem vagyok épp olyan gyengéd és kedves hozzájuk, mint Raphael vagy Gabriel fivéreim.
A pillogást és ruhám húzogatását végképp csak értetlenül figyelem. Bármit is akarhat mutatni, fontosnak tűnik neki, mint annak a növénynek a sorsa, melyet oly' dédelgetve véd. Egy törékeny, sebezhető élet. Eszembe juttatja azt, ahogyan én igyekszek védelmezni őket.
- Az itt tartózkodásom ideje lejárt. - adok hangot annak, hogy amiért lejöttem, azt már elláttam. Mégse illanok még el, csak egy beleegyező bólintással jelzem, hogy megmutathatja, amit annyira szeretne.
Addig is gondoskodhatok a védelméről.
Remélem, nem túl béna. O.O | @ | Carnival of rust
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sybil Cassie Kane


avatar


Hozzászólások száma :
22

TémanyitásTárgy: Re: A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael   Pént. Aug. 25, 2017 11:14 am



Michael & Sybil
Olyan dolgok, olyan események sora történt most meg az imént, ami talán egyetlenegy ember életében sem kellene, hogy így legyen. Mondén vagyok, csak sajnos vagy sem, nem átlagos. Látok… mindent. Látom azokat a lényeket, az emberbőrbe bújt entitásokat, melyeket senkinek sem kellene. A bátyám tönkrement ebbe a képességbe, ő átoknak hívja s életének csillaga szinte csak lefelé ível azóta. És én nem tudok rá hatni… Akkor miért is tudnék egy tollasra? Teljesen másként viselkedik, mint Aedion, sokkal… ridegebb, miközben árasztja magából a nyugodalmas melegséget. Lehet butaság volt azt hinni, hogy azt árasztja magából, amit ő maga is érez a legjobban, bár ha belegondolok, végig haláli nyugodt volt, mialatt kivégezte a bukottat. Legalábbis, nem hiszem, hogy egy angyal kivégezne egy másik angyalt csak úgy, bukás nélkül. Vagy nem is tudom hogy működhet ez náluk, de tény, hogy belefolyni sem túlzottan akarok. Attól még, hogy jobban kezelem a látást mint a bátyám, még nem jelenti azt, hogy meg is tudnám magam védeni tőlük. Mert hogy… ez nem így van. Látni látom őket, meg tudom mondani ki micsoda, látom a különleges jegyeket, épp úgy, ahogy a makulátlan fehér szárnyakra is rácsodálkozok egy picit. A mi házitollaskánknak is van, de valahogy nem ennyire… szikrázó. Azt hiszem talán ez a megfelelő szó. Lehet ő valami főmuftiféle. A burkolt letolós válaszára csak bólogatok, bár az a jégcsap hang kis összerezzenésre késztet. Olyan, mintha le lennék szidva, közben meg egy fikarcnyi… semmilyen érzelem nincs rajta. Igazából, el sem tudom képzelni, hogy létezhet valaki érzések nélkül, szóval úgy határoztam, biztos van neki, csak valamiért nem használja.
- Értem.
Biccentek, miszerint felfogtam, nem vagyok B-listán, csak rosszkor voltam rossz helyen. Ez manapság elég gyakori, de majd megpróbálok leszokni róla. Azt persze nem tudom, hogyan is lehetne erről leszokni, de majd kitalálok rá valami gyógyírt. Úgy fest, egy köszönömöt sem nagyon tud fogadni rendesen, értetlenül döntöm oldalra a fejem. Ilyen fura tollast még nem láttam, bár meg kell hagyni azt is, hogy eddig csak Aedionnal találkoztam ebből a fajból. Egyik kezemben tartom a kis bezacskózott életet, míg a másikkal a ruháját nyüstölöm, és meresztem a kis cicaszemeket, amivel szemmel láthatóan fogalma sincs mit kezdjen. Itt azért megfordul a fejemben a kérdés, hogy egyáltalán szokott-e beszélni emberekkel? Talán… talán a válasz erre, hogy nincs rá szüksége. Talán csak én vagyok ennyire minden lében két kanál, hogy feltartok egy angyalt. De akkor is… Látni akarom, hogy tud érezni, mert ha nem, akkor összedől bennem a világ. Az egyik. A szavai ellenére megkapom a biccentést, a tekintetem felragyog s őszinte mosoly kúszik ajkaimra. Puha ujjbeggyel érintem a bőrét egy picit, igazából arra vagyok kíváncsi, hogy megsüt-e, de nem. A kezem levezetem a csuklójáig és a tenyerembe fektetem. Az ujjaimat nem kulcsolom össze rajta, szóval bármikor kiveheti onnan és elkezdem gyengéden húzni be a pázsitra, a fűzfák felé. Ott az én kis titkos kertem…
- Tudod, szeretnék neked mutatni egy picike csodát. Amolyan emberit. Biztos láttál már sok csodát, lehet okoztál is párat, de szeretném, ha megnéznéd azt, amiben én is segédkeztem.
Aggodalmam azonnal elszáll, miután az égre pillantva meglátom szakadozni a felhőzetet, az esőcseppek is ritkulnak. Ez a beszéd, a Hold is látni akarja! Jókedvűen húzom oda, odébb feszítek pár ágat s betessékelem a lombok adta rejtekbe. Mire én is mögé érek, már el is kezdődik.
- Csak figyelj…
Suttogom neki, s mutatok előre a szürkeségbe, ám amikor a felhők végleg kiúsztak a képből, a Hold ezüstös fénye beragyogta a kis kertet. A színes virágokon megülő vízcseppektől szinte szikráznak a színek, fényes lesz és ragyogó. Kedvtelve figyelem a pompás parádét s lopva a tollas felé pillantok.
- Láttál már ilyet?
Kérdem meg, mert bár feltételeztem róla, hogy nem akar vagy nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, azért nem biztos, hogy nincs hobbija. Bár nehéz elképzelni… A kezét még nem engedtem el, mert attól félek, idő előtt megszökik, amikor úgy gondolja, hogy elég időt fecsérelt el a hülyeségeimre. Szerintem nem hülyeség… egy kis csoda, ami ragyogást hoz az ember sivár életébe. Ezek a pici csodák tartják mozgásban az embereket. Én így hiszem. Én már láttam ezt párszor s mondhatom, sosem ugyanaz. Mindig más és más csoda lesz belőle, sosem unalmas. Azonban most jobban leköt a tollas reakciója, őt figyelem, miközben a fekete ruhájára téved tekintetem. Lágyan mosolyodom el, s visszanézek a virágokra.
- Találó színválasztás. A fekete az egyetlen szín, ami harcol a halállal. Pont, mint te.
Az utolsó mondatnál már megint rá nézek és mosolygok. Remélem neki is tetszik ez a kis jelentéktelen csoda…


Outfit ©Music
Note:Remélem tetszik :$

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael   

Vissza az elejére Go down
 

A mosoly nélküli őr - Sybil & Michael

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Part 14 / 13
» Michael Robert Keller
» Michael Corbett
» Michael és Lauren - Feltörő emlékek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Árnyvadászok :: Játéktér :: New York :: Central Park-