Mivel van egy minimális rendmániám, kezdjük az elején és haladjunk szépen sorrendben. A hajam mindig máshogy néz ki, szinte minden héten új színt kap, gyakran vágom magamnak más és más fazonokra. Sosem ugyanolyan, és pont ezért szeretem. Volt már kék, lila, rózsaszín és még sárga is, néha felnyírom oldalt, néha meg hagyom visszanőni. Anyám szerint olyan kékek a szemeim, mint a nyári nap fényes délben. Szerintem csak simán kék, nem vagyok tőle elájulva. Magas vagyok és vékony, éppen tökéletes modellnek és táncosnak, amiket művelek is. Egy jó ideig fiúnak is kiadtam magam, annyira lapos vagyok és könnyen tudok úgy viselkedni. Egyesek szerint szép vagyok, esetleg csábító is, de engem ez nem érdekel. Csakis magamnak nézek ki úgy, ahogy, meg hát lássuk be… Leszbikus vagyok. Ahány férfi jött a közelembe ilyen szándékkal, minddel a padlót töröltem fel. Szó szerint vagy csak verbálisan oltottam szét szegény szerencsétlent. Öltözködésem akár átlagosnak mondható is lehetne, legalábbis azok, amikben az utcán szoktam járkálni, de mivel a modell szakmában is dolgozom, van egy-két kifejezetten extrém és feltűnő darabom is a szekrényemben. Ugyanez a helyzet az ékszerekkel is, sok és sokfajta van, amiket hordok is előszeretettel.  Van egy-két tetoválásom és piercingem mindenfelé, egyelőre elégedett vagyok a meglévő mennyiséggel, nem tervezek többet.

Két személyiségem van… Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen nincs disszociatív személyiség zavarom, de tény, hogy két szöges ellentétben lévő viselkedési formulám van, attól függően, kivel vagyok éppen. A tánc csapatom és más emberek előtt adom a vagány, laza, erős vezéregyéniséget, akit nem csak érdemes, de érdekes is követni. Született vezető vagyok, aki sosem kéri a hatalmat a társaságban, de valahogy mégis mindig megkapja. Makacs vagyok és nem érdekel senki véleménye, a saját fejem után megyek a saját szabályaim szerint. "Csakis Isten mondhat felettem ítéletet." Persze vannak kivételek a szbály alól, de éppen az erősíti, és az is ritka. Van egy bizonyos fokú rendmániám, talán ezért vagyok kényes a külsőmre, például az ingeim csak frissen vasaltak lehetnek és a körmeim sem nőhetnek túl hosszúra. Ez a szókimondó, nagyhangú természet viszont csak a felszín. Alatta igenis érző lény vagyok és foglalkozom másokkal, de elhatárolom magam mindenkitől. Elzárom a lelkemet a sérülések elől, nem akarom, hogy velem is az történjen, mint amit olyan sokszor láttam. Az emberek odaadják magukat valakinek vagy valaminek, aztán csak azt veszik észre, semmilyük nincs, összetörtek belül, minden fáj és az idő sem segíthet a kínjaikon. Ezért is mutogatom nagyon ritkán az érző oldalamat, de nem tagadom a létezését, csak főleg állatokkal osztom meg. Ha egyszer valakit mégis közel engedtem, azt életem végéig teljes szívemből szeretem, hűséges maradok ameddig csak kell.

Hát, ott kezdődött az egész, hogy egy férfi és egy nő összefeküdt… Azt vártad, szerelmesek lesznek, mi? Sajnos az élet nem ennyire egyszerű… De folytassuk, mert sosem jutunk a végére. A nő, aki az anyám volt nagyon szerette apámat, de az érzés nem volt kölcsönös. Csak akkor látta anyám viszont, amikor elvitt engem, hogy a kötelessége szerint a falkájával nevelkedjek Seattleben. Ugyanis apám idő közben be lett harapva, miután én megfogantam és a falka igényt tartott rám, amikor megtudták, létezem. Szókimondó stílusom miatt hamar rájöttek, nem érdemes engem nevelni, viszont bűntetni annál inkább, mivel apám szerint is csak kolonc voltam. Szép kis gyerekkor, de túlélhető volt.
Amint visszakerültem New Yorkba bő húsz évvel később, anyám addigra már szinte azt se tudta, egyáltalán létezem. Mint utólag kiderítettem, belerokkant, hogy a férfi nem szereti viszont és elhagyta. A munkájába temetkezett, és nem volt hajlandó a kis csevegéseken kívül szinte semmit beszélni. Hosszú éveimbe telt, mire nagyjából beszélő viszonyba kerültünk egymással és nem csak egy lakásban éltünk, mint két idegen. A maga módján persze foglalkozott velem, megpróbálta elérni, hogy ne az "utcai bandákkal" töltsem az időmet, ahogy ő ismerte a helyi falkát, mert valahova tartozni kell… Én pedig nem tudtam a jó kislányok közé tartozni, mert a véleményem túl erős volt nekik, a lakásban pedig nem találtam a helyem. Beíratott táncolni, egyedül arra mutattam némi hajlandóságot az összes foglalkozás közül, aminek a prospektusát hazahozta.
Éppen csak kezdtem megismerni a saját anyámat, és máris el kellett veszítenem. Autóbaleset. A szembejövő elaludt a volánnál és áttért a szembejövő sávba, anyám pedig nem vette észre. Ekkor döntöttem el, hogy én nem leszek a gyengeségeim áldozata. Nem fogom magamat hagyni, csakis annak, aki igazán megérdemli. Megrázott az eset. Belevetettem magam a munkába, hogy az eredményeimért ítéljenek meg, ne azért, ahogy kinézek.