Kezdjünk a magasságommal, ami magasabb az átlag japán termettől. 178 centi vagyok, a hajam félhosszú, a színe pedig eredetileg barna, de megesik, hogy néha festem. A mostani színe fekete. A szemem színe sötétbarna, de szeretek színes kontaktlencséket hordani. Főleg a szürkés árnyalatokat kedvelem. Testalkatom vékony, nem vagyok egy kigyúrt izompacsirta és a foglalkozásom sem olyan, ami nagy testmozgással járna. Edzéssel, főként futással tartom karban a testem. A kedvenc színem a fekete, és ez meg is látszik a ruhatáromon. Természetesen fehér és más szín is fellelhető, nem ragaszkodom kifejezetten a feketéhez. Nem szokásom követni a divatot, főként olyan ruhákat hordok, amik tetszenek. Végül is az a lényeg, hogy jól érezzem magam abban, ami rajtam van. Az ékszereket illetően; nyakláncokat és gyűrűket is szoktam hordani. Főleg azokat, amiket magam készítettem, de természetesen vannak olyanok is, amiket még akkor szereztem, mielőtt még ékszerésszé váltam volna. A hátamon keresztbe van egy sebhely, ami a bal lapockámtól, egészen a derekamig húzódik; ezt pedig pár éve szereztem egy balesetben.

Magabiztos személyiséggel rendelkezem. Nem hagyom, hogy a feladataimat más végezze el, amit elkezdek, azt általában be is fejezem. Az sem gátol meg benne, ha egy kissé nehezebb a feladat. Minden nehézséget lehetőségnek tekintek, hiszen minden probléma egy újabb esély arra, hogy fejlődjek. Így talán az sem meglepő, hogy makacs vagyok. A véleményeimhez ragaszkodni szoktam, és csak ritkán lehet lebeszélni és jobb belátásra bírni. Ha ilyen pillanatomban találsz, lehet próbálkozni. Értékelem az erőfeszítéseket. Viszonylag türelmes embernek vallom magam, tényleg rossz napomnak kell lennie ahhoz, hogy türelmetlenné és feszültté váljak. Ezeken a napokon szoktam a festészetbe feledkezni és egyben levezetni benne a feszültségemet. Ilyenkor egyáltalán nem foglalkozom az ékszer készítéssel, mert silány minőségűt semmiképpen sem szeretnék létrehozni. Ráadásul a koncentráció sem menne eléggé hozzá, és még az is idegesítene. Azokhoz az apró kidolgozásokhoz precíznek és nyugodtnak kell lennem, mert akkor tudok igazán szépet alkotni. Számomra ez pedig nagyon fontos.

Egy decemberi napon születtem Tokyoban, ahol egészen három éves koromig éltünk a szüleimmel. Négy éves voltam, amikor New Yorkba költöztünk. Apám ügyvédként, anyám pedig rajz tanárként dolgozott. Bennem is megvan a művészeti véna, ahogy mondani szokták. Szeretek rajzolni, de a festészet közelebb áll hozzám. Szeretem a vásznon kifejezni magam, és nem utolsó sorban megnyugtat. Viszont nem ebben az irányban választottam tovább tanulási lehetőséget. Már tiniként vonzódtam az ékszer készítéshez, és hobbiból készítgettem is karkötőket és nyakláncokat. Olyan alapanyagokból dolgoztam, amiket könnyű volt beszerezni a boltokból. Imádtam vele pepecselni. Így hát nem is volt kétséges, hogy mit válasszak. Ráadásul ékszereket mindig is hordani fognak, láttam benne potenciált, és ebben az irányban indultam meg.
Minden szép és jó volt; jól éltünk és elmondhatom azt is, hogy boldog gyermekkorom volt. Mint, ahogy már feljebb említettem van egy sebhely a hátamon, mégpedig nem is kicsi. Ezt akkor szereztem, amikor a szüleimmel együtt autóbalesetet szenvedtünk. Nem emlékszem a részletekre, csupán arra, hogy volt egy erős fény, egy hangos csattanás és anyám sikolya, majd filmszakadás. A legközelebbi emlékem az, hogy a kórházban ébredtem. Azt mondták, hogy élet halál között lebegtem, és szerencsésnek érezhetem magam, mert ha tíz perccel később érnek be velem, akkor nem éltem volna túl a balesetet. A szüleim már nem voltak ilyen szerencsések, ők nem élték túl. Apám a helyszínen életét vesztette, anyám pedig a műtőben halt meg. A doki szerint akkor szerezhettem a hátamon a sebet, amikor kimásztam a roncsok közül. Viszont erre nem emlékszem, ahogy sok másra sem a történtekből. Részleges amnéziának nevezték, ha minden igaz. Ráadásul, mint kiderült két hétig voltam kómában.
A pszichológus, aki kezelt egy ideig, azt mondta, hogy elnyomom magamban az emlékeket, így védve magam az átélt tragédiától. Ha ő mondja… Ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Hogy miért is kötöttem ki nála? A rémálmaim miatt. A balesetről szóló emlék foszlányaim a kórház elhagyása után kísértettek és szinte alig aludtam, mert már nem mertem álomra hajtani a fejem. Ez pedig nem sokat segített tanulás terén. Romlani kezdtek a jegyeim, ami semmi jót nem jelentett és tudtam, hogy segítségre van szükségem. Két évembe telt, mire teljesen rendbe jöttem és már a rémálmok sem kínoztak tovább. Újra az az ember lehettem, aki a baleset előtt voltam.
Az egyetem után két évig egy ékszerboltban dolgoztam, mint eladó. Mellékesben pedig a saját készítésű ékszereket árultam, így egy év alatt sikerült megteremtenem azt a pénzalapot, amivel egy kisebb üzlethelyiséget ki tudtam bérelni magamnak. Hónapokba telt, mire átalakítottam és sokáig dolgozóim sem voltak, mindent magam csináltam. Nem volt egyszerű, de megért minden erőfeszítést. Már egy éve annak, hogy megnyitottam az üzletemet és azóta egyre több ember tér be hozzám, hogy nálam vegyenek ékszert. Viszont nem csak a boltom megy jól, hanem az életem is sínen van. Az edzéstervembe néhány hónapja bevettem a harcművészetet, ami sokkal jobban átmozgatja a testem, mint a futás. Ráadásul van valaki, akit ez idő alatt ismertem meg. Wang Seo Yo eleinte csupán a tanárom volt, majd lassan barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Azonban úgy érzem, hogy ez kezd más irányt venni. Úgy vettem észre, mintha puhatolózna, hogy mit szólnék ahhoz, ha a kapcsolatunk több lenne, mint barátság.