Hajam sötét akárcsak szemem, ami mára már üresek, mintha a halál érintette volna meg őket. Arcom sima, enyhén sápadt érzelem ritkán mutatkozik rajta. 1,73 m magas vagyok, általában sötét ruhákat hordok, de előfordul, hogy a világosabbak takarják testemet. A vadászatnál inkább jobban szeretem takarni kilétem. Sötét ruhák és egy csuklya, ami eléggé takarja arcom, de még láttok benne.

Személyiségemről sokat nem tudok elmondani. Míg éltem mindenki azt mondogatta milyen kedves és mosolygós vagyok. Ami igaz is volt és próbáltam mindenkinek segíteni bármi is volt az. Ritkán láttak szomorúnak pedig megtapasztaltam milyen elveszteni egy barátot, kit testvérednek tekintettél. Ám miután utolért a halál az érzelmeim egy része elnyomás alá került. Nem mutatom ki mi jár a fejemben, se érzéseim. Most már nem érdekel senki egyedül Gwynn parancsa az, amit odaadóan végzek el. Engem már csak a bosszú éltet és a múlt, ami kísért bárhol is járok.

Az én történetem nem egy tündér mese. Ne várd, hogy happy end-el végződjön, mert nem fog.
Minden egy árvaházban kezdődött New York egyik szegletében. Még csecsemő voltam mikor beraktak ide így számomra ez volt az otthon, ahova mindig visszavártak. Az egyház volt, aki kisegített minket néha és az egyik pap gondjaira lettünk bízva. Nem panaszkodtunk elvontunk együtt jóban és rosszban, engem kicsit jobban érdekelt a vallás, mint a többieket így, amikor tudtam ott töltöttem az időm. De egy nap valami megváltozott. A családias és békés árvaház hangulatát átvette az undor, az üresség, a többi gyerek élettelenül mászkált föl és alá. Legjobban egy gyerek viselkedése viselt meg a legjobban. A legjobb barátomé. Úgy szerettem, mintha testvérem lenne, ápoltuk egymást, vigyáztunk a másikra szinte tökéletes volt a barátságunk...egy bizonyos napig. Egyik nap mikor keltünk rosszul érezte magát és tovább aludt. Reggeli közben ráakartam nézni minden rendben van e mikor beléptem megláttam őt kötéllel körbevett nyakkal. Ledermedtem. Csak álltam ott, szemeimből vízesésként zúdultak a könnyek. Sikítani akartam, de nem tudtam csak remegtem és beleégett a fejembe a látvány. Később mikor eltemettük továbbra is csak álltam ott kérdésekkel a fejemben. Miért tette ezt? Mi történt? Mit csináltam rosszul? De sosem kaptam meg a választ.
Felnőttként én ott maradtam a pappal és apácának álltam. Meghallgattam az embereket és segítettem rajtuk. Nem értettem, hogy miért gyűlölték meg a többiek az egyházat, de nem nagyon foglalkoztam vele.
Egyik nap késő este volt azt hittem egyedül vagyok, mert már mindenki elment üres volt az egész templom. A bibliákat rakosgattam mikor megéreztem, hogy hátulról valaki megérint. Megijedtem és hátra fordultam. A pap volt az, mosollyal az arcán.
- Elnézést, Teresa! Nem akartam megijeszteni.
- Atyám, mit keres még itt ilyen későn? Azt hittem már elment.
- Oh, van még egy kis elintézni való dolgom ne is foglalkozzon velem. - szavai kicsit másabbak voltak, mint szoktak lenni. Mintha nem is azaz ember állna előttem, akit ismerek. Visszatértem a teendőimhez, de végig ott volt bennem az érzés, hogy végig figyel engem. Ijesztő volt, szívem zakatolt és féltem, de nem tudtam mitől. Éppen az asztalt rendeztem, ahonnan a misét szoktuk tartani mikor az atya elkezdte felhúzni a szoknyám a combomnál fogva.
- Atyám! Mit csinál? - megfordultam és ő abba hagyta ténykedését, de keze továbbra is a combomnál volt.
- Semmit, Teresa. Csak a ruháját akartam ellenőrizni. - szívem gyorsabban kezdett el verni ő meg ismét a szoknyámmal kezdett foglalkozni.
- Kérem, ne! Lelkem és testem már az Úré. - ellenkeztem.
- Az, Úré? Kedvesem, amit az Úr nem lát az nem is fáj neki. - ezzel leszorította kezemet az asztalra és elkezdett tapogatni. Könnyeim kifolytak szememből, de nem hagytam magam. Elkezdtem, kalimpálni ahogy csak tudtam lökdöstem, rúgtam. Lelöktem mindent az asztalról néhány el is tört. Egy kis idő után stabilan letudott fogni és fülemhez hajolt.
- Tudod, Teresa...Te voltál a kedvencem az árvaházból. Tudod milyen nehéz volt visszafogni magam, mert tudtam, hogy itt maradsz, ha téged hagylak? Sajnálom, ami Lili-vel történt, de most majd elfelejted őt. - ezzel nyelvével végig haladt arcomon és elkezdte tépni a ruhám. Szerencsémre találtam valamit, amivel fejbe vágtam és futni tudtam. Ám ő gyorsabb volt és kést szorított a nyakamhoz. Utólag felmerült bennem honnan volt kése egyáltalán? Nem érdekelt, ha meghalok, de nem adom magam önszántamból. Dulakodni kezdtünk és véletlenül belém döfte a kést. Hátrálni kezdtem a csendet csöpögő vérem törte meg, ami visszhangzott a templomban. Összeestem ő meg elszaladt.
Alig kaptam levegőt úgy éreztem, hogy fuldoklom. Fáztam, de közben éreztem a hátamon a meleget, amit vérem árasztott, ahogy szétfolyt a kövön. Nem akartam meghalni, de nem bírtam megmozdulni. Lepergett előttem az egész életem. A társaim, Lili...Lili akkor ezért ment el? Ezért volt mindenki olyan, amilyen?
Lassan összeállt a kép, hogy mit is,követett el az a pap. Tombolt bennem a düh. Mérges voltam magamra, hogy-hogy lehettem ennyire ostoba? Fejemet elöntötték a düh, a bosszúvágy. Bosszúért kiáltottam. Azt akartam, hogy bűnhődjön meg azért, amit tett. Kezem ökölbe szorultak és hasamra feküdtem. Fogaimat csikorogtatva és dühvel a szememben kezdtem el csúszni a földön az oltárhoz.
- Istenem...Adj erőt, hogy bosszút állhassak a társaimért! Bosszút akarok! - ordítottam utolsó erőmmel kezemet a kereszt felé nyújtva. Végül utolsó erőm is elszállt és elterülve a földön hunytam be szemem és azóta sem tudok nyugodni.