Azt mondják, a jóból keveset adnak. Valószínűleg ezért vagyok én ilyen alacsony. 164 centimmel elég gyorsan elveszíthetsz egy nagy tömegben szem elől, de nem szeretem a magas sarkú cipőket. Soha sem volt bajom vele hogy ilyen kis alacsony vagyok. Karcsú vagyok, van, aki szerint túlságosan is, de engem sosem zavart. Szeretek csinos ruhákba öltözni, hosszú barna hajamat általában kibontva hordom, barna szemem vidáman csillog. Soha nem szerettem a nadrágokat, a legnagyobb hidegben is mindig szoknyát, vagy ruhát hordok. Ruhatáram leginkább világos és pasztellszínű holmikból áll, az egyetlen kivétel a munkaruhám, de az más tészta. Igyekszem mindig a legjobb ruhákba öltözni, szerencsére ezt meg is tehetem. Sminkelni mindig aktuálisan annyit szoktam, hogy még természetesnek hasson, nem akarok álarcot festeni magamra. Jobban kedvelem a természetes megjelenést, legalábbis magamon nekem nem stílusom az extravagáns smink, cipők és ruhák.

Nem állítom, hogy 100%-ban „angyali” jellemem van, de egyikünknek sincs, az épp csak szeretünk ebben tetszelegni. Nem vagyok tökéletes, bűntelen lény, akikről a Biblia beszél, ha már itt tartunk az egyik testvérem szerint bűntelennek lenni egyszerűen lehetetlen. Mindemellett azért nem vagyok harsány, kirívó jelenség. Csendes, visszafogott lány vagyok, de azért néha nagyon el tud velem szaladni a ló. Leginkább akkor, ha dühös vagy feszült vagyok. Olyankor jobb, ha nem vagy a közelemben. Mégsem ez a legalapvetőbb jellemvonásom. Inkább a naivitást mondanám annak. Akik ismernek mindig meglepődnek azon milyen naiv is vagyok. Valóban, egy kisgyermek naivságával szemlélem a világot, és ez néha kellemetlen helyzetekbe sodor. Sokszor ejtettek már át, én mégis szenvedélyesen hiszem, hogy az emberek jók (noha néhányan a jóság szikráját sem mutatják). Ezen kívül őszinte örömmel tudok rácsodálkozni a világ szépségére, csodálom a természetet, és Atyám minden alkotását. Minden számomra új dolog határtalan lelkesedéssel tölt el, és szeretettel fordulok minden élő felé legyen állat vagy ember. Rengeteg hobbim van, és nagyon szeretem a kreatív tevékenységeket. Egy szóval igyekszem olyannyira ember lenni amennyire ez csak lehetséges, azonban egy percre sem feledem el hogy miért lettem az ami, és mi a feladatom ebben az életben. Angyal létemre azonban halálosan viszolygok a mondénok megannyi vallásától, és magyarázatától, amit a Megismerhetetlenre találtak ki. Annyi ostoba háborút vívtak emiatt és ez vissza vetette őket. Szívesebben gondolok mindarra, amit alkottak, így sokat olvasok, sok időt töltök múzeumban vagy színházban, igyekszem magamba szívni a kultúrát. Így tehát, ha megismersz engem, egy külső szemlélő számára csendesnek tűnő kis energiabombát fog megismerni.

Az egyik pillanatban még otthon voltam. A következőben egy idegen szobában álltam, két mondén társaságában, akik természetesen nem törődtek velem, hiszen nem láttak. Mind a kettő nő volt, az egyikőjük mindenféle ostoba turbán, ékszert meg miegymást viselt, a másik pedig szegényes öltözetet. Elég gyorsan rájöttem mi folyik itt. A turbános nyilván okkultista, szellemlátó satöbbi és éppen módszeresen szipkázza el szerencsétlen nő pénzét. Figyeltem őket mikor is feltűnt, hogy egy idéző körben állok, a turbános pedig arámi nyelven olvas fel egy könyvből, ami előtte hevert egy asztalon. A szövegbe többször is, a megfelelő helyeken beszúrta a nevemet. Pislogtam egy ideig, mert ezek ketten annyira el voltak foglalva magukkal, hogy fel sem tűnt nekik, hogy az idézés sikeres volt. A turbános láthatóan nem tudta mit olvas fel, csak szolgai módon követte a szöveget. Nyilván valóan egy utcai árustól szerezte be a könyvet, ami valódinak bizonyult, persze egy ilyen mondén szélhámos honnan tudná megkülönböztetni a valódit a hamisítványtól.
- Loriel arkangyal megidézlek, téged jöjj segítségemre! –kántálta már tucatjára teljes átéléssel mikor megelégeltem.
- Itt vagyok! –szólaltam meg és mind a ketten dermedten néztek felém- Üdv! Loriel vagyok! És drága hölgyem nagyon messze állok az arkangyaltól.
Értetlenül pislogtak rám, láthatóan fogalma sem volt se egyiknek, se másikak hogy ez hogyan sikerült.
- Továbbá…-folytattam töretlenül- Nem tudom, mire kellenék, de nem tudok segíteni. És hálás lennék, ha bámulás helyett inkább haza küldene!
- Én… azt nem tudom, hogy kell…-hebegte a turbános.
- Nyilván valóan –nyugtáztam higgadtan, lélekben már fel voltam készülve rá, hogy már nem jutok haza
- Különben is –csattant fel a turbános, hogy mentse a menthetőt szerencsétlen áldozata előtt- kisasszony ez egy durva és otromba átverés. Nyilván azalatt osont be, míg én az angyalokkal társalogtam, hogy átverje ezt a szegény hölgyet! –felpattant és karon ragadott- Kérem, azonnal távozzon!
Kitéptem maga a szorításból, felkaptam az asztalon heverő könyvet és mielőtt utánam iramodhatott volna kirohantam a kis helyiségből, át a bolton egyenesen az utcára. Futottam még néhány sarkot, majd a könyvet magamhoz szorítva leguggoltam a fal tövében. Legalább több szerencsétlen testvéremet már biztosan nem idézi meg, hogy ők is itt ragadjanak. Végül fogtam és behajítottam a vacakot az East Riverbe.