Miért nézegetnél engem? Nem vagyok olyan, akit érdemes szemmel tartani, hidd el, semmi különösebben vonzó nincs rajtam. Magas vagyok, nyúlánk és szinte már betegesen vékony, legalábbis neked. A ruháim alatt viszont megfelelően edzett izomzat húzódik, ami hajszál pontosan végzi el a kiszabott feladatot és talál minden alkalommal célba. Azért vagyok ennyire könnyű és vékony, mert távolsági harcos vagyok, sosem megyek a csata sűrűjébe, ha nem muszáj. Arra sosem voltam alkalmas, mindig is messziről jobban ment a harc. Meg tudom védeni magam így is közelharcban, de ott rosszabb esélyekkel indulok a többiekkel szemben. 
Az öltözködésemmel igyekszem a környezetbe olvadni és minél kevésbé felhívni magamra a figyelmet. Sötét színek, kényelmes szabások, praktikus anyagok. Minél egyszerűbb, annál jobb. A terepen is jók ezek, mert elmennek utcai ruhának, de elég strapabíróak egy-egy üldözés során is.
A hajam bár hosszú, és próbálom egészségesen tartani, nem lustaság és fodrász-iszony eredménye, ez az egyetlen, amivel direkt ki akarok tűnni. Semmi más nem különleges rajtam, ez az egy igen. Szemem átható sötétzöld és hosszú pillák keretezik, amiért bolondulnak a lányok valami oknál fogva, de engem egyikük ajnározása sem érdekel. Ékszereket nem szoktam hordani, túlságosan útban lenne.

Mit is mondhatnék magamról? Talán kezdjük ott, hogy talán vagyok egymagam a kötelességtudat mintapéldánya. Minden lépésemet úgy tettem meg eddigi életem, hogy számításba vettem, mi a kötelességem. Jó árnyvadásznak kell lennem, jó utódnak, felelősségteljesnek, tisztelettudónak kell lennem és végül meg kell felelnem minden elvárásnak az irányomba. Azt gondolnád, hogy ez így egy elég unalmas élet, de én tökéletesen elégedett vagyok vele. Szeretem a szüleimet és nem akarok nekik ellen mondani, az árnyvadászok pedig sok értéket adtak, amit jól lehet használni a nagybetűs életben is.
Akkor milyen vagyok még? Türelmes és kitartó, hiszen egy-egy jól sikerült találat sok koncentrációt és háttérmunkát igényel, a fegyverek kezelésének megtanulása méginkább.  Képes vagyok akár órákat is várni a tökéletes alkalomra és inkább a lassú kivárásra játszom, mint a gyors akciókra. Sokszor hasznos ez a tulajdonságom, mert a legtöbb nephilim túl gyorsan akar cselekedni és hajlamosak akár a vesztükbe rohanni ilyenformán. Én tartom vissza őket és figyelmeztetem a forró fejűeket, hogy néha csak meg kell állni és gondolkozni, mielőtt cselekszünk.
Ezen kívül gondoskodó vagyok, mindig figyelek a környezetemben élőkre, hogy senki se érezze rosszul magát, ne legyen sértődött és minden rendben legyen. Nem jönnek sokan hozzám tanácsért, de ha mégis, mindig végighallgatom őket és igyekszem a legjobb tudásom szerint segíteni.

Hogy a helyzetemet egy kicsit megértsd, vissza kell mennem a nagyszüleimig, de ígérem, igyekszem rövidre fogni a történetet. Nos, az apai nagyszüleimről azt kell tudni, hogy ők büszke árnyvadászok voltak, az a fajta, aki büszkén tartotta a családi birtokon, a nagy kastélyszerű házuk falán a hatalmas szőttest, ami a ki tudja milyen régre nyúló családfát ábrázolja. Tudod, olyan Black fajta a Harry Potterből.
Szóval, ők rém büszkék és begyöpösödöttek voltak, amiből az apámnak elege lett, nem akart önbíráskodáson alapuló öldöklést. Felnőtt korára megszakított minden kapcsolatot a nagyszüleimmel és elvett egy nőt, aki hasonlóan gondolkodott, mint ő, és természetesen az anyám lett később. Mindketten elég vallásosak voltak, anyám református, apám katolikus, így elég egyértelmű volt, hogy én magam is katolikus lettem. A hitemet mind a mai napig tartom, csak templomba nem járok már, de egy-két keresztet és imakönyvet elvétve még találni a lakásomon. Szóval, folytatva a történetet, szépen alakult az életük, elköltöztek Hollandiából ide, ahol most lakunk Lunával. Tehát remekül beszélek hollandul és angolul is, még őrzök néhány hagyományt a hazámból, de nagyrészt itt nőttem fel.
A családom itt ismerték meg Luna szüleit és összeeresztettek minket egymással, mondván jót tesz a gyereknek, ha olyanokkal lehet, aki hasonló korú és nem kell előtte titkolóznia. Hát, mi remekül elvoltunk, nekem lehetett "kishúgom", amit mindig is akartam, neki meg egy fiú barátja, aki kibírta, hogy nyúzza, nem úgy, mint más ismerősei. Ez a remek barátság adta a szüleinknek az ötletet, hogy házasítsanak minket össze. Mégis milyen modern felnőtt ember gondol erre? Na, mindegy is… A van der Veen családnak mindig is megvolt a maga jó híre, főleg Hollandiában, de most folytatni akarták más berkekben, míg a Deveraux jó családba akarta házasítani a lányait, ha már kettő lett belőlük, de fiú egy sem. Hát, így keveredtünk mi egymás mellé.
Elmondták nekünk, hogy lényegében jegyesek vagyunk és össze kell majd házasodnunk, de minket ilyen fiatalon kevéssé érdekelt. Én csak azt tudtam, hogy nem tudom sem Lunát, sem más lányt úgy szeretni, mint a szüleink szeretik egymást. Valahogy nem, de nem is tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, talán csak nem volt az igazi egyik lány sem, akivel jártam. Végül idővel feladtam a dolgot és csak ködösítettem otthon, miért nincs barátnőm. Nekem jó volt így. Egészen addig, míg meg nem jelent az életemben az a vámpír… És fel nem forgatta az egészet.