Dorcas & Nebiros

Cold as ice...

Vannak napok, amikor többre becsülöm a kutyáim társaságát, mint az emberekét, akik körülvesznek. Tudom hogy nem vagyok mindenki szemében tökéletes uralkodó és tudom azt is hogy a fiaim egymás között marakodnak hogy kinek van a legtöbb esélye arra, hogy a helyemre léphet. Talán azt gondolják hogy én nem látom mit szervezkednek egymás ellen? Csinálják csak, aki életben marad, az máris teljesít valamit, leginkább azt hogy nem teljesen haszontalan a jelenléte, és az hogy életben van. Nem szeretem az olyanokat, akik teljesen haszna vehetetlenek. Van egy kettő aki nem. Dorcast mondjuk kedvelem, azt hiszem. Már az is sokat jelent hogy megjegyeztem a nevét.
- Gyerünk, nyergeld fel a lovamat - parancsolok rá az egyik tündérre, mert úgy döntöttem kilovagolok az erdei ligetbe, ahol gyakran múlatom az időmet. Két gyönyörű dobermann kíséri minden léptemet, megfuttatom őket is. Felszállok a hófehér ménre és rutinos mozdulatokkal nógatom indulásra.
- Fuss! - parancsolom a kutyáimnak, mire azok nekilendülnek, és én is ügetésbe váltok. Fél órányi távolságot teszek meg, mielőtt lassítanék és a fagyott tájképre emlékeztető ligetbe indulnék. Pedig nincs hideg és a patak sem fagyott be. Egyszerűen csak fehérek a fák levelei, mert én úgy akarom. A kedvenc helyem azonban nem üres, az előbb említett fiam van itt.
- Dorcas. Mit kersel te itt? - kérdezem tőle, ahogy leugrom a nyeregből, és határozott léptekkel indulok el felé. Nem szeretem ha itt vannak mások is, de neki talán elnézem ha nyomós indoka van.
- Ajánlom hogy jó híreket hozz - pillantok a szemeibe. Az én kékes szürke pillantásom nem sokan szokták állni, és még kevesebben keresik a szem kontaktust. Pedig nem tudok a nézésemmel ölni, sokak szerencséjére.

Szeretek az udvarban tartózkodni ellentétben a fivéreimmel és sok más tündérrel. Szerintük apámmal nem lehet huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodni, de egy világban sem, mert sokszor kibírhatatlan, vagy éppen csak bal lábbal kelt fel. Szerintem pedig nem így van. Mégis mit várnak tőle? Uralkodó, nem lehet mézes-mázos és nem lehet komolytalan. Eddig sem értettem velük egyet, ezután sem fogok.
Most viszont kockáztatok, mert oda jövök, ahová apám szokott elvonulni amikor éppen elege van mindenkiből. Nekem is elegem van perpill., mégpedig a fivéreim acsarkodásából, akiknek nincs más problémájuk mint az, hogy egymást öljék azért, ki követi majd apámat a trónon. Idióták. Apa él, ez az egyik, ereje teljében van, ez a másik, és egyáltalán nem úgy fest, mint aki át akarná adni a stafétabotot.
Annyira elegem lett az egészből, hogy eltűntem egy kis időre, most pedig a ligetbe jöttem, hogy távol tartsam magam az intrikáiktól, még ha szórakoztatóak is. Reméltem, egymagam lehetek, ám máris hallom a paták dobogását, vagyis nem leszek egyedül, és apám nem nagyon kedveli, ha megzavarják az elvonulásban. Még tőlem sem fogadja el, hacsak nem szolgálok olyan indokkal, ami elnyeri a tetszését.
-Apám. Jó reggelt! Egyedüllétre vágytam, nem sejtettem, hogy magad is így érzed
Apró meghajlással köszöntöm, nem feledhetem, hogy akkor is ő a király, és ez kijár neki. A kérdésére azonnal felelek, értelmetlen dolog, hogy hazudjak, vagy előálljak egy szép mesével, miszerint rá vártam, tudván, itt bukkan fel. Nem tudok hazudni. A kutyákat megsimogatom, szeretem őket és ők is engem. Kisebb voltam, mindig játszottam velük az udvaron.
-Nos, a fivéreim azon kívül, hogy egymást óhajtják félreállítani a trónért folytatott küzdelembe, emellett tervet szövögetnek, hogyan bírjanak lemondásra. Az emberek világában nyugalom van, bár a fajok mozgolódnak, azaz valami készül. Valami szervezetet óhajtanak felszámolni, és ebben minden faj segítségére számolnak. Amolyan tisztogatás, mert a rothadt almát még ők sem tűrik meg maguk között.
Mennyire jó hír vagy sem, ez maga a talány, attól függően, apám éppen hogyan óhajtja értelmezni. Ebben még nekem sem sikerült kiismernem, okoz meglepetéseket még akkor is, ha nem két, hanem legalább négy opciót várok tőle... megtalálja az ötödiket is.