+18

Rohadt türelmes vagyok, rohadt empatikus és megértő... az enyéimmel szemben egészen biztos és akkor is, ha valaki segítséget kér, maximum az adósom lesz, ha kihúzom a szarból a seggét.
Na de az, hogy valaki úgy állítson be, hogy eleve kóborként lófrál a területemen és ráadásul sikeresen beharap egy mondént, majd becipeli hozzám, mert szar van a palacsintában... hadd engedtessék meg nekem is, hogy kurvára felhúzzam magam rajta.
Elég csak félig hallanom, hogy máris lent legyek az alagsorban, ahol amint meglátom a hímet, nyitom az ajtót és úgy vágom a szemközti falhoz, hogy az is csoda, nem döntöm ki vele egyből. Hány csontja törik, pont nem érdekel.
-Egy kurva jó indokot mondj, hogy ne nyírjalak ki vele együtt, vagy ne apa nélkül nőjön fel. Csak egyet. Idejössz a területemre, balhézol, beharapsz egy embert majd beállítasz vele, ugyan segítsünk rajtatok? Mégis hogy a kis faszomba képzelted ezt?
Mire befejezem a mondandómat, már felszedtem a földről a hímet és a másik sarokba vágom, hogy utána egyszerűen csak felszegezzem a falra a karommal.
A kölyök szenved, érzem a bestia mocorgását benne, ki szeretne jönni, ami logikus dolog, de most nem érek rá vele foglalkozni, majd később. Ami talán a legfélelmetesebb, hogy nem ordítok, pedig megtehetném, hanem halkan intézem hozzá a szavaimat, bár ez sokak szerint ezerszer rosszabb az üvöltésemnél.

Majd regenerálódik, már ha lesz még rá érkezése, egyelőre sokkal nagyobb a dühöm annál, hogy érdekeljen, mije fáj vagy mije tört. Ez a hím nem fogta fel, hogy mit csinált, azon kívül, hogy annyit igen, legalább tudta, hová hozza. Beharapott egy embert ki tudja milyen okból, ami sokkal nagyobb gond, mert ha életképtelen vagy egyébként sem éri meg, akkor meg mégis mit kezdene vele?
Persze, hogy felbaszom magam, mert ettől pofátlanabb bekéredzkedést még életemben nem láttam, pedig nem két nyár van mögöttem, sokkal több.
Pláne, hogy ez a hím nem is fiatal, tehát tudnia kellett volna, hogy ilyet nem csinálunk, és tessék. Akkor mégis mit várjunk a kölyköktől, ha ezt egy kifejlett példány megteszi?
-Tényleg? Ezt úgy gondolod, hogy idehozod a falkámba, majd itt hagyod, mint egy koloncot? Mi vagyok én? Lerakat?
Visszakézből törlöm képen, de nem teszem le a földre. Jobb lenne neki apa nélkül, igaz, mert ha ilyen felelőtlen a teremtője...
-Ez a védőbeszéded? Elég gyenge. Ne is kend, ez nem az ő hibája, hanem a tiéd. Elfajultak a dolgok... fel sem tűnt.
Hatalmas morranás szakad ki belőlem, és vágom ismét a falhoz. Jó harcos lesz... hát persze. Inkább kamikaze, ahogy elnézem. Karmos manccsal szaggatom meg a felső testét, legszívesebben ízekre tépném, bár az könnyű halál lenne neki, ezt nem adom meg.
-Ez az egyetlen kibaszott szerencséd, hogy azonnal megjelentél itt, még ha nem is szeretem az ilyesfajta csatlakozási szándékokat. Kösz, hogy megérted a kiakadásomat, igazán rendes tőled.
Ismét képen törlöm, aztán már csak a kezemet egy rongyba. Összetörtem, tudom, de elég öreg ahhoz, hogy pár nap múlva semmi baja ne legyen. Végtagját nem szedtem le. Ismét hozzá lépek, és a haját ragadom meg, miközben szó szerint az arcom elé húzom a képét.
-Érte kampányolsz? Tudod mit tettél vele? Oldd meg, hogy ne keressék, oldd meg, hogy ne kutassanak utána, és oldd meg, hogy azt a szart amit ma alkottál, sehol ne vegyék a szájukra. Csak és kizárólag azért hagylak életben, mert nincs kedvem egy elárvult kölyökhöz, nincs kedvem magyarázkodni, miért nyírtalak ki azonnal amikor beléptél a házamba, és nincs kedvem magyarázkodni, miért me, adtam, egy esélyt, amikor legalább a végét nem basztad el.
Levágom a földre, ha a feje koppan is leszarom, a kölyök felé fordulok. Bestiám intézi a többit, morogva tornyosul a hím fölé, egy harapásra attól, hogy elérje a torkát. A nőstény még nem tért magához, és lehet, hagynom kéne, hogy maga alakuljon át, de azt nem fogom kivárni, ha esetleg elhúzódik, így egyszerűen kényszerítem belőle a farkasát. Hallom a csontok reccsenését, érzem a sokkot amit ez okoz, és hallom az ezt követő nyüszítéseket is. Nem foglalkozom vele, hálás lesz egyszer azért, mert nem vártam meg vele.
Fekete kis szőrgombolyag piheg a lábaim előtt, az apró nyüszögése hidegen hagy. Lenyúlok hozzá, felemelem a marjánál és alaposan megnézem. Mindene megvan, látszólag egészséges, és talán kurva nagy szívességet tettem azzal, hogy nem hagytam szenvedni az elsővel. A sérülése karcolás, majd begyógyul, a többi pedig kiderül.
A hímhez lépek és az ölébe teszem a kölyköt.
-Ettől a pillanattól kezdve Omega vagy, az utolsó kölyök, azaz ő is előtted van a rangsorban, és kurva sokat kell bizonyítanod ahhoz, hogy ne bánjam meg, nem küldtelek a túlvilágra vele együtt. Ha kiderül, hogy életképtelen, neki reszeltek, de gondolom ezt nem kell elmagyaráznom.
Natan tudna neki mesélni arról, ezt mit is jelent pontosan, de ettől megkímélem a finnt, ez a hím majd megtapasztalja magától. A kölyökre pillantok, sosem lehet tudni, hogyan alakul, láttam már kölyköt, aki ígéretesnek tűnt és nem volt képes idomulni a bestiával. Szenvedtek. Ő is a farkasa is, megváltás volt nekik a halál. Itt nem tudom, mire számíthatunk, túl friss a beharapás, de pár hét múlva már látni fogjuk.
Nem lépek ki az ajtón, még nem, látni akarom a kölyköt járás közben is, mert meg kell tanulnia azt is, és csak akkor derül ki, hogy nincs problémája a mozgáskoordinációval sem. A falnak dőlök, időm mint a tenger, hogyne, mint mindig.

A sötétben mintha egy fekete farkas közelítene felém, és egyenesen a szemembe néz. Mi a franc van már? Húzzá innen, hallod?! De nem hagy nekem nyugtot, olyan kihívóan meresztgeti a szemét, mintha le akarna győzni. Na abból nem eszel... Arra eszmélek, hogy fáj. A fény és a vér szag vág pofán, és minden olyan erős lesz, az összes inger, de most kurvára szarom le, hogy miért mert a fájdalom sokkal erősebb. Pislogva nyitom ki a szemem és a kezemet pillantom meg először, ami inkább hasonlít egy mancsra.
- Mi a fasz?! - lehunyom a szemem és hallom a saját csontjaim ropogását és vergődve próbálok menekülni a fájdalom elől. Valami átveszi felettem az uralmat és esélyem sincs ellene küzdeni, egyszerűen kényszerít, hogy változzak át. Aztán abba marad a recsegés, és a fájdalom is eltompul és valaki megragad. Hú de kicsi vagyok. Egy borostás pofa mustrál végig, én meg kalimpálok. "Tegyél már, le te benga állat"mondanám, de csak valami furcsa ugatás szerű hang jön ki belőlem. Nem tetszik a szaga ennek az alaknak. De van itt még valaki, akinek már ismerem a szagát. Pislogva nézek az apámra, mert a zsigereimben érzem, hogy ő az. Semmi kétség. Az ölébe rak ez a monstrum és nyüsszögve vizslatom sebhelyekkel és vérfoltokkal kidekorált képét. Sakkban van tartva. De miért hozott ide, miért nem küzdött? Olyan hatalmas hozzám képest. Ösztönösen megnyalogatom a pofáját, megízlelve a vérét és igazából, nem tudom, hogy mit csinálok, csak úgy jön. Az a másik tette, ezt veled, igaz? És még mindig megfélemlíti. Megböködöm a hasát az orrommal, de inkább úgy döntök felfedező útra indulok, és kiugrok az öléből, vagyis inkább kiesek és bukfencezek egyet. Prüszkölve rázom meg a fejem és állok immár négy lábra. Na menni fog ez. Aha meg ahogy azt elképzeltem. Úgy gabalyodnak össze a lábaim és esek pofára, hogy öröm nézni. Hát nehogy már ne tudjak menni! Újra felállok és teszek pár bizonytalan lépést. Na megy ez. Futásnak eredek és érdekes módon ez egyszerűbb, mint a sima járás. De jön a fal én meg nem tudok fékezni és bele is rohanok, hogy visszapattanok vagy egy métert. He, ez jó muri. Puha ez a fal, nem fájt, szóval futok tovább a másik irányba és seggre ülve ütközök a falnak és ismét repülök visszafelé. Pont a másik férfi lábai előtt terülök ki és lógó nyelvvel nézek fel rá. Megrázom magam és feltápászkodva óvatosan megszaglászom a cipőjét. Bántottad őt! Kiszakad belőlem egy morranás és felborzolódik a szőr a hátamon. Lesunyt fejjel hátrálok vissza, de a hátsó lábam megcsúszik valamiben. Egy vér folt. Apáé. Megszagolgatom és oda battyogok hozzá. Már teljesen normális léptekkel és a nadrágjába harapok. Éhes vagyok. Húzni kezdem, ráncigálom, hogy jöjjön már velem, de meg sem mozdul. Leülök és félre billentett fejjel, lógó nyelvvel nézem őt, majd az ölébe ugrok. Vagyis bele fejelek csak a térdébe, de felmászom rá és nyüsszögve kezdem megcsócsálni a kezét. Harapdálom és morgok közbe, nem direkt, de hagyom had szakadjanak ki belőlem a morranások. A vére is kiserken, amit lenyalok róla. Finom. Újra megharapom erősebben. Enni akarok! A hasam is kordul, hogy szinte visszhangzik a szobában. Hát jó, ha te nem adsz, majd ad az a másik. Leszállok róla és visszamegyek a másikhoz, leülök elé és felnézek rá. Ezt nem merem megcsócsálni.

Kíméletes vagyok, komolyan mondom, még magamat is meglepem, mennyire. Nem szaggatom szét a hímet, nem tépek le semmijét, csak a falhoz vágom néhányszor és képen csapom. Most vagy öregszem, vagy a kölyök az oka, aki nem tehet semmiről sem, de tény, nem bánok úgy a kóborral, ahogy szívem szerint tenném.
A "mi a fasz" kérdésre ha most válaszolnék, a nőstény meglepődne, Szívesen elmagyarázom neki, de nem most. Jobban érdekel, hogy túl legyen mindenen, fel tudjam mérni az állapotát és kész.
A kölyök első ránézésre rendben van, mocorog is, ami jó jel, persze ez még semmit nem jelent, egyelőre a hím ölébe pakolom, az övé, foglalkozzon vele. A történtek után még annyi kedvesség is van bennem, hogy egy meggyújtott cigit a szájába nyomok, és én is rágyújtok.
Az első lépései bizonytalanok, esik-kel, de aztán rájön, hogyan is kell ezt csinálni, és futásnak ered... a falig. Türelmesen figyelem, ugyanolyan lökött mint a többi újszülött kölyök, nincs ebben semmi furcsa, mindenki így kezdi.
Amikor viszont nadrágot rágcsál, kezet, majd elém telepszik le, némi húst kéretek be. Leguggolok elé de nem adom rögtön oda neki, tesztelem a kis reflexeit, vegye el, ha tudja. Gyakorolhat máris. Ha megfogja sem engedem el rögtön, hagyom küzdeni az élelemért egy kicsit, utána simogatom meg a fejét és engedem szabadjára a zsákmányával.
-Mivel nem tudom, mi a munkája, így azt nem veheted el tőle véglegesen, ahogyan a szeretteit sem, már ha még vannak. Úgy intézd, hogy több halálos áldozat ne legyen, és majd visszatérhessen egyszer, amint elég önuralma lesz ahhoz, hogy ne akarjon mindent és mindenkit szétszedni, ha éppen úgy alakul a helyzet.
A többi a hím dolga, nem az enyém, ahogyan az is, hogy kellő alapossággal tegye a dolgát, különben nem állok jót magamért.

A szobában szinte olvasni lehet arról, hogy mi történt mielőtt feleszméltem volna. A lyukak a falon és a vér foltok. Látszik, hogy valamiért nagyon dühös volt ez az alak az apámra, de ő az erősebb, ezért is tőle kunyizok enni, és izgatottan csóválni kezdem a farkam, de nem vagyok vele szemben túl bizalmas. Húst hoznak be és megnyalom a pofámat. Leguggol vele elém, de nem adja ide. Nem tétovázok tovább, gyors vagyok és el is kapom a húst, de nem adja ide. Morogva feszülök bele és próbálom kitépni a kezéből. Add már ide, ez köcsögség. Na már! Elengedi, én meg hátra gurulok, de nem engedem el a zsákmányt. Boldogan ügetek vele apámhoz, mutatva neki mit szereztem és vele megosztom, ha akarja, mégis állandóan morgok és borzolom a bundámat. Ha valaki el akarja venni, elharapom a torkát. Gyorsan befalom a cafatot és megnyalom a pofámat, majd felnézek rájuk. Beszélgetnek valamiről, de nem igazán érdekel, hogy miről. Enni akarok még, de nem kunyerálok, hanem inkább az ajtónál próbálkozom. Oda sétálok és kapargatni kezdem, de csak apró karcolásokat hagyok rajta. Visszabattyogok, és teljes erőmből neki rohanok, de megint csak az történik, mint az előbb a fallal, hátra repülök. A fejemet megrázva tápászkodok fel. Pedig onnan jött az étel. Ahonnan azt hozták, ott biztosan van még. Egy borjút is felfalnék és ez most csak felizgatta a gyomromat. Visszamegyek az ajtóhoz és felugorva próbálom lenyomni a kilincset. Egyszer, kétszer és harmadszorra is, de nem sikerül. Dühösen felmorranok. Visszaügetek apámhoz és nyüsszögve nyalogatom meg a kezét, majd a pólójába kapok, hogy jöjjön és segítsen már nekem. De a pólója el szakad és az anyagával a számban csüccsenek seggre és fintorogva köpöm ki. Most a nadrágjával próbálkozom, hogy jöjjön már és megráncigálom. Biztos neki is adnak enni, hiszen még él. Pedig biztosan megölhette volna ez a másik. Visszafutok az ajtóhoz, majd megint hozzá és ismét. Végül megint az erősebb hímnél kötök ki, mert úgy tűnik mindent ő irányít és nyüszítve nézek fel rá. Éhes vagyok, te! Adj még enni!

Tesztelem az újszülöttet, hiába apró, hiába bukdácsol, minden téren meg akarom vizsgálni mennyire életképes, mennyi esélye van az életben maradásra köztünk. Egyelőre úgy tűnik, az, hiszen kap a hús után tépi is rendesen, én pedig csak olyan erővel fogom, hogy lehetőleg ne tépjem ki helyből a fél pofáját, azaz óvatosan. Mikor eleget küzdött, útjára engedem a prédával, egye csak meg, az az övé.
Ami ugyancsak jó jel az az, hogy máris kötődése van a hím felé, azaz ösztönösen is tudja, ki az apja, így a zsákmányt hozzá viszi logikusan, és védi is.
Az étvágya jó, zabál, és amint rájön, hogy elfogyott, máris újat akar. Azt még nem sikerült megértenie, hogy ha nekirohan a falnak vagy az ajtónak, nem lesz jobb, de amikor ismét nálam köt ki újabb hús reményében, bólintok. Talán nem lesz vele gond, a kérdés az, hogy emberi alakban mennyire fog tudni azonosulni a szőrpamacsával.
Újabb húst veszek elő, ám most nem guggolok le elé, csupán olyan magasságban tartom, hogy még éppen elérje ugrással is. Nem érdekel, ha többször próbálkozik, az érdekében teszem. könnyítek a helyzetén ismét.
-Dante. És nem... nem kérek az alfám és hasonló megszólításokból. Ez nem az a falka. Tehát a lányod... és azért haraptad be, mert magad mellett akartad tudni?
A hím felé fordulok, a kölyöknek nem pár falat húst hoztak, akad neki bőven, így eltart, mire elfogy.
-Ő ma biztosan nem megy sehová. Te sem. Élelmet kaptok mindketten. Ma éjjel elmagyarázhatod neki, mibe csöppent és miért. Gyakoroltasd vele az átváltozásokat, minél többször, szokja meg. Emellett pedig imádkozz, hogy emberként is elfogadja a bestiát, ne csak így.
Jelzem, hogy lássák el a hímet is, adjanak neki enni és inni is, ne szenvedjen hiányt, illetve tudatom mindenkivel, hogy mostantól omegaként szerepel köztünk.

Jól esik enni, de csak még éhesebb leszek tőle. Hiába, két napja nem ettem és kiskutya szemeket vágva nézek föl a nagy hímre. Eltörpülök mellette, de nem félek tőle, még akkor sem, ha az apámnak így ellátta a baját. Gondolom neki tűrni kellett valamiért. Talán így menthette meg az életünket. Az előző kitörési akció nem járt sikerrel, de úgy tűnik van még nála hús, de jobban szeretnék egy nagy zsákmányt, mint falatokat. Megint elővesz egy darabot, de nem adja ide. Nem értem miért küzdtet ezzel, vagy adja ide vagy ne. Mégsem nyüsszögök tovább, vagy ilyesmi egyből felugrok és meg is van. Ne szórakozzon már itt velem, ez az alak, akárki is legyen. A cafatot fogva lógok és morogva rángatom meg magam, hogy adja már ide, mert ez így nagyon nem tisztességes. Mint valami harci kutya, aki nem engedheti el a prédát, de én nem is fogom, nehogy azt higgye. Na végre! Elengedi és leesek, de ezúttal nem bukfencezek, mint eddig, hanem talpra érkezek. Még egyszer morranok, nem tetszésemet kifejezve, majd visszaügetek apámhoz és megmutatom neki mim van. Leteszem elé, hogy hátha kér belőle, de nem vagyok türelmes ezért rögtön fel is kapom és mögé elbújva acsarogva kezdek enni. Ez az enyém. Megszereztem, szóval az enyém. Nem veheti el tőlem senki. Nem telepszem le, állva falom be az egészet és közben körbe járnak a füleim és most már jobban oda figyelek miről is beszélnek ezek ketten. A lényeget kiszűröm: Itt kell maradni, de kapunk enni és meleg is van, szóval nekem megfelel ez a vacok, bár adhatnának valami rongyot, amit megrágcsálhatok, vagy ilyesmi. Megeszem a zsákmányomat és a pofámat nyalogatva nézek körbe ismét, majd apát szaglászom körbe ismét, és szinte felmászok rá, ahogy mellső lábaimmal a lábába kapaszkodom. Jobban van, látom rajta és most valahogy fontosabb ez, mint a kaja. Na apu, szeress! Játszunk! A levegőbe szimatolok. Van még enni. Lemondok apámról és visszasétálok megint az ételforrást jelentő taghoz, de most már pofátlanabbul közelítem meg és a nadrágjába kapok, hogy "Nézd itt vagyok, hogy adj még enni". Megráncigálom, aztán őt is körbe járom, megszaglászva, majd ismét leülök elé és várom a jussomat. Mert ami jár az jár! Fel vagyok készülve rá, hogy megint feladatot fogok kapni, de nem bánom, legalább játszhatok kicsit, csak adja már!

Valahol elégedett vagyok azzal, ahogyan a kölyök reagál a húsra, ahogyan küzd a zsákmányért, ez mind-mind jó jel, és valószínű, hogy az emberi énje is el fogja fogadni a bestiát. A tanulási szakasz ettől függetlenül nem lesz rövidebb, de könnyebbséget jelent, ha akar is tenni érte, nem vegetál.
Kis ideig hagyom lógni a cafaton, csak utána engedem el, és amit látok, az tetszik. Ugyan esik egyet, de nem azzal foglalkozik, nem nyüszít, hanem egyből elcipeli a prédát és védi is. Helyes.
-Sok mindent megértek, Bret. Azt viszont még mindig nem, hogy miért fordítottad meg a sorrendet? Előbb kellett volna idejönni, és utána beharapni, nem pedig így, hogy kétségbeesetten loholsz be vele. Megölhettelek volna mindkettőtöket csak azért, mert felelőtlen döntést hoztál.
Ilyet még nem nagyon láttak egy falkában sem, hogy egy kifejlett farkas nem elég, hogy más területén flangál, de még be is harap valakit, hogy utána megjelenjen a falkában. Arról már nem is beszélek, hogy a kocsmában történt verekedést is el kell simítani. Tekinthettem volna problémának, egy nem kívánatos problémának.
A kis nőstény rámenőssége tetszik, rájött, hogy nálam van a kaja, de azt már tőle sem tűröm el, hogy megmorogjon és ráncigáljon is. Simán lemorgom, jelezve, hogy ez nem éppen a legjobb döntése volt, bestiám is ugyanúgy megteszi mindezt. Egyelőre csak jelzésértékű figyelmeztetést kap, nem hajítom el, nem rázom meg, de meg kell tanulnia minél előbb, kivel mit tehet meg.
-Van mit. Ma éjjelre igen. Kaptok egy matracot is, és gyakoroltasd vele az átalakulást, minél többször kényszerítsd, és kezdd el vele az önuralmat is.
A kölyökre nézek, néhány cafatot ismét előszedek, és ismét leguggolok elé. Most sem adom oda könnyen a zsákmányt, elé tartom, és mikor elkapná, elhúzom onnan. A reflexeit figyelem, egész jó, aztán majd meglátjuk, mi lesz később.
Menet közben minden megérkezik, amire szükségük lehet, holnap kapnak szobát, de gyakorolni itt fognak lent. A mentoraink már tudnak róluk, ők is be fognak szállni a kölyök tanításába.

Apa megsimogat és játszik is velem. Kedvelem őt. Azt hiszem, neki sincs baja velem, mert mosolyog és nem bánja, hogy megrágcsálom és boldogan csóválom a farkam, de az éhségem megint legyőz, ő meg elenged, hogy megint szerezzek magamnak zsákmányt. Furcsa, ahogy ők ketten egymáshoz viszonyulnak. Egyértelmű, hogy aki enni ad, apa fölött van és ő parancsol, de nem értem miért jöttünk akkor ide. Hiszen ketten is teljesen jól meglennénk, nem igaz? Most szemtelenebbül követelem az ennivalót és meg is leszek morogva miatta, mire kicsit összehúzom magam, de nem vetem egyből hanyatt magam, hogy égnek álljanak a lábaim, csak tudomásul veszem, hogy neki ez nem tetszik, és a benne lakó farkasnak sem. Tényleg miért csak én mászkálok 4 lábon? Ez nem ér! De nem is foglalkozok ezzel tovább, mert megint vesz elő húst és négy lábra állok várva, hogy akkor mit kell csinálni? Szeretek küzdeni, és most hogy már nem vagyok annyira éhes nem bánom, hogy feladatot kapok. Kicsit olyan, mintha tesztelnének, de csak rajta, had mutassam meg kivel áll szemben! El akarom kapni, de elhúzza előlem, ami csak még elszántabbá tesz és kicsit meghátrálok, hogy lendületet vehessek, és a hátsó lábaim mint a rugók lőnek ki és elrugaszkodok, és most hiába próbálja elhúzni előlem, sikerül megragadnom, és ha már egyszer elkaptam, nem engedem. Igaz kicsit túl nagy volt a lendület, szóval a fejem ott marad fogva a zsákmányt, de a testem még tovább repülne. Lengedezek mint egy zászló, de akkor sem engedem a zsákmányt. Morogva igyekszem elvenni tőle, és ha sikerül már nem bukfencezek akkorát mint eddig és boldogan ügetek vele vissza apuhoz és mint eddig most is megmutatom neki, hogy mit szereztem, de most nem rakom le elé, eddig se kért, hát gondolom most sem fog és kicsit odébb battyogva telepszem le és kezdek enni. A mancsommal lefogom a cafatot és így tépek ki belőle falatnyi darabokat, amíg el nem fogy. Közben mindenfélét hoznak be, amit alaposan megfigyelek és egyből odaszaladok kíváncsian, ahogy becsukódik az ajtó. Kapunk matracot, amit alaposan megszaglászok. Sok idegen szaga van rajta, és felmászva rá körbe járok rajta és hasra vágódva hempergek meg kilógó nyelvvel és meg is cibálom itt ott, majd visszaszaladok apához, hogy "nézd mit kaptunk!". Aztán észreveszem, hogy inni is kaptunk és a tálhoz ügetve kezdek lefetyelni. Most hogy jól laktam és már szomjas sem vagyok, kezd kijönni rajtam a fáradság. Régóta nem alhattam egy jót. Apához megyek és hiába van itt a matrac mellé telepszek le és teszem a mancsaimra a fejemet, és nagyot szusszanok. Aludni szeretnék, és halkan morranok, ahogy lehunyom a szemem és mivel teljesen biztonságban érzem magam el is szenderülök.

Egyelőre befejezettnek tekintem Hayde tesztelését, így is fárasztó éjszakája lesz, nem kell ennél több. Nézem, ahogy végigszaglássza az összes behozott cuccot, ismerkedik azokkal is, mint minden normális, kíváncsi kölyök.
-Örülök, Bret, igazán, kár, hogy közben elfelejtetted, mi a felelősség. Kóborként balhézol, és még be is harapsz. nem vagy fiatal, hogy ne gondolkodj.
Nem akarom elhinni, hogy nem érti, mi a gond, és nem érti, hogy minek tette ki magukat. Még nem tudom, honnan jött, de ki fogom deríteni, mert a tette alól semmi nem mentesíti.
Ismét a nőstényre pillantok, aki végül az apja ölét választja. Bólintok, ez így van rendjén. Mi vezérelte a hímet, értem én, de nem árt, ha ő is elgondolkodik azon, hogy hajszál híja volt annak, hogy megúszták.
-Tapasztaltam, mindannyian teszünk, csinálunk hülyeségeket, a kérdés az, hogy ezzel csak saját magunkat sodorjuk veszélybe, vagy mást is? Ha fiatal lennél, azt mondom, oké, botlás, de baszd meg Bret, nem 50 éves vagy és nem is 100. Azért pedig nem szoktunk senkit beharapni, mert siheder és nagy a szája. Vágod?
Értem én a családhoz való ragaszkodást is, magam is családpárti vagyok, de nyomós indokkal teszünk ilyet, és nem csak azért, mert esetleg vér szerinti gyerekről van szó. Ehhez ettől sokkal de sokkal több kell.
Miért kezeltem magamhoz képest is finoman ezt az egészet, az az én dolgom, tudom amit tudok, viszont mára elég volt, van elég feladatuk, így nem is húzom tovább az időt.
-Szedjétek össze magatokat, reggelre fejlődést akarok látni... a többit megbeszéljük.
Ha még szükségük van valamire, megkapják, viszont én befejeztem, biccentek, amit elköszönésnek szánok, és elhagyom a helyiséget.Tudni fogom, hogyan haladnak, azt, hogy Bret mennyire tartja be amit meghagytam neki... az ő érdekük, nem az enyém.

//Köszönöm a játékot! //

Apa felvesz, mire elégedetten szusszanok és még érzékelem, hogy a másik hím magunkra hagy, aztán teljesen bekómálok.
Sokáig alszom, nem álmodok semmit, de amint felébredek teljesen fittnek érzem magam. Kinyitom a szemem és a levegőbe szagolok. Apu itt fekszik mellettem, összebújtunk. Felkelek és megszagolgatom őt, majd újra körbe járom a szobát. Körbe szaglászok és iszok a tálból, és elégedetten nyalom meg a pofámat. Nem akarok kiszabadulni innen, bár nagyon is hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet oda kinn az ajtón túl. Ahhoz viszont legalább az apámat fel kell kelteni, hogy segítsen kijutni innen. Visszabattyogok hozzá és meghúzgálom a ruháját, de nem reagál, sőt még horkol is. A fejéhez lépkedek és megszaglászom, majd pofán nyalom. Na kelj már fel, te monstrum! Felugrok rá és a fülét meg a haját kezdem el cibálni halkan morogva hozzá, hogy felkeltsem. Megrángatom a fülcimpáját és a mancsommal gyakorlatilag az arcára állok, hogy magamra vonjam a figyelmét.

Jó vele aludni. Kedves velem és úgy érzem szeret, hogy nem csak én kötődöm hozzá, hanem ő is hozzám és ez olyan tök jó! De most már ideje felkelni innen és felfedező útra menni. Ahogy cibálom fel is ébred, de gyakorlatilag ledob magáról, mire hatalmasat esek és vagy hármat bukfencezek, mire kicsit megszédülök, de ez sem szegheti kedvemet. Megrázom a fejem és lógó nyelvvel nézek rá. Ha tudnék, akkor most vigyorognék, viszont ehelyett csak az ölébe mászom, mikor felül és megnyalom az arcát, nem hagyva hogy igyon. Felkel a piszok és figyelem, ahogy enni kezd. Nem értem miért ilyen fáradt, hiszen egy csomót aludtunk. Felugrok rá, aztán körbe forgok, magam körül, végül leülök elé és kiskutya szemekkel nézem ki a falatot a szájából. Tudom, hogy van még, de az mindig finomabb, ami a másé. Hallom, hogy mond valamit, de nem törődöm vele, aztán újra azt érzem, amit tegnap este is. Nyüsszögve hátrálok és fekszem el. Most ő is kényszerít, hogy változzak, pedig azt hittem ilyen nem lesz többet. Vagy, hogy legalább ő nem akarja majd ezt tőlem, de hiába minden, lehetetlen ellenállni. A csontjaim recsegnek és a fájdalomtól megvonaglok és lehunyom a szemem. Ez mindig ilyen rossz lesz? Amikor újra kinyitom a szemem, már emberként, meztelenül terülök el a padlón és halkan zihálok. Kicsit kótyagos a fejem.
- Basszus - nyögöm és felülök. Megforgatom a nyakamat és felnézek rá.
- Szóval mégiscsak te vagy az apám... - több értelmes dolog egyenlőre nem jut eszembe. Az nem zavar, hogy nincs rajtam ruha, sosem voltam szégyenlős. A falnak döntöm a hátamat.
- Mikor mehetünk ki innen? És egyáltalán hol vagyunk? - teszem fel neki a kérdéseket és várom a válaszát. Még most is annyira intenzív minden érzés, mint eddig.
- Mit kell még tudnom? - mélázok magam elé bambulva - Akkor ezek szerint vérnyulak is léteznek, akik koboldokkal a hátukon fogják leigázni a világot? - olyan ártatlanul nézek, ahogyan csak tudok. De most komolyan, minden ilyen szarság, amiről azt hittem legenda, az igaz? És mégis miért tette velem ezt. Az ajtó felé nézek.
- Ki volt az a másik? Alaposan ellátta a bajod, kár, hogy lemaradtam róla - vigyorodok el kárörvendőn, aztán eszembe jut a kocsma, ahol ő is tombolt elég rendesen. Valamiért hagyta magát. Szusszanok és hátra döntöm a fejemet. Íme az áhított ÚJ élet... Igen, csupa nagy betűvel.

Betakar, és úgy bugyolál be mint egy újszülöttet. Végülis az vagyok, de nem vágom, most mi ez a nagy gondoskodás hirtelen, hiszen soha nem volt az életem része. Akkor sem ha akartam volna, pedig sokszor vágytam rá, hogy ismerjem az apámat, de őt egészen eddig nem érdekelte, hogy élek-e vagy halok. Ide tartja a tányért és veszek magamnak egy szendvicset, és pár harapással el is pusztítom. Hiába, amióta New Yorkba jöttem, tegnap este ettem rendesen és ennyi.
- Nem, csak amikor hirtelen a fejére áll minden és megjelenik valaki, akit addig nem érdekeltem - morgom magam elé és folyamatosan szemmel tartom őt. Most komolyan, miért lettem hirtelen ilyen fontos? Hallgatom amiket mond nekem és azért ezen elámulok. 650... és még mindig ilyen hülye... Megpöcköli az orromat, mire fintorogva fordítom el a fejemet. Ne csináljon már úgy, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ez elég dühítő. Csendben figyelek rá, mert most muszáj. Ebben tényleg szükségem van most valakinek a segítségére, amit eddig nem szoktam meg, mindent magamnak csináltam, ahogy tettszett éppen, úgy.
- Jah, a káosszal bírjuk egymást, és eddig még nem sikerült levakarnom. De ő legalább mellettem volt - nem titkolom, hogy mérges vagyok és csalódott. Ha nem kellett volna verekedni, akkor megint ott hagyott volna. Az a szerencsém, hogy megölni nem akart. De nem érdekel, hogy most itt kedveskedik meg minden.
Szóval Brooklyn, nem mintha sokat tudnék róla, de legalább nagyjából tudom, hol a francban is vagyok. Leül mellém és tovább beszél. Még inni is kapok. Milyen cuki apucikám van. Megforgatom a szemem, de elveszem tőle az üveget, ami össze is gyűrődik a kezemben, de azért iszok pár kortyot és visszaadom neki.
- Vagyis, én - szúrom közbe, amikor arról beszél, hogy ő az utolsó. Legalább ennyi jár nekem. Gonoszkás kis félmosoly jelenik meg az arcomon, de tovább hallgatva őt el is tűnik.
- Kár, pedig vicces lett volna sok kis vérengző nyuszi - a hangomból csak úgy süt a szarkazmus - Ha nem mondod rá sem jövök magamtól, hogy ember voltam. Apuciii - nézek rá és kislányosan mosolygok, aztán csak elfintorodok és leveszem róla a tekintetemet.
- Csak ha nem vagyok totál csóró, vagy sikerül lopni - mondom a dohányzásra és elfogadom a cigit, majd ha ad tüzet is rágyújtok és lehunyom a szemem, ahogy beleszívok a dohányba.
- Pont tőled kell megtanulnom, aki a szemem láttára megöltél egy csomó embert? - nevetek fel gúnyosan, és újra rá pillantok.
- Szeretted az anyámat, vagy csak kihasználtad? - szegezem neki a kérdést, ami igazából érdekel, de nem nézek rá. - A kedves apucit meg nem kell eljátszanod, nem vagyok rá kíváncsi. És kurvára elkéstél vele... Amúgy meg semmi közünk egymáshoz, azon kívül, hogy meghágtad az anyámat - igen dühös vagyok és most már tudom legalább, hogy kire - Ott hagytál minket a francba és most is elküldtél volna, szóval nem kell a gondoskodásod. Nyugodtan kimutathatod a fogad fehérjét, hidd el, nem fogok megijedni tőled - meredek a szemébe pislogás nélkül.

Homlokráncolva nézek rá. Most komolyan ennyi telik tőle? Nagyszerű el lettem könyvelve hisztis picsának.
- Kurva vicces vagy, másodállásban lehetnél humorista - vadbarom. Megforgatom a szemem és a falnak döntöm a fejemet, ahogy újra a cigibe szívok és hallgatom tovább drága apám monológját.
- Ó már szarkeverő is vagyok. Mond mi van még a számlámon? Ja igen, megszülettem, és nem döglöttem meg és még meg is mertelek keresni. Úgy szégyenlem... Legközelebb időben vedd ki, nehogy gyerek legyen a vége - fintorgok rá és elnyomom a dohányt a padlón. Kurva jó, hogy azért is én vagyok a hibás mert felcsinálta azt a szerencsétlent.
- Vagy csak szimplán beijedtél. A pasik akkor lépnek le, amikor jön a gyerek. De amúgy jól tudsz prédikálni, mondták már? - olyan gunyoros a hangom, amennyire csak lehet és legszívesebben bemosnék neki egyet. A pofámba hajol és még mindig ontja magából a szent igét.
- Dögölj meg - sziszegem és egyszerűen pofán köpöm, aztán levetem magamról a pokrócot és a fejébe húzom. Felkelve megyek a ruhákért és rángatom fel magamra a göncöket. Ennyit a normális viselkedésről. Aranyos...
- Szerinted az normális, hogy nem is ismersz, de úgy teszel, mintha puszipajtások lennénk?! Máris be vagyok sorolva hisztis picsának, mert néha szükségem lett volna az apámra és ezt el mertem mondani- fordulok vissza felé és kurvára leszarom, hogy ki hallja és ki nem, amit mondok - Azért ne kérjek bocsánatot mert megfogantam? Vagy mert kifaggattam a dísz pinát, hogy milyen az apámként emlegetett személy? Egész eddig szartál a fejemre, szóval most ne álltasd se magad, se engem, hogy hú de kibaszottul szeretjük egymást - hevesen gesztikulálok és a pillantásommal ki tudnám nyírni.
- Nem tudom, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy, de te is úgy teszel, mintha semmi nem történt volna. Semmivel nem vagy jobb nálam, pedig állítólag egy fél évszázad mögötted van, seggarc - elegem van, el akarok menni innen, főleg tőle. Sosem így képzeltem az apámmal való találkozást. Az ajtóhoz megyek, de be van zárva. Rohadt jó, mik vagyunk, foglyok? A falba boxolok, ami törik is a kezem alatt, de ennek a szobának már úgyis mindegy. Ledobom magam a fal mellé és idegesen fújok. Mindig reméltem, mégha nem is mondtam ki, hogy egyszer majd megkeres és ad valami magyarázatot. De nem, mégcsak eszébe sem jutott. Nagyszerű, hogy mindkét szülőm utál.

Semmire nem reagál, amivel vádoltam, még csak nem is dühös rám. Nem tudom, hogy ez most azt jelenti-e, hogy igazam van, vagy mit? Hát ez van, már megszokhattam volna, hogy az élet nem osztogat csak úgy puszikat. De akkor is, semmit nem jelent neki, hogy megkerestem? Áh, mindegy. Majd lesz valahogy, de ahogy hallom megint csak arra a következtetésre jut, hogy én vagyok a nagyobb seggfej.
- Ismersz, na persze - megvetően horkanok, de ennyi. Lehiggadtam valamennyire, mert muszáj, nem mehetünk el innen, amíg nem tanulom meg amit kell. Mondjuk legalább azt megmondhatná, hogy miért harapott be? Megölhetett volna, sokkal egyszerűbb lenne, és őt sem verték volna meg. De mindegy is, nem magyarázkodik nekem. Magam elé bámulok és nem mondok semmit, teljesen felesleges, hiszen úgysem kapok választ, akkor meg minek koptassam a számat? A bundást... Felnézek rá és sóhajtok, mint egy megadásképpen.
- Megpróbálom magam - közlöm, mert nekem ugyan nem kell a segítsége. Mondjuk nem tudom, hogy csináljam. Csak gondoljak rá erősen, mint a filmekben? Lehunyom a szemem és próbálok koncentrálni és nem sokára érzem is a változást és a fájdalmat. Mondjuk most annyira már nem rossz, de azért közel sem kellemes. Kinyitom a szemem és látom, hogy a kezem már mancs alakban van. Na megy ez. Nyelek egyet és kicsit gyorsabban veszem a levegőt. Így sokkal lassabb, mintha kikényszerítik belőlem, de akkor is megcsinálom. Engem ugyan senki nem bélyegez meg életképtelennek. Elfekszem és pár perc múlva apró szőrgombolyagként nyúlok el a padlón. Négy lábra állok és kibújok a ruha kupacból, majd egyenesen apához megyek. Nem tudom, így sokkal jobban kötődöm hozzá, és nem jó érzés, hogy veszekedtem vele. Körbe járom őt, kicsit megszaglászva, aztán leülök elé, hogy akkor most mit kell csinálnom? Szeretek kihívást kapni.