Viking származásom ugyan nem látszik rajtam, szerintem bebarnultam az évszázadok alatt, vagy nem, de a lényeg, hogy nem álltam meg röpke 170 cm-nél, hanem túlteljesítettem, és jól megtermett állat lett belőlem, a magam 190 cm-ével. Szikár, izmos gyerek vagyok, ha leveszem a pólómat ájuldoznak a nőstények... nem a szagomtól, fürdeni is szoktam.

Szóval, ha elém állsz, és ha nem veszlek észre, ne lepődj meg, nem a cipőmet szoktam bámulni, de vigyorgok, tehát az azt jelenti, nem direkt gázoltam át rajtad. A séróm is barna, zselével oldom meg, vagy hagyom a francba, álljon, ahogy akar. Ha olyanom van, bajszot növesztek és kis szakállat, ha meg nem, van borotvám, és lehúzom.

Ami állandó, az a bagórágásom, vagyis ha cigit látsz egy tag pofájában, mint említettem egyszer, megtaláltál. Ha nem szólalok, meg két másodpercen belül az azért van, mert dohány van a képemben, és nem előtted akarom köpködni. Mark fejbe is verne érte faterral egyetemben.

Van bennem erő, nem kevés, nem túl sok, nekem éppen elég, és ha falkám közelébe mész, hogy elcsenj egy kölyköt, akkor jövök én... is. Keress magadnak, a mieinket hagyd békén.
Az öltözékem éppen olyan, amilyenhez kedvem van, lehet, éppen alsó- vagy munkás gatyában flangálok, de az is lehet, nem.

Farkasként:

Hófehér bunda, sárga szem, ez vagyok én. Tökéletesen illeszkedek a hófödte hegycsúcsokhoz, tájhoz, északi vagyok, nem sivatagi. Mit akarsz tőlem? Menjek Afrikába és adjam ki magam oroszlánnak? Még mit nem.

Még az éjszakában is jó vagyok jelzőfénynek, ha úgy tartja kedvem, de nem őrültem meg, hogy könnyű célpontnak tűnjek és kiszolgáltassam magam bárkinek is, a kölykök tanítása viszont így sokkal egyszerűbb. Néhány annyira esetlen, hogy akkor vesz észre, ha belesétált a lábamba.

A bátyám szerint gyerek vagyok, mások szerint is, és mit tippelsz, én mit mondok magamról? Azt, pontosan azt, amit ők. Nem akarok felnőni, nem is tudok, de hogy ezt nem a fatertől örököltem, az is hétszentség. Tehát ha látsz egy srácot, aki bagót rágcsál a pofájában és mellé vigyorog, mint egy töketlen marha, na az akkor én vagyok, meg is találtál.

Szeretem az életet, a balhékat, a bajt, de nehogy azt hidd, én keresem őket, ők találnak meg engem, mert mágnesként vonzom. Ne nézzéééé, így van, kérdezd Markot, ő tudja. Én sosem kezdeményezek ilyesmit, csak úgy jön, magától, hidd el, tényleg így van. Ja, hogy néha maga kreálom? Az nem számít annak, az mááás.

Szóval gyerek vagyok, örök gyerek, még egy fiatal kölyök is komolyabb nálam, ha arról van szó, de ez csak a látszat, mert ha veszélyesre fordul a dolog apuskám, akkor olyan vagyok, mint egy hadsereg. Stratégia és taktika, az az enyém, imádom, és ezt teszem. No meg a partik, mert nem szeretem, ha semmi sem történik.

Túl nyugodt az élet? Akkor átruccanunk más városba, és felkavarjuk az állóvizet... éppen csak annyira, hogy fodrozódjon, de mire rájönnek arra, valami történt, már ott sem vagyunk... sőőőt, ott sem jártunk. Aggódás? Az mi? Apuskám, én arra nem érek rá, te aggódjá, én meg addig megyek és pörgök helyetted is. Sört hoztál?

Jó fej vagyok? Aha, amíg nem kerül csatára a sor, mert akkor nem ismerek lehetetlent, viszont ha lehet, én maradnék a szervezésnél, mert ha útközben kap el a gépszíj, mert szeretek improvizálni is, sosem azt lépem, amire számítasz.

Farkasként:

Komoly vagyok, elméletben, hiszen egy marha nagyra nőtt hím lennék, vagy mi. Aha, ez a látszat apuskáim, ez a látszat. Ugyanolyan őrült módjára tudok rohangálni mint a kölykök, de nem mindig, mert ha komolyra fordul a helyzet, akkor megyek, és megmutatom azt az oldalamat, amit csak akkor láthatsz, amikor a falkámat veszélyezteted.

Kíméletlenül takarítok el az útból mindent és mindenkit, aki a családom közelébe férkőzik, de amint ez megvolt, máris visszatérek az ökörködéshez.
Mire jó egy lábszár? Frizbinek, lehet dobálni, kötélhúzásra használni, és csak úgy cipelni, mert marha jól mutat az állkapcsomban egy ilyen.

1698. júliusa, holdtölte:

Stílusos vagyok, ahogy apám mondta volt, az időzítés az erősségem, kár, hogy nem tartom be az előírásokat, hanem makacsul ragaszkodom a saját elképzeléseimhez. Így volt ez azon a júliusi éjszakán is, amikor úgy döntöttem, kikopogok anyám méhéből, és nem várok még két hetet azzal, hogy megszülessek. Annak ellenére, hogy már itt kiderült, öntörvényű vagyok, azért örültek nekem, lévén telihold a vikingeknél mindig is ünnepnapnak számított, ez volt a rituálék, a szertartások napja.

Kicsit átírtam ezt a napot és nem éppen a kicsiny törsz elgondolása szerint történt minden? Hát nem, mert én jöttem, és beköszöntem, azaz beordítottam magam az éjszakába. A sámán akkor azt mondta, sokra vagyok hivatott, mert az a gyermek, aki a holdtöltét választja újjászületésre, az az istenek kegyeltje. Az, hogy melyik isten lesz a patrónusom, azt nem tudja, ahogy azt sem, melyik vonalat fogom képviselni, az aesirokét vagy a vanirokét.

Viking ősök sora tarkítja a családfámat, magam is az vagyok, eredeti nevemen Ragnur Olen Magne Elvestad, azaz az ősök leszármazottja, istenek harcosa, a vad harcos. A név kötelez... igen, így van, az anyatejjel szívtam magamba a viking múltam, a gyökereimet, és a tudást, ami később kezdett megmutatkozni, csak nem olyan formán, mint ahogy kedves családom ezt hitte volna.

1698-1700:

Sokszor mosolyogtam valakire, és képzeld, nem néztek fogyatékosnak, tudták, miért. A patrónusommal kommunikáltam, akit én láttam, akit magam mellé kaptam, aki vigyázott rám. Persze csecsemő fejjel mit tudtam én, hogy ő kicsoda? Később már értettem a dolgot, Thor volt az, aki elkísért kölyöklétem során is, és el fog életem végéig, akárcsak egy védőszellem.

-Réttu mér hamarinn, Mjöllnir.

A kalapácsot követeltem, a Mjöllnirt, na de miért is? Nem volt kérdés apáméknak sem a sámánnak, innen tudták meg, ki az aki óv, ki az aki mellettem van. Kalapácsa egy istennek volt, mégpedig Thornak. Pedig tudtam a nevét, csak ezt jól nem árultam el senkinek, mert azt hittem, hogy mekkora ász vagyok én azzal, hogy ha nem adok ki infót.

A tervem majdnem bejött, na de akkor még nem tudtam 3-4 évesen, hogy a többieknek elég egy szó, és tudják, miről vakerálok. Később megértettem, amikor már felfogtam ésszel, hogy az isteneink miről nevezetesek. Az Yggdrasil, Odin, Gere és Freke, Hugin és Munin... jó helyre születtem, most nem tévesztettem el a házszámot, hiszen tudtam, hogy én ezeket ismerem, már kölyökfejjel is tudtam, ez az én világom.

Nagyon hamar belecsöppentem a rúnák világába, minden magától értetődő volt, és olyan gyorsan haladtam, amitől még a sámán is megijedt. Azt mondta, sokkal több van bennem, mint amit hittek korábban, és nem csak harcos vagyok, az ősök leszármazottja, hanem valami egészen más.

-A lányokat szeretem, mit akartok?

Ezt már akkor is tudtam, hiszen a csajokat néztem, de közben nem feledkeztem meg arról sem, hogy itt-ott zűrt okozzak. Abban nagyon is jó voltam, született tehetség, már csak egy kis gyakorlás kellett hozzá. A sámán gyógynövényeit előszeretettel fújtam meg, ahogy a rúnakészletét is, vagy éppen a tábláját vagy a kardját, mert ahhoz volt kedvem.
Vagy éppen a vadászatból visszatért harcosaink zsákmányát, akik büszkén mutatták a vezérnek a nagy semmit a sátorból kilépvén, vagy a lesózott bőrt csempésztem el, és tettem a helyére valami egészen mást, hogy aztán jöjjön az ordítás:

-RAGNUUUUUUR OLEEEEN MAGNEEEEE ELVESTAAAAD!

Innen aztán mindenkit tudta, már megint pácban vagyok, pedig ezek még kisebb csínyek voltak csupán, de az már sokkal nagyobb, hogy vadkutyákat, farkasokat etettem és szoktattam a táborhoz. Egy dolgot viszont elértem ezzel, mégpedig azt, hogy teljes védelmet vontak a tábor köré, illetve 24 órás szolgálatot teljesítettek az őreink.

A Tanács azonban más véleményen volt, szerintük bajba sodrom a törzset, és nem tisztelem az isteneinket, az őseinket, sem őket. Büntetésül megvonták a tanulás lehetőségét, hitték ők, mert én olyan szépen megtaláltam a módját, hogy csak na. Már akkor sem voltam hülye gyerek, elég volt néhány ellopott szófoszlány, hogy utána kísérletezzek, gondolkodjak azon, hogyan működik, hogyan működhet valami?

Ehhez még társat is találtam, aki lopva foglalkozott velem, mert látta, hogy több van bennem, ragad rám a tanítása. Szépen kikupált, már csak erősödnöm kellett folyamatosan, hogy olyan dolgokat vigyek végbe, ami majd egyszer megváltoztatja a világot... a többiek segítségével.
A sámán tudta, miért vagyok farkasok közelében, apámék is, kísérőim voltak, a szellemi vezetőm is köztük volt, csak őt éppen nem látták, de mindenkit tudta, az aesir vonalat képviselem, nem a másikat.

1738-42: Igor

Mégis mi a jó istent csináltam volna egy téli estén, ha nem kint bóklászok az erdő környékén? Ezt tettem, szerettem a természetet, a csendet, a nyugalmat, a vad kutyák vonyítását. Etettem is őket, minden áldott nap. Akkor is. A morgásra azt hittem én barom, hogy valamelyik megkergült, de amikor elém lépett egy hatalmas fehér farkas... na akkor szóhoz sem jutottam.
Ismertem a farkasokat, a nyelvüket is, de ilyet? Nagyobb is volt, rondább is, a szeme is keresztbe állt, és marhára nem értettem, mit akar tőlem, de sok jót biztos nem, mert a többi szűkölt, és amíg ők el tudtak iszkolni, hát én nem.

Szembenéztem a halállal, sebaj, megyek a Valhallába, 10 évesen, marha határozottan, félig összehugyozva magamat álltam szemben ezzel a monstrummal, és fogalmam sem volt, mit kéne csinálni. Szépen csendben meghalni, eddig én is eljutottam, na és utána? Utána már mindegy.

Szigeti veszedelem, ez az, én meg előadom Zalán futását... mennyi esélyem van? Szóval az egész úgy nézett ki, hogy én összehugyoztam és fostam magam a szó szoros értelmében, és a logika szerint el kellett volna rohannom, hogy a rossz fiú megkergethessen. Na, ez nem így történt, mert én álltam egy helyben, reszkettem, mint a nyárfalevél, és végül azt hiszem, ő unta el az ácsorgást, de a lényeg a lényeg, nekem ugrott.

Én meg szép krátert nyitottam a földbe, és másra nem emlékszem, csak arra, hogy egy szobában vagyok, és egy férfi vigyorog rám, mint aki most élte át első pedofil szexuális élményét egy kölyökkel. A takaró alá lestem, a perverz állatja még fel is öltöztetett, de hogy alsónadrág volt rajtam, az tuti.

Végül elmondott mindent, azt is, hogy azért nem ölt meg, mert amit a véremmel hozok, a tudást, az kell neki, és reményteljes kölyöknek nézek ki.

-És nem lett volna egyszerűbb megkérdezni? Mit kell itt jelmezbálba készülten ugrándozni?

Kiröhögött... kérem szépen, kiröhögött, és elmesélte, mi lett belőlem, mi vár rám, és azt is, hogy mostantól együtt fogunk élni. Mint valami kivénhedt házaspár. Örvendek.

Az elkövetkezendő évek a tanulásról szóltak, lehet, kíméletlen volt az öreg, de mindent belém vert, azt meg kell hagyni, így annyira nem is bántam a dolgot.

1742: Ragnar vagy Mark... norvég-svéd határ

Éltem a kölykök gondtalan életét... hinnéd te, na de Igor nem volt az a jóságos apuci, aki mosolyog, és alig várja, hogy együtt lehessen fiacskájával, nem.
Boldogan bolyongtam odakint, mégis mi zavart volna? Persze a rengeteg utazás, mászkálás kimerítő volt, de legalább világot láttam, ennyi.

Hogy kötöttünk ki a norvég-svéd határon, és miért éppen ide kellett jönni holdtöltekor, hát azt én meg nem mondom neked, de az öreg így döntött. Elbóklásztam simán  -azaz hittem én, hogy faképnél hagytam Igort- és egy barlanghoz keveredtem.

~Nem piknikezünk?

Azonnal berongyoltam, aztán megláttam valamit, és az a valami nekem zsákmánynak tűnt... de mégsem, mert Igor a következő pillanatban  úgy lepofozott, hogy azt se tudom, végül vacsoráztam vagy sem? Mindegy volt.

Hazahozott egy fickót... hát komolyan mondom, hirtelen azt hittem, rágerjedt vagy valami, de aztán kiderült, nem az öregem buzult be, hanem csak kedves marhára régen nem látott bátyám kölykét lapátolta össze. Potenciális ellenfelet láttam benne, aki elveszi a fatert tőlem, mert emberként idősebb, mint én, és akkor engem kihajít, hogy menjek isten hírével.

Szép kilátások... azonnal bosszantani kezdtem, hol csak a cipőjét tömtem tele mindenféle földi jóval, azaz mogyoróval, vagy lekvárral, vagy a párnája alá tettem meglepetéseket, de volt, hogy a takarója alá rejtettem kutyaürüléket, és vigyorogtam, amikor igor őt szúrta le.

-Adok néhány rongyot, tuti pelenka van belőle, ne szégyelld, valakire előbb jön az ilyesmi, nem gáz.

Röhögve húztam el a belemet, mert ez nagyon jó mókának tűnt, és máris megtaláltam az elfoglaltságomat, aminek szabadidőmet szentelhettem.
Igen, ez volt egy 14 éves gyerek bosszúja, a féltékenység szülte bosszúé, de Mark nem úgy reagált, ahogy én azt vártam. Vigyorgott és belement az adok-kapokba. Folyamatosan szívattuk egymást, de azt hiszem, leginkább én voltam az, aki nem tudta megállni, hogy valamit ki ne találjon.

Az ősi tudásról nem tettem le, amit egykor megtanultam nagyon kölyök fejjel, azt kutattam, kerestem, és fejlődtem. Érteni a viking múltam, a rúnák világát, ez volt ez enyém. Az öreg csak legyintett rá, de nem érdekelt, én tudtam, hogy működik, hiszen évezredek óta működik, és ezt Igor sem tudta kiverni belőlem. Beletörődött, hagyta, hogy csináljam azt, amihez kedvem van.

Mark sem szólt bele, és mivel vevő volt a hülye poénjaimra, hiába voltam régebben farkas mint ő, kineveztem a bátyámnak. Mert az volt...

1748:

Az elveszett bátyámnak -Kirillnek- van egy másik kölyke is, csodás, ennek úgy örültem, mint majom a farkának, pláne amikor kiderült, nőstény. Igor mellett az volt a csoda, hogy még nem lettem buzi, mert többet láttam a fa testápolójának nevezett husángot, mint nőt a közelemben.

Az egész úgy nézett ki, hogy betörtünk, azaz Mark ment, én meg nem, mert így láttuk jónak az orosz területen , és akkor derült égből a villámcsapás, még egy kölyök... bumm neki.
Azt se tudtam, ki az a Mihail és ki az a Nath, meg minek van itt, na de ha amolyan luxusprosti, hát nem zavar, akkor is nőből van-, de hogy miért? Hát azt csak Igor tudja megmondani.

-Nő jöhet, hím nem. Ne nézz így rám apa, nem élhetek hímekkel házaséletet, az meg nem is vérfertőzés, vagy nem úgy, szal érted.

Mark ment, szöktetett, mint egy ízlésficamos romantikus shakespeare-i műben, és akkor örültünk. Azt nem tudom, hogy a többiek minek, én annak, hogy végre leülhettem a seggemre nyugodtan, és nem azon kellett aggódnom, hogy bátyám visszatér az akcióról, vagy trófea lesz egy főúri kastély falán? Igor nem volt túl lelkes, azt mondta, mi ketten is elegek vagyunk neki, legfőképp én, de végül csak bevállalta a csajt is. Örültem neki, hát hogyne, most már nőstény hátsót is szemlélhettem egészen közelről, nem csak az apámét meg Markét.

És ekkor kezdődött a rémálom... bátyus átment rádióba és folyamatosan May nevét szajkózta. Nem tudtam, ki a nőstény, de hogy ezt a nevet egy életre megjegyeztem, az biztos. A végén, amikor a nap 24 órája nem állt másból mint abból, hogy Mark Nathet zaklatja infó reményében, nem bírtam tovább, egy adag zsebkendőt nyomtam a kezébe és nagyon komolyan közöltem a magamét.

-Kedves bátyám, én szeretlek téged, ahogy csak akarod, de sírd ki magad a vállamon, vagy az ölemben, tök nyolc, hogy hol, és keress másik női nevet, ha lehet, mert ez a szerencsétlen Nath lassan átkeresztelteti magát, ha nem hagyod abba.

És abbahagyta... na nem tudom, miért, lehet a vállamtól rettent meg ennyire, a de a lényeg, hogy befejezte a nyivákolást, és nem hallottam egy darabig azt, hogy May így, May úgy, sem azt, hogy Nathet ezzel cseszegette volna. Okos fiú, régebben is mondtam, csak nem hitték el nekem.

1750:

Beszaráááás... közöm van Vörös Erikhez, micsoda felfedezés... erről meg aztán miért nem beszéltek nekem soha? Azonnal be kellett szereznem egy viking fejfedőt, nehogy elfelejtsék a többiek is, kivel állnak szemben. Nem mintha nagyon meghatotta volna őket, Mark csak röhögött, Igor meg tajtékzott, mert szerinte szégyent hozok a hülye angol nemesi fejére.

-Te is szigetről jössz, én is, csak te az esősről, én meg a havasról. Neked kalapod van, nekem fejfedőm, számít? És akkor most kitagadsz?

Eddig lenyelte a hülyeségeimet, de ezzel a kijelentésemmel kihúztam a gyufát, és napokig nem szólt hozzám, de amikor még egy kemény kalapot is az éjjeli szekrényére tettem, na ott robbant a bomba, pedig a sétapálcát még el se hoztam. Nem voltam már 10 éves kölyök, de úgy elvert, hogy azt hittem, nem élem meg a másnapot. Mark szedett a karjai közül, azt hiszem ő is sérült, de hálás voltam érte.

Ebcsont meg beforr alapon ugyanott folytattam, ahol eddig, már kardom is volt, azt vágtam az oldalamra, és azzal játszottam harcosat. Igaz, hogy néha egy-egy bútor bánta, de legalább kidíszítettem azokat is. Mondjuk lehet, hogy a 15. századi tölgyfa asztalt nem kellett volna cirádáznom, de nem vártam meg Igor reakcióját, inkább eltűntem napokra, és csak akkor kerültem elő, amikor a bátyus üzent, hogy lecsillapodott.

1770:

Megértem a feladatra... Igor azt mondta, most már lophatok, hát jó, de ehhez miért kellett röpke 60 évet várni, na azt nem tudom. Minden vágyam az volt, hogy megtegyem, és Markkal olyan párost alkossunk, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök. Ehhez már csak a cowboy kalap hiányzott, na meg a lovak, más semmi. Persze én voltam a kölyök, Mark meg a Butch, Igor pedig a felesleges utánfutó, aki folyamatosan magyarázott a semmiről, a bokrok, sziklák, kövek és egyebek hatékonyságáról.

-És mit kezdjek velük? Vegyem fel őket, hogy megtévesszem az ellenfelet? Szerinted beveszik, hogy egy hatalmas bokor helyet változtat?

Az öreg szerint igenis létfontosságú a megfelelő álcázás, tehát addig nyúzott, amíg nem voltam hajlandó beadni a derekamat. Vagyis innentől kezdve betörtünk, zsákmányoltunk, és vígan éltünk. Jó volt így, szerettem, én is egyre ügyesebb lettem, hittem én, de erről nem kértem ki a többiek véleményét. Nekem megfelelt a technikám, és mivel nem buktunk le olyan sokszor, tuti volt hozzá tehetségem.

Kivéve, amikor a fejembe csaptam a viking sipkámat, és úgy festettem a bokorban mint egy arra tévedt szarvas, és nagyobb zajt csaptam, mint kellett volna. igr dühösen rángatott el onnan, főleg hogy nem értettem az elején, mi az istenért puffogtatnak rám olyan nagy hévvel? Nincs is vadászidény. De az volt. A viking sisakomnak vége lett, az öreg egy laza mozdulattal pajzsot csinált belőle, így használhattam párnának is.

1848 tavasza:

Raboltunk... igen, ehhez értettünk, ezt Igor nagyon megtanította nekünk, de hogy minek? Nem érdekelt, élveztük. A lopakodás nagymestere vagyok, csak ezt még senki nem ismerte el, pedig tudok, tényleg.
Jó, a Winterhall kastély lebőgés volt, pedig lábujjhegyen osontam egyenesen egy páncélba. Keringőzni akartam vele, vagy tangózni, de ebben megakadályozott az, hogy a kezeim tele voltak, na meg az, hogy a partnerem felborult és zajt csapott.

-Cssss... szerinted ezt meghallották?

Marktól kérdeztem, mert ő volt ott, és a hatalmas lárma ami másodperceken belül keletkezett, sajnos arra engedett következtetni, hogy nem süketek lakják a kastélyt. Kár. Menekülnünk kellett, de amit megfogtam, el nem engedtem, vagyis volt zsákmányunk is egy csepp. Igor persze nem volt boldog, azt mondta, hogy ha a holtakat akartam felkelteni, akkor tökéletes munkát végeztem, kint is hallotta, hogy valami csattan.

-Mindig tudhatod, merre járok.

Oké, nem volt valami megnyugtató válasz, de tény ami tény, az öregnek egy cseppet sem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg elkódorgok és nem talál meg. Jelzem, merre járok. Humorizálok én, csak erre Igor nem vevő, és mit ad nekem karácsonyra? Mit? Egy rohadt kolompot, hogy ha ki akarok vele cseszni, akkor ezt tegyem a nyakamba, a marháknak is van. Így lettem vezérmarha,  a karrierem csúcsát éltem, mégsem vágott padlóra, utána már ezzel “fújtam” az ébresztőket a leglehetetlenebb időpontokban.

1848 ősze:

Újabb akció, újabb rablás, Igor pedig kiválasztotta a lehető legbüdösebb bokrot ami a környéken volt, és azt öltötte magára, vagyis mászott bele, hogy majd onnan adja az utasításokat.
Ezzel az erővel magára önthette volna valamelyik női pacsulit is, mert ha sikerrel járunk, akkor a kopók a szaga alapján fogják megtalálni... de nem velem. Csendben és észrevétlenül jussunk be, ez most komoly? Ez a legtöbb, amit mondhat? Ne szórakozz öreg, én profi vagyok benne.

-Ismerhetnétek, a lopakodás művésze vagyok, tudod, ninja.

És erre kiröhögnek, Mark meg beszól, és már nyitom is szóra a számat, amikor rá kell jönnöm, hát kurvára igaza van, és erre nem tudok mit mondani. Nagy csinnadratta volt. Zseniális ötletem támadt, hátulról kell behatolni, azt amúgy is szeretem, és ennek hangot is adtam. Erre Mark röhögni kezdett,  pedig teljes csendben kellett megközelíteni a helyet, hát ez az alapja mindennek. Igor meg kedvesen közölte, hogy fél órát kapunk.

~Miért? Utána itt hagysz, miénk a szajré? Te rabszolgahajcsár, korbács nincs?

Agyam eldobom, meg az is az ékszíjat. Örüljön neki, ha nem borítok fel valamit, és épen, egészségesen visszatérünk a cuccal. Morgok hát, hogyne morognék? Jó hogy nem azt mondja, sprinteljünk be, kapjunk fel valamit, aztán sprinteljünk kifelé lóhalálában.
Kivételesen nem csesztem el semmit, olyan rendes voltam, hogy csak na, még egy páncél sem jött szembe velem, váza sem ugrott ki elém, tehát minden ment mint a karikacsapás.

Igr boldog volt, szerinte benőtt a fejem lágya, de ebben erőteljesen tévedett, mert amint hazaértünk mi volt az első dolgom? Átadtam a hashajtóval teli teát koccintásra, persze az enyémben nem volt semmi. Utána meg vigyorogva néztem, ahogy a két hím ezerrel kotor a wc-k irányába, hogy elérjék, mielőtt baj lesz. Éjszakára még bilit is készítettem be nekik, nehogy lekéssék a járatot.

1900:

Az öreg bejelentette, utazunk, mégpedig az ő hazájába, Angliába. Csak odavágytam, csak és kizárólag oda, mert okulnunk kell, látni, Igor honnan származik, milyen csodás és gyönyörű szigetországból. Ezzel a névvel, aha, az én felmenőim meg eszkimók, csak eddig titkoltam... és tényleg angol volt, beszarás.

Hát az én országom szebb apuskám, de rá se ránts, tudok én boldog gyermeket játszani, majd viszem a csattogós szárnyú lepkémet is, hogy el tudjam magam foglalni. Imádom Angliát, mert ott mindenki savanyú, Igor tökéletesen illik közéjük, szó se róla. Na én nem, mert a vigyorom kicsapta a biztosítékot mindenkinél, így eldöntöttem, adom a hülyét, nem lesz itt probléma, akkor legalább békén hagynak, míg nem lépünk tovább.

Mark és Nath vette a lapot, úgy kezeltek, mint a fogyatékos öcsikét, kár, hogy Nath fiatalabb volt, na de a kölyökképem... igen, én voltam a gyámoltalan, védtelen kölyök, aki ápolásra szorult. Hitte ezt mindenki... egészen addig, amíg egy éjszaka úgy nem döntöttem, hát én meglátogatom azt a ficsúrt, aki Igor apjának a leszármazottja. Ugyanabban a kastélyban élt, és tetszett, amit látok. Már megszokásból fordultam volna Mark felé, na de nem volt ott, viszont egy szobor igen, akivel marha jól elcseverésztem, csak az volt a baj, hogy emiatt le is füleltek.

Volt is belőle patália rendesen, én előadtam a részeget, aki eltévedt, és követeltem a kő haveromat, hogy hozzák ide, mert ő legalább meghallgatott. Igor jött értem, és nagyon csúnyán nézett rám.

~Nem voltam ügyes? Azt hiszik ittam, és még zsákmányom is van.

Nesze neked öreg, kitanítottál a szakmára, hát viseld a következményeit. Mark persze nagyon röhögött, még ha nem is értékelte túlzottan a magánakciómat, Nath meg nem tudom, őt nem kérdeztem, elvégre nőstény. Igor viszont ismét meggyepált, és közölte, azonnal elhagyjuk Angliát. Hát jó... és amint hazaértünk, úgy elvert, mint szódás a lovát, hogy ekkora barom hogy lehetek? Persze akkor hallgatott, amikor előhúztam az ékszereket a zsebemből, akkor már egyből büszkén vigyorgott. Rohadék.

1914: I. világháború

Éljen a káosz, mert imádom, ez az enyém. Ja, hogy ebben benne volt a kezem? Igen, de nem így akartam, csak egy kis kavart, hiszen abban profi vagyok, de másként sült el a dolog... viszont így is jó volt. A fene gondolta, hogy ennyire kedvelik ezt a Ferenc Ferdinándot, és ezren védik, nem lehet csak úgy játszadozni vele. Rálőttem, egen, erre mi kerekedett az egészből? Kurva nagy balhé, az egész világ egymásnak feszült. Én voltam a casus belli. Igor meg morgott, Mark is, mert nem akartak csatázni, holott nem értették a lényeget.

-Mi van akkor, ha mindenki az ellenségre figyel, na mi? Sok szabad kastély.

Jó reggelit kívánok, hát annyit lophatunk, amennyit nem szégyellünk. Most merjék azt mondani, nem vagyok taktikai zseni. Erre persze egyik sem szólt semmit, csak Mark vágott tarkón, mielőtt még Igor megtette volna. Hé, hát nincs igazam? Aztán csak belátták, és annyi javat szereztünk, amennyit nem szégyelltünk. Dúskáltunk a jóban, később már belátták, ez a viking nem hülye, csak idióta.

1945: II. világháború vége

Mark megőrült, menni akart, mert na. Ahhoz képest, hogy röpke 40 évvel ezelőtt én voltam a marha, most hova tartunk? Na hova? Egy világháborús területre, egyenesen egy lágerbe. Még Igor is -pláne, hogy az ő ötlete volt az egész-, hogy ott leskelődjünk, mint egy kukkoldában, szuper dolog, de ha Marknak ez fontos, akkor legyen.

Magyaráztak itt két testvérről, akik a rég eltűnt bátyám vendégszeretetét élvezik. Sosem hallottam róluk, de már nem akarok rajtuk olyan bosszút állni, mint Markon, elvégre ők nőstények. Aztán bekattant, és Igor hiába tartotta vissza, elindult, olyan vérengzést rendezve, hogy azt se tudtuk, hova nyúljunk.

-Kenyeret hoztatok?

Sült vért ehettünk volna, nem keveset, amennyi ott volt, abból egy hadsereg is jól lakott volna, na de Mark? az idiótája nekiment a bátyámnak, és éppen jó pár fegyver szegeződött rá, hogy szitává lőjék. Farkasok voltak, nem egyszerű halandók, Igor meg pipa. Azt is csodáltam, hogy két értelmes szót ki tud nyögni, amit én pimasz vigyorral jutalmaztam, de tudtam, gáz van, Markot ki kell hozni onnan.

Nem tudom, hogyan csináltuk, fogalmam sincs, mivel sikerült elérni, de Mark szabad volt, és menekültünk. Elgondolkodtam azon, hogy futva teszem meg az utat hazáig, és beleordítom majd az éjszakába, hogy győztünk, aztán összeesek, de nem halok meg. Miért nem mentem én színésznek? A fene tudja, de nem is érdekel. Az már jobban zavart, hogy halláskárosult lettem, Igor olyan szinten ordított Markkal, és kitagadta. Elvesztettem a bátyámat. Nem voltam boldog.

1945. tavasza: Amerika

Gyűlöltem Igort, gyűlöltem az egész helyzetet, amíg a nőstények nem szóltak bele az életünkbe, tökéletesen jól megvoltunk. Erre középpontba kerülnek, és mi van belőle? Harc, vita, veszekedés, ordítás, kitagadás. El akartam tűnni, nem akartam már Igorral lenni, de nem engedett, tudta, hogy azonnal Mark nyomába erednék, ezt pedig egyenesen megtiltotta.

Mivel tudta, hogy idő kérdése, mikor pattanok meg, megpróbálta lekötni a figyelmemet, és közölte , Amerikába megyünk. A nagy Amerikába. Hurrá. Az egyetlen kapaszkodót a saját isteneim jelentették, a saját tudásom, amit nem osztottam meg a lányokkal, mert ők más világot képviseltek. Mit láttak az egészből? Holmi csontokat meg köveket, ennyi. Minden mást elrejtettem előlük.

-Miért pont New York? Miért nem Chicago? Ez most komoly? Pörögjetek akkor, csak ne az arcotokon, mert fájni fog.

Aztán eltűntem, szó szerint megpattantam, mert NY egy dologra volt alkalmas, arra, hogy úgy lépj le, napokig észre se vegyék. Persze a terepet előkészítettem, eleve volt, hogy napokra eltűntem, és csak később bukkantam fel, mintha mi sem történt volna.

1945 nyara: Alaszka

Mark nyomába eredtem, őt kerestem, és addig nem nyugodtam, míg rá nem találtam. Hogy a fenébe keveredtem én Alaszkába? Azt tudtam, hogy Mark nem megy Norvégia felé, sem Izlandra, de hogy északi lévén valahol ott fog kikötni, az tuti. Segítségem volt hozzá, mégpedig az én isteneim, a kísérőim, így végül rátaláltam.

Sosem felejtem el bátyus arcát, amikor meglátott, szerintem akkor azt hitte, valamiféle jelenés vagyok, az is voltam. Kit érdekelt, hogy hány éves vagyok? Úgy ugrottam a nyakába, ahogy nem szégyelltem, aztán vigyorogva jelentettem be neki a nyilvánvalót.

-Hogy képzelted, hogy az árva tacskót hagyom egyedül bolyongani? Most már két árva tacskó megy együtt.

Azt nem kérdeztem meg, mennyire örül nekem, de éreztem, hogy nem rugdosna vissza Amerikába Igorhoz, tehát akkor maradásom van. Mellette. Együtt róttuk az utakat, a hülyeségekről továbbra sem sikerült leszoknom, vagyis ott folytattam, ahol abbahagytam, ugrattam éjjel-nappal.

1945. ősze: Nashville

Fogalmam sem volt arról, mi van a nősténnyel vagy Igorral, de azt hiszem bejött nekik a nagyvilági élet, és ez így volt jól. Markkal elindultunk falkát keresni, aztán letettünk róla, de végül ugyanott kötöttünk ki, ahol a többiek, csak jó pár ezer kilométerrel arrébb, azaz Nashville-ben, ahol mégis csatlakoztunk a csapathoz. Miért pont itt? Sosem értettem, hiszen ami a legnagyobb balhét jelentette számomra, hogy bemutattam, hogyan kell hazavágni a zöld övezetet síléccel.

Abban olyan menő voltam, hogy az egyik sílécgyártó cég reklámarca lettem, és ingyen kaptam tőlük a cuccot. Cserébe éves síversenyt ígértem, na de azt nem mondták, hogy azt hogyan kell rendezni, tehát nem éppen a szabályoknak megfelelően zajlott.

-Most mi van? Kidöntöttek egy fát, elvitték a turistaházat, beköszöntek az egyik ablakon, mi ezzel a probléma? Tehetek én róla, hogy a sílécek nem törés biztosak?

A szponzor ezt a kijelentésemet nem értékelte, pedig felvirágoztattam az ipart, a népek meg imádták. Volt éjszakai, kivilágított síléces futam, síugrás  hegyoldalról a város közepe felé... mégis kirúgtak.
Ez külön öröm volt a Falkának, hiszen innentől kezdve a legújabb szórakozásom az lett, hogy teszteltem az itt fellelhető fajok béketűrését, főleg a vérszívókét. Amolyan kölcsönös megállapodás volt köztünk, zsigerből gyűlöltük egymást, mégis élveztük a kis játékokat egészen addig, amíg be nem ütött a kraft...
Egy idióta finn, az a Natan, és az őrült olasz, Dante egymásnak estek, de hogy mi váltotta ki a vitát, vagy mi az isten történt, azt nem tudom megmondani, de az óvodai fogócska ehhez képest ipari tanuló volt.

Moziból tértem vissza, popcornt rágcsáltam, és azt láttam, hogy csépelik egymást, nem is kevesen. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere, a kedves játszópajtásaim, azaz a vámpír klán tagjai, a mieink, és ment a csetepaté. Pár perccel előbb még biztosra vettem, hogy a Béta kifingatja a finn gyereket, erre most együtt ütik a vámpírokat. óriási, mire képes a fajok közötti gyűlölet? Nem maradhattam ki a bunyóból, az sem érdekelt, hogy nyakig véres leszek, elhagyom a karomat vagy éppen a lábamat, a lényeg a balhéban volt, és én belevetettem magam, tépve, szaggatva mindent és mindenkit, aki nem farkasnak bizonyult.
Nyertünk…

1990-es évek:

Muszáj voltam megkeresni a Igorékat, mert míg Mark szépen elfoglalta magát a fák simogatásával, hát én belehaltam az unalomba, így a húgomhoz mentem, jöjjön már ide, mert ez nem állapot. Azt az egy apróságot leszámítva, hogy Igort erről elfelejtettem értesíteni, más nem történt, a húgom nem jött, de az öreget sem kellett invitálni, mert alig telt el pár hónap, ott vigyorgott a küszöbömön.

-Hogy miért nem rágtad meg és tört bele a protkód? Na jó, ha már idetoltad magad, akkor gyere be, de le ne hugyozd, nem a tiéd.

Álmaim netovábbja volt, hogy együtt legyen a család, és ismét megtörtént a nagy összeborulás. Az öreg a nyugdíjas éveire nem marad egyedül, de csak akkor, ha jól viselkedik. Ha megpróbál Mark ellen szervezkedni, akkor magam gurítom le valamelyik hegy tetejéről nagy slunggal. Nem tette meg... azóta nem, olyannyira nem, hogy várost váltottak, vagyis elhúzták a csíkot Markkal, én meg itt maradtam, harcosként.

Napjainkban:

Ahhoz képest, hogy állítólag csak azzal kell foglalkoznunk, hogy a többi fajt távol tartsuk, ami napi szintű harcokat jelentett, hirtelen fogyatkozni kezdett a létszámunk. Leginkább kölykök tűntek el, de az Alfa szerint ez nem érdekes, a gyengék elhullanak. Igaz, bár az utolsó kölyök elég jó arc, csípem a kis nőstényt, csak ne lenne ennyire önbizalom hiányos.
Épp azon filóztam, hogy még hány kölyök van a falkában, hogy végül kihaljon a bébikategória, amikor kopogtak az ajtómon. Dante… az ötlete annyira volt abszurd, mint én magam.

-Te hülye vagy hapsikám, mi vagy te? Gyerekcsősz és bébiszitter? Óvodát nyitunk? Tudod mit, ez annyira irreális, hogy menjünk.

Képtelenebb ötlettel még senki nem állt elő, mint maga a Béta. Fel akarja kutatni az eltűnt kölyköket, legfőképp az utolsót. Kiderült, összekülönbözött az Alfával, és megy. Aki vele tart, vele tart, aki nem, az nem. Mögé pillantva egész szép kis csapatot láttam, én meg vagyok olyan marha, hogy izgalomra vágyok. Pillanatok alatt bedobáltam mindent egy táskába, és máris a kocsinál voltam.

Ahogyan jóval később is, egy kölyökkel az ölemben. Állat vagyok, komolyan. Nekem nem felel meg a nyugalom, nem, nekem muszáj keresnem a balhét, de kivételesen egyetértettem Dantéval. A kölykök a jövő generációja, és ezt az Alfa ha nem becsüli, akkor elöregedett falkával lesz az enyészeté.
Hova tartunk? New Yorkba. Még jó, hogy eljöttem onnan 70 éve, ha ezt tudom, bevárom őket ott, na mindegy.