Salem & Joy ✠

Most, hogy így belegondolok, nem láttam Salemet már… Hány napja is volt itt az a kurafi képű kutya? Lehetséges, hogy már két napja is megvolt annak? Vagy van az három is? Mindegy is. Akár megijedt ― végső soron mégis csak egy ijedős macska ― akár csak nem bírta elviselni azt a D―-os előadást, amit hívatlan, és felettébb arcátlan vendégem kerített nekem, egyikért sem hibáztatnám. Azt hiszem, akkor szökött ki, amikor a legbántóbb, legegyszerűbb mágiával megbolondultak az elektronikai eszközeim ― többek közt a laptopom, amin mostanság oly nagy előszeretettel trónol; kínos precízióval épp mindig akkor, amikor szükségem lenne rá.
Így viszont már majdhogynem unalmasan telnek a napok. Reggel adminisztráció kávéval, tízórai helyett szex, ebéd és desszert a csajokkal, egy kis délutáni üzletkötő munka, vacsora, éjszaka pedig reggelig tartó buja szerelmeskedés. Észre sem vettem eddig, hogy ebbe az amúgy igencsak unalmas rutinba mennyire hiányzott is egy beszélő, fekete macska.
S valóban, ahogy a így az ebéd utáni hetyegéssel a csajokkal ― amibe a pasik is beletartoztak, igen (nekik is jár a szórakozás!) ― visszatértem az irodámba, hogy folytassam a munkát, minden olyan üresnek tűnt. Nem hogy a laptopomon nem feküdt senki, de még a kényes egyensúlyban egymás hegyére-hátára pakolt papírkupac ledöntésén sem fáradozott ember… vagy hát macska fia. Nagyot, egészen beletörődőt sóhajtottam, majd a függönyhöz léptem, hogy behúzzam a délutáni munkához, tiszta, frissnek tűnő karomnyomok cafatjai akadtak ― és maradtak! ― a kezemben. Elöntött a pulykaméreg.
― SALEM!!!

️️️️️️️
Amikor betöltötte a helyiséget Lukrécia Borgia alias Gioia Selvaggio mindent átható haragtól zengő hangja, a szekrény tetején összegömbölyödött, fekete szőrgombóc fülei rebbentek egyet, és macskapofáján ívelő, jóllakott napközis mosolya önelégült vigyorrá húzódott, ahogy kinyitotta zöld szemeit. Lustán kinyújtóztatta tagjait, ásított egy nagyot, s anélkül, hogy egy centit is arrébb mászott volna, mindössze farkincájának végét lógatta le a szekrény tetejéről, mintegy jelzésértékkel a boszorkánymester felé. Ez a jelzés éppen elég egyértelmű volt a nőszemélynek, hogy tisztában legyen az imént szólított démonmacska tagadhatatlan jelenlétével, illetve azzal is, hogy felfülelt a Madám falakat rengető üvöltésére - verbális válaszra azonban a legkevésbé sem méltatta. Legalább is egyelőre.
Még pár percig kéjelegve hallgatta Gioia dühödt szóáradatát, mint azok a műkedvelő, érzéki úriemberek, akik a letűnt századok nosztalgikus lelkivilágával ücsörögnek egy gramofon hangtölcsére előtt, vagy Mozart Éjkirálynőjének áriáját, vagy Wagner Valkűrjeinek rohamát hallgatva, üdvözült mosollyal arcukon. Persze, ez a karmos káosz is pontosan tudta, meddig feszítheti azt a bizonyos húrt, mielőtt elpattant volna, s bár az egész litánia alatt játékosan ingatta farka hegyét jobbra-balra, mintha csak egy horogra akasztott csali-kukac lett volna, végül csak elővillantak szemei a szekrény tetejéről, ahogy lepillantott Gioiára.
- Szólítottál, itt vagyok… Mit akarsz már megint, boszorkánymester? - ásította unottan. No nem mintha ne tudta volna pontosan, mi a nőszemély konkrét problémája - hiszen történetesen a szekrény tetején egyenesen a néhai, nehéz brokátfüggöny maradványaiból rendezte be aktuális fekhelyét - de ha már a függönyt cafatokra cincálta, hasonló szándékai voltak ideiglenes és cseppet sem önkéntes gazdájának idegeivel is.

Salem & Joy ✠

Miután a szekrény ― melynek tartalmát egyébként immáron, tapasztalatból, kulccsal elzárva tartom ― tetejéről szemtelenül lelógicáló, és azóta is pimaszul jobbra-balra ingó farkincát megpillantottam, egy szívdobbanásra megszállt a megkönnyebbülés és a nyugalom. Hát megvan, nem szökött el, és leginkább nem csapta el a gazdatestet egy gondatlan autós. El sem tudom képzelni, hogy akadtam volna a nyomára, ha a vakvilágba bele kellett volna lekövetnem a nyomdokait. Bár, ostobaságokat beszélek, valószínűleg egy szőrpamacs, illetőleg keresőmágia segítségével. Az már nagyobb baj lenne, ha a fekete kóbor kandúr valami szerencsétlen véletlen folytán elhalálozna. Ha a gazdateste elpusztul, Saif'Al-din N'yar Al-Aath'Hothep immáron szabadon és gátlások nélkül garázdálkodhatna a mondénok világában. Az sem kizárt, hogy annak a semmirekellő nemes kutyának, a Sehonnainak a segítségét kellene kérnem, hogy megvédjük őket. Igen, minden látszat ellenére törődök velük. Nélkülük nem tudnék érvényesülni!
Ami pedig a terveimet illeti ― sokkal gyorsabb és energiagazdaságosabb lenne, ha vízbe ölném a gazdatestet, vagy kitekerném a nyakát, de nem kockáztathattam meg, hogy ez a kurafi visszaszökjön a saját síkjára. Mert bármennyire is biztos vagyok a dolgomban, démon idézni, ráadásul ugyanazt másodjára nem épp fáklyásmenet. Nem. Nekem egy fekete macska kellett és az Álmok Ura. Lehetőleg egymástól jól elkülönítve.
Mindent akarok.
Csúnyán elfintorítottam az orrom.
― Hogy mit akarok? ― Mindent. Mindent akarok. ― A vadonat új brokát függönyömet akarom, te átok! Hát semmi nem elég neked? Három napja sincs, hogy feltettem! ― Azon se lepődnék meg, ha ez a bolhafészek percre pontosan számon tartaná ― Betelt a pohár! Ennyi volt! Holnap első dolgom lesz szakembert hívni, és felszerelni a rolót. ― fújtattam, ahogy belehuppantam a székembe, és a laptop elé húzódzkodtam dolgozni. Egyetlen intésemre a 3 napos brokát függöny maradványai leváltam a karnisról, mi több, kicsusszantak a fekete kandúr alól, csak hogy, mint egy virág szirmai, belehelyezkedjenek a papírkosárba. ― Különben is, ha úgysincs épp semmi dolgod, csak várod, hogy leteljen az a kilenc életed, épp hasznossá is tehetnéd magad.

️️️️️️️
Amint a boszorkánymester arcán egy csúnya fintor vonala ráncolódott végig, a fekete bajszaság a szekrény tetején önelégült mosollyal feldorombolt egy pillanatra. Az Inside Joy Madámjának indulatos szidalmait hallgatva a démonmacskának már-már olyan érzése támadt a litánia alatt, mintha egyenesen a lelkét kényeztették volna - ha éppenséggel lett volna lelke. Minek okán azonban nem volt, beérte azzal az érzéssel is, hogy a szitokáradat, mint valami szerető gazda, a füleit cirógatta.
- Az a három nap pont elég volt annak a függönynek - jelentette ki, ahogy jobb mellső lábának karmait kicsit kieresztve tisztogatni kezdte mancsának fejét. - Bordó brokát? Komolyan? És még engem tartasz ódivatúnak! Valami könnyű muszlin vagy organza kellene ide, hátha kicsit könnyebb lenne a hangulatod is… Vagy egyenesen tüll, sőt, csipke…! - dorombolta, majd gonosz mosolyra húzta száját. - Persze, bármilyen anyagból is lenne, nem különösebben akadályozna meg abban, hogy felmásszak rajta - ha már megtehetem…
Gioia reakciója minden pénzt megért ezek után. Talán még azt is, hogy miután a boszorkánymester lehuppant a székébe, egy intéssel a szemetesbe varázsolta a néhai függöny maradványait - azon maradványokat is, melyekből a fekete kandúr a szekrény tetején berendezte fekhelyét. No nem mintha nem nyervogott volna fel méltatlankodva a merényletre, mikor a függönycafatok kisurrantak alóla, ám ezután Salem végre méltóztatott felállni, s a szekrény tetejéről az ablakpárkányra ugrott. Fekete bundáján ragyogott a napfény, a macska pedig arra gondolt, hogy végső soron, ebből a szempontból határozottan előnyös új gazdateste - démonlényként ugyanis igencsak fájdalmas élmény lett volna számára napon sétálni.
- Hn! Egy szavad nem lehet a hasznomat illetően. Segítettem megszabadulni ettől a rusnyaságtól - tekintett a szemetesben szomorkodó, bordó textílára. - Különben is, gondoltam, rád fér némi pihenés a legutóbbi látogatód óta… - vigyorodott el, ahogy elegáns mozdulatokkal közelebb lépdelt a párkányon, akár egy miniatűr fekete párduc. - Most mondd, hogy nem vagyok egy igazán nagylelkű démon… - dorombolta, miután megállt az ablak sarkában, s kecsesen hátsó lábaira ült.

Salem & Joy ✠

Hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába szidom ezt a karmincás, bajszos bolhazsákba zárt istencsapását, mint a bokrot, az nem hogy elszégyellné, vagy uram bocsá, megrettenne tőlem, még élvezkedik is minden szitkomon a szemtelenje! Hallatlan!
A kúszó káosz javaslataira egyenesen felkacagtam.
― Aztán holnaptól elkezdek törtfehér és borsózöld ruhadarabokat viselni, orgona és egres helyett pedig tulipánnal és százszorszéppel illatosítom magam. Nem, kedves kandúrom, az én irodám, az én szabályaim. Sajnálom. ― felelem, majd azzal a nem titkolt szándékkal foglalok helyet  laptop előtt, hogy most bizony dolgozni fogok.
A szemtelen megjegyzésre csak egyetlen ibolyakék pillantást vetettem a szekrény tetejére. Már reggel felszereltetem azt a rolót. Ebből nem engedek.
Kárörömmel töltött el, ahogy egyetlen intésemre a néhai függöny maradványai, melyből ez az átok fekhelyet barkácsolt, módszeresen csusszantak ki alóla. Egész nap tudnám ezt csinálni.
Nem követtem a tekintetemmel, ahogy Salem a szekrény tetejéről az ablakpárkányra szökkent, tökéletesen hallottam még a billentyűk sűrű kalapálása mellett is. S amikor végre egy röpke szünethez jutottam az írnivalómmal, egy könnyed rugaszkodással a párkény felé forogtam a székemmel. Elnézegettem egy pillanatra a napfényben fürdő házimacskát, és egy pillanatra elgondolkodtam. Volt valami szívmelengető a démonban, aki végtelen életében először érezhette a Nap odaadó cirógatását.
― Csak ne gyere nekem itt a függöny színével, a macskák csak a kékek és a szürkék spektrumát képesek felismerni. Mindketten tudjuk, hogy csak engem akarsz bosszantani, de kettőn áll ez a vásár, kedves kandúrom. ― legutóbbi látogatóm említésére azonban először rémesen csúnya fintor, aztán a klasszikus „pihenő kurva” mimikáját vettem fel ― Nem tudom, miből gondoltad. Részemről egész nap tudtam tudtam volna csinálni. Bár tény, kevés olyan arcátlan szukafattyával találkoztam eddig, mint ő, pedig azért már találkoztam párral elhiheted. ― végignéztem, ahogy ez az istenverése közelebb lépdelt, majd egy neki tetsző, napos folton helyet foglalt. Szinte sajnáltam, hogy holnap felszereltetem a rolót. Szinte. ― Ami azt illeti, sokkal több hasznodat venném, ha egy fekete kóbormacska helyett az obszidián csillagomban pihennél, de hát a boszorkánymester csak ne akarjon mindent.
De igen. Mindent akarok. Mindent.

️️️️️️️
A fekete kandúr bundája csak úgy ragyogott a délutáni aranyfényben, szinte szívta magába a napsütést - a bunda gazdája pedig bár elsőre majdnem felhisszent, ám mikor érezte, hogy a napsugarak érintését kísérő, megszokott, égető és maró fájdalom elmaradt, már-már élvetegen fürdőzött benne. Kellemes volt. Soha nem ismerte volna el, de jól esett neki. Pont olyan jól, mint Gioia szobasport-szerű bosszantása.
- Az átlagos macskák meglehet… - húzta fel az orrát kissé, majd elvigyorodott. - Ami azt illeti, ez az arcátlan szukafattya még akár a hasznodra is lehetne. Már ha nem aláztad volna úgy a porba minden férfiúi büszkeségét, mintha soha nem is lett volna neki… - kuncogta, bár szerény véleménye szerint nem sok férfiúi büszkeségről eshetett szó ebben a kérdésben.
- És mégis mire használnád az erőmet, ha az obszidiáncsillagodban lennék? - kérdezte aztán, miután egy kellemes és kényelmes napsütötte pontot talált az ablakpárkány szélén, ahol helyet foglalt. - Kéjsóvár vágyálmokat küldetnél velem az ellenségeidre, amikben egy szál pongyolában állnál fölöttük, és tipornál az ölükre, míg ők tehetetlenül térdelnek előtted? - biccentette oldalra fejét, aztán unottan ásított egyet. - ...Remélem, ennél azért kreatívabb vagy… Halálra unnám magam veled, ha ilyen sekélyes tervek vezérelnének csupán… - pillantott aztán kikapósan csillanó zöld szemeivel a boszorkánymesterre, mintegy finoman provokálva, hogy ejtsen szót a terveiről. Kíváncsi volt, és nem igazán érdekelte, hogy a kíváncsiság ölte meg a macskát.

Salem & Joy ✠

Annak ellenére, hogy minden erőmmel igyekeztem kemény munkát színlelni, ibolyakék tekintetem minduntalan a napfény-pászmában fürdőző, fekete kandúrra vándorolt. Mulattatott, egyszer s mind jó érzéssel töltött el a disszonancia, amit a démonmacska és a délutáni fényár látképe nyújtott. Mint mikor kisegíted egy dolcsival a koldulót, és ettől egész nap jó kedved van. Így éreztem magam újdonsült famulusomat szemlélve. De szót persze nem ejtettem arról, hogy egyáltalán tudnám, hogy a fajtája nem viseli a világunk fényviszonyait.
― Amíg nem vagy hajlandó együttműködni, bizonyosan az is maradsz. Átlagos macska. ― vadul pötyörésztem egy sort, de a fekete kandúr szavaira elvágólag hagytam abba a munkát. ― Mégis miben válna a hasznomra, ha olyannal üzletelnék, aki azonnal lebukik még előttem is? Ha arra gondolsz, hogy dominálnom kellett volna nem csupán szexuálisan, de professzionálisan is, abba bizonyosan beletörik az az érzékeny, finom férfiúi egója. Nem mintha nem néztem volna meg, imádom más nyomorát, de abból kiindulva, hogy a lábam nyomát sem volt hajlandó megcsókolni, nem hogy a lábam közét, azt hiszem, erről lemondhatunk. Mint ahogy arról is, hogy valaha visszatér az Inside Joy-ba. Ha könnyen eldobható, diszkrét gyalogra van szükségem, elbűvölöm az első szembejövő járókelőt a céljaimra. És még jóképű is lesz.
Lassan lemondtam róla, hogy érdemben haladni fogok a bordély adminisztrációjával.
― Már megmondtam, az orrodra kötöm, ha nem egy házimacskáé lesz. ― merengőn, a messzeségbe révedve fordultam egyet a székemmel, az ablakpárkány felé. Összezárt combjaim felett felé nyújtottam a két karom, mintha csak azt üzenném, gyere, mesélek valamit, de nem mondtam semmit. Rábíztam, átmászik-e az ölembe, avagy sem. ― Tudod, hogy a kíváncsiság megöli a macskát, ugye? De ha ennyire be akarod áldozni egy életedet, annyit elmondhatok, hogy bármennyire is próbálsz megsérteni azzal, hogy ilyen sekélyességeket nézel ki belőlem, sajnos melléfogtál, kandúrom. Engem csak és kizárólag a bosszú hajt előre. Évről évre, dekádról dekádra, centúriáról centúriára… Semmi más.

️️️️️️️
Az Álmok Ura mindössze egy elégedetlen prüsszentésre méltatta a boszorkánymester megjegyzését arra vonatkozólag, hogy mindaddig kénytelen ebben a testben maradni, míg mellőzi az együttműködést. Mit mondhatott volna erre? Ha valaki meg akarja kaparintani magának a nagyobb hatalmak erejét, küzdjön meg érte. Különösképpen a Kúszó Káosz hatalmáért.
Amit azonban Gioia arról a legutóbbi incidenst okozó férfiról mondott, elégedettséggel töltötte el. Bízd csak el magad, Lukrécia Borgia - gondolta. Minél többre tartod magad, annál jobban fog fájni, amikor valaki föléd kerekedik majd. A fekete kandúr azon töprengett, vajon illenék-e ilyen korán meglátogatnia ezt a bizonyos konkurens warlockot, hogy alkut ajánljon neki, vagy még várjon esetleg egy-két napot, hogy tovább érjen a férfiban a bosszúvágy…?
- Az már igaz… - értett egyet végül dorombolva a Madámmal, mintha csakugyan hízelegni akart volna neki.
Aztán amikor a boszorkánymester végképp felhagyott a munka imitációjával, a démonmacska mérsékelt érdeklődéssel pillantott a felé forduló nőszemélyre. Nem volt különösebben elégedett a merengő felelettel, amit a pofátlan provokációjára kapott. A Madám néma gesztustát látva azonban egészen úrrá lett rajta a kíváncsiság - hiába, ebben a testben még annyira sem bírt ellenállni a felkínált lehetőségnek, mint egyébként.
Végigmérte még egyszer a nőt, majd egy szökkenéssel az ölében termett, légiesen egyensúlyozva tappancsaival Gioia combjain, aztán ahogy a boszorkánymester ismét beszélni kezdett, szép lassan helyezkedett el kényelmesen a felkínált helyen. Úgy fürdőzött Lukrécia minden szavában, mint az imént a napfényben.
- Hogyne ismerném ezt a régi mondén frázist… Inkább az lep meg, hogy ti halandók már csak erre a felére emlékeztek, és elfelejtettétek, hogyan folytatódik… - dorombolta kihívóan, ahogy játékosan illegette farka hegyét Gioia előtt. - Óó, igen, a bosszú… Sejthettem volna… Az egyik kedvencem bennetek - már a félelem, a harag és az önvád után… És mondd csak, kin és miért akarsz bosszút állni, drágám? Ki az, aki olyannyira magára vonta a gyűlöleted, hogy az én segítségemre van szükséged a bosszúhoz? - faggatta tovább. Az Álmok Ura ugyanis tisztában volt a boszorkánymesterek hatalmával - és ha egynek a bosszújához egy démon hatalmára volt szüksége, akkor az nem egyszerű entitás volt… Máris sokkal izgalmasabbnak ígérkezett ez az együttműködés, mint gondolta.

Salem & Joy ✠

Reméltem, hogy ha rávilágítok a tényre, az ő együttműködésére is szükség van az átalakító mágiánál, mely során remélhetőleg a fekete macska testéből az obszidián csillagomba bűvölhetem, belátja majd, hogy nem csupán az én dolgomat nehezíti meg, hanem a saját esetét is hátráltatja.
― Nézzenek oda. Milyen hízelgő kedvedben vagy, Salem. Már mindjárt azt kezdem sejteni, hogy szeretnél valamit.
Egy egészen cseppet azért mégis csak meglepett, amikor a fekete macska az ölembe szökkent. Azt hittem, az efféle gesztusok derogálnak az olyan büszke lényegnek, mint a démonok. De hát it volt mit tenni, a macskák viszont szerették, ha kényeztették őket.
Vártam egy kicsit, mielőtt megérintettem volna a puha szőrt a nyak és az állkapocs találkozásánál, aztán egészen lágyan megvakarásztam egy pontot a démonmacska álla alatt. Már ha hagyta. Lukrécia Borgia mindig is a macskákat érezte közelebb magához. Büszkének és függetlennek tartotta őket. Szerettem volna én is ilyen lenni.
― … Az elégedettség visszahozta, hm? Sosem értettem egyet ezzel a mondással. Ami egyszer meghalt, az halott marad. Még a mágia közbenjárásával is. Még ha kilenc életed van, akkor is. ― Salem farkának türelmetlen, ideges integetését figyeltem, míg azon töprengtem, hogyan is kezdjek bele ebbe a történetbe. ― Az apám… ― sóhajtottam gondterhelten ― Malocchio. Azt megértem, hogy az anyám félt tőlem, tartott attól, minek adott életet. Bele is halt az aggodalomba. Ugyanez vonatkozott arra az állítólag istenfélő kurafira, amelyik végül a kötelességtudata és a saját félelmei közt szakadt ketté… Mondénok… Senki nem hibáztathatja őket rövid életükért és gyarlóságukért… Hogy senki nem karolja fel az olyanokat, mint mi vagyunk. „A falu által kitaszított gyermek végül felgyújtja azt, hogy érezze a melegét.” De egy démonnak? Semmi mentsége rá, hogy ellökje magától a saját vérét. Hogy letaszítsa egy világba, ahol kinézik a mondénok maguk közül, és lépten-nyomon meg akarják égetni valami miatt, amiről nem tehet. ― cirógattam egészen belefeledkezve a monológomba a fekete bundát. ― Gondoskodom róla, hogy megbánjon minden minden egyes döntést, amit eddigi végtelen élete során csak hozott, kandúrom. Nos, mit gondolsz? Tudom, klisés, de azért mégis csak több férfi ágyékok megtaposásánál.

️️️️️️️
- ...Lehet… - dorombolta Gioia felvetésére, s ha emberi alakja lett volna, bizonyosan vállat vont volna. Így ehelyett csak hetykén oldalra biccentette fejét, ahogy hozzátette: - Ki tudja…? - vigyorgott, majd egy ásítást követően, mely során megvillogtatta hegyes macskafogsorát “gazdájának”, máris a Madám ölébe szökkent - csakis az invitálásra, természetesen.
Kíváncsi volt, vajh a boszorkánymester meg meri-e cirógatni, s fel is villantak zöld szemei, ahogy a nőszemély némi tétovázást követően végül az álla alá simított ujjbegyeivel. Épp egy kicsit villantotta ki az imént bemutatott fogait, de ahogy a vakarászás állandósult, jólesően feldorombolt - majd körmeit kieresztve dagasztani kezdett Lukrécia combjain.
A közmondás befejezését, valamint a boszorkánymester hozzáfűzését hallva szinte felnevetett.
- Ez csak a ti világotokban van így… Ami minket illet, mint tudod, ha el is pusztítjátok a földi formánkat, az esszenciánk nem pusztul el teljesen… Visszatérünk a saját síkunkra, és ha találunk egy átjárót, akkor újra meglátogatunk titeket lakmározni… Akár kilencszer. Akár többször is… - dorombolta, s míg farka hegyét illegette Lukrécia előtt, felhagyott a dagasztással, hogy komótosan tisztogatni kezdje nyelvével bal mellső mancsát.
Így hallgatta aztán végig a boszorkánymester beszámolóját is bosszújának tárgyáról, elégedettsége pedig nőttön nőtt a történet előrehaladtával.
Hogy egy démonnak mire van vagy nincs mentsége, az az Álmok Urát tökéletesen hidegen hagyta. Hogy Gioia haragja és bosszúvágya ez iránt a Malocchio iránt jogos volt-e vagy sem, szintúgy. Ami viszont megpendítette benne az érdeklődés megfeszített húrjait, az a boszorkánymester végtelen és kiolthatatlan dühe volt. Ó, igen… Ez már nagyon is tetszett neki. A csalódottság, a harag, a megvetés és a gyűlölet tömény és keserű masszája, melyet a bosszú hideg és édes cukormázával leöntve kínáltak elé. Az Álmok Ura élt már eleget emberek között ahhoz, hogy azt is tudja, mi lapult még ebben a desszertben elrejtve. Kétségbeesés. A kudarctól való rettegés. És a bizonyítási kényszer. Ezeket az önmagukat marcangoló, kicsiny darabokra tört, és az elkeseredés lángjában karamellizált érzelemszilánkokat élvezte a leginkább. Ezek voltak azok, amelyek feloldódtak a halandók álmaiban, és szurokként itták be magukat az álmodóik lelkének mélyére.
- Azt gondolom, hogy nem valami eredeti cél… - jegyezte meg végül, majd unottan nyújtózkodott egyet, hogy aztán felvigyorogjon a Madámra. - De a bosszúvágy az egyik kedvencem bennetek… - tette hozzá, majd némi szünetet követően elmerengőn folytatta:
- ...Különben… ehhez nem is lenne szükség arra, hogy egy obszidiáncsillaghoz köss… Elég volna, ha megalkudnál velem… - duruzsolta sejtelmes, lágy hangon, ahogy a hátára henteredett, mellső lábait felhúzva, s jelzés értékkel kínálta hasát Lukrécia felé.

Salem & Joy ✠

― Én tudom. És azt is sejtem, mi lehet az.
Nem hibáztattam érte. Én is kezdtem türelmetlenné válni, megannyi leélt évszázad múltán is, képzelem, akkor egy gyakorlatilag örök entitás mit érezhet. Nem származott semmiféle előnyöm egy beszélő macskából, és már a lányok is panaszkodtak rá. De mit tudják ők, hogy egy aprócska miszkalkuláció áll mögötte, nem pedig önös érdekek? Az önzőségem ezúttal más irányú volt. Ehhez pedig a macskatest helyett a nyakékembe kellett költöztetnem a Fekete Fáraót.
― Ez erődet fitogtatod? Ne nevess korán, olyanom nekem is van. ― húzódott széles rókavigyorra a szám, kivillantva a katonás sorban húzódó, apró, fehér macskafogakat.
Azért egy kicsit mégis csak meglepett, hogy ha invitálásra is, de Salem átszökkent az ölembe. Jutalmul alaposan megszeretgettem ― szigorúan a gazdatestet, és nem őt ― bár végsősoron úgy tűnik, mindkettő élvezte. Egészen addig a pontig, amíg az éles karmok játékos munkája a combomba nem vájt. Feljajdultam, majd káromkodtam.
― Átok rád, te istencsapása! Kiszakítottad a legjobb harisnyámat!
Fortyogtam és füstölögtem még, míg a Kúszó Káosz felfrissítette a memóriám a másvilági démonok életmódjáról.
― Tudok róla. Szóval azt javaslom, meg se próbálkozz szökni vagy menekülni, mert semmibe nem kerül ismét erre a síkra hívnom. Akár kilencszer. Akár többször is.
Én nem doromboltam, viszont nagyon is komolyan farkasszemet néztem a démonfamulusommal, hogy érezze az ígéretem súlyát, mielőtt beletolakodott volna a farkincájával az arcomba.
― Hogy az a--- nincs benned semmi szégyenérzet? ― azzal finoman, de annál erélyesebben vízszintesbe simogattam a kalandos kedvű cicafarkot.
Salem eredetitlen indítékokkal vádol, s őszintén, nem hibáztatom érte. Ahogy valamiért meg sem hat különösebben, s ezt vállam hetyke rántásával jelzem. Körmöm finom játékával vakarásztam meg a macska álla alatt a bundát, majd őszinte meglepettséggel lepillantottam a zöld szemű szörnyetegre.  
― De hisz úgy volt. Nem emlékszel? ― emlegettem fel szerencsésen szerencsétlen találkozásunk körülményeit. ― Épp azon voltam, hogy alkut ajánlok, és meg is tettem volna, ha az a nemes kutya nephilim meg nem akadályoz benne. Az is csoda volt, hogy a nagy patáliában nem egy törmelék téglába találtál utat, hanem ebbe a kóbor kandúrba. De nekem tetszik. Úgyis mindig macskás voltam.
Hűvös ibolyavizű tekintetemmel cirógattam meg az ölemben hentergő, tekergőző veszedelmet. Csapdát sejtettem amaz zsúdár viselkedésében, mégis lassan, feszült éberséggel megcirógattam a mostanra puha szőrt. Mert hogy nem volt ilyen fényes és egészséges, amikor birtokba vette.
― Emlékeztetnélek, hogy továbbra sem tudom, mi módon tudlak kibűvölni a macskatestből, és transzportálni egy másikba. De még ha így is volna, sajnos ki kell ábrándítsalak. A helyzet ugyanis az, hízelkedő kandúrom, hogy azok alapján, amiket tapasztaltam, egy cseppet sem bízom benned.
Lehet, nem volt épp a legbölcsebb dolog őszinteséggel sértegetni az Álmok Urát, de ez volt az igazság. A valóságom.
― Jobb szeretem, ha teljes kontrollom van a helyzetek felett. Sajnálom.