Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ők a legtökéletesebb teremtmények az egész világon, és minden más lény hozzájuk képest abnormális - de pusztán csak arról van szó, hogy a mondénok a legtörékenyebb és legvédtelenebb élőlények az összes többi entitáshoz képest, akiket a saját érdekükben jobb nem rémisztgetni a felfogóképességükön túli világgal. Mégis, bármilyen különösnek is tűnik ez a tény, az emberek mindezen visszásságaik ellenére mindig is meglehetősen nagy érdeklődést mutattak az általuk természetfelettinek hitt és gondolt dolgok iránt, egyes mondénok pedig egészen meglepő módon a félelem és a rettegés helyett kíváncsisággal, mi több, valóságos kalandvággyal viseltettek a “földöntúli” élmények iránt. Különösképpen igaz volt ez a mondén művészlelkekre, akik közül többüknek akarva-akaratlan is el-elkalandoztak gondolataik a sajátjukon túli világok felé, s ezrével akadt, aki valamilyen formában meg is örökítette örökbecsú és halhatatlan műveiben ezeket az elképzelt más világokat - főleg Tündérországot. Nadragulya már nem egy olyan könyvet csent el a mondénok világából, amik az otthonáról szóltak, és mindegyik különösen szórakoztató olvasmánynak bizonyult számára - melyik tündér ne mulatott volna jót az emberek lehetetlennek képzelt fantazmagóriáin? Leginkább a világokat összekötő átjárók elképzelései tetszettek neki: egyik viccesebb volt, mint a másik. Persze, a mondénok csak nagy ritkán, és akkor is inkább szánt szándékkal, mint véletlenül tudtak átkelni olyan kapukon, amelyek a tündérek földjére vezettek - ezzel szemben ő bármikor utat tudott találni az emberek világába. Márpedig ez az utóbbi időben különösen kedvelt időtöltésévé vált, s mióta kedvenc költőfijét megtalálta, csak még gyakrabban libbent át a valóságokat elválasztó, felfoghatatlan szövevény fonalai között. Az átjárók különös természetéhez tartozott azonban, hogy bár nagyjából tudni lehetett, hova vezet egyik vagy másik, azt, hogy pontosan hol fog előbukkanni belőle az, aki átlép rajta, nem lehetett előre pontosan látni. Így történt, hogy amikor Nadragulya Tündérföldén rálelt egy kapura egy zuhatag kristálytisztán csillogó vízsugarai között és átkelt rajta, a levegőben táncoló vízcseppek keringője lelassult körülötte, mígnem a gyöngyöző pára egészen megdermedt a levegőben, s mintha megannyi apró üvegszilánkká változott volna. Aztán a szilánkok egy szempillantás alatt egymáshoz simultak, összefüggő, tükörsima felületet alkottak, melynek korábbi, cseppfolyós halmazállapotáról csupán az árulkodott, hogy lágy hullámokba fodrozódott a felszíne, ahogy a fiú áthaladt rajta, s kilépett belőle egy másik valóságban. Az első, amivel - vagyis inkább akivel - szembe találta magát, egy lány volt. Nadragulya egy pillanat alatt végigmérte őt is és a szobát is, ahova kilépett a kapun, ami ezúttal - mint ahogy észrevette, miután vetett egy pillantást maga mögé is - egy egész alakot mutató tükör volt. Úgy sétált ki a tükörből, mintha csak a vele szemben álló lány életre kelt képmása lett volna - ez a gondolat pedig mosolyt csalt arcára, még el is kuncogta magát. Nem éppen így tervezte a megérkezést, de eddig elmondhatatlanul szórakoztatónak találta a helyzetet. - Egy kicsit mintha elkenődött volna a tus a szemed sarkában - villantott egy pimasz vigyort a lányra, majd jobb kezének mutatóujját intőn feltartotta. - A-a, eszedbe se jusson sikítani, különben elvarázsolom a hangodat! Azt nem szeretnéd, ugye? - tette fel a költői kérdést, kék szemeiben pedig hamiskás fény csillant.
Tárgy: Re: Through the Looking-Glass - Amanda & Nadragulya Vas. Okt. 27, 2019 9:06 pm
Nadragulya & Mandy
Amikor az ember sminkel és nem csak egy nagyon lusta panda sminket akar csinálni, igenis oda koncentrál és semmi más nem fér meg a fejében ilyenkor. Higgy nekem, aki tényleg komolyan gondolja azt a műszempilla felhelyezést vagy szemceruzát, az nem tud közben beszélni is. Aki azt állítja igen, az hazudik. Nem készülök messzire menni, csak egy kis éjszakai munkálkodás a diplomamunkámon, mert amúgy is vámpírnak hívnak a legtöbben a karon, szeretek éjszaka dolgozni, akkor pedig adjunk már a sztereotípiának. Hadd legyen mindenkinek esélye azt hinni, amit akar, én pedig nyugodtan dolgozhatok a stúdiócskámban. Ami nem is az enyém, csak órára bérlem, amíg sikerül végre befejeznem a dolgot, de annyi baj legyen. Tényleg csak egy éjszakázásra készülök, ezért nem esem túlzásba sem az öltözködéssel, sem a sminkkel. Már csak a tus lenne hátra, amikor a tükörképem... Megmozdul?! Láttam már fura dolgokat, még egy csomó olyasmit is, amit a mellettem álló nem és sosem hitték el nekem, de ennyire durvát még sosem. Egy alak emelkedik ki a tükör lapjából én pedig ezen a ponton teljesen elfelejtkeztem a tusról, ami valószínűleg mindenhova került, csak oda nem, ahová terveztem tenni. És megszólal! Beszólt! Már sikítanék segítségért, még ha a folyosó végén élő perverz bácsi is jönne a megmentésemre. De belém forrasztja a szót és valamiért engedelmeskedem neki. Eszembe sem jut, hogy egy ilyen trükk után ne lenne képes ilyesmire is. De amit ő nem tud, hogy nem csak hangosan tudok beszélni. Hah. -Te most mégis mi vagy? Hogy kerültél ide? Kimiholhogyan? -És ezen a vonalon folytatom a kérdések áradatát, de jelelve, ahogyan általában kiakadni szoktam. És csodálkozom, hogy általában kerülnek az emberek, így elég nehéz velem kommunikálni, mikor néha csak így szólalok meg, máshogy nem. És én még csodálkozom. Hátrébb lépek kettőt-hármat, amíg meg nem akadok a kanapé karfájában menekülés közben, a tus pedig még mindig a kezemben, alaposan összekenve az ujjaimat is közben.
Nadragulya sokféle lehetséges reakcióra fel volt készülve a fekete hajú és fehér bőrű lány részéről - arra viszont egyáltalán nem számított, hogy az illető szinte szemmel követhetetlen sebességgel elkezd majd mutogatni. A tündér meglepetten pislogott kettőt, míg a hadonászó lányt figyelte, s hirtelen eszébe jutott, mit mesélt neki Seby azokról elvarázsolt emléktároló eszközökről, amiket a mondénok filmnek neveztek. Az ő legkedvesebb költőfije ugyanis pont azt fejtegette, hogy régebben a filmneknek nem voltak se színei se hangjai: fekete-fehérek voltak, és némák. Nadragulya még sose látott ilyen felvételt ugyan, de ahogy elnézte ezt a lányt, egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy egy megelevenedett, fekete-fehér némafilmet lát. Ezt a gondolatot követően már el is illant kezdeti meghökkenése - bár azért csakugyan nem lehet gyakori látvány egy meglepődött tündér - helyét pedig csibészes vigyor vette át, ahogy a lányra pillantott. - Óó, bocsánat! Nem tudtam, hogy már valaki más megelőzött… Biztosan túl cserfes voltál, mi? - kuncogta, ahogy közelebb lépett a hátráló idegenhez, aki balszerencséjére csak a kanapéig tudott menekülni, ott ugyanis fennakadt a bútordarab karfájában. - Legnagyobb sajnálatomra nem tudom visszaadni a hangod - sóhajtott a tündér némi túljátszott keserűséggel hangjában. - De egy kicsit tudok rajtad segíteni! A némafilmek alatt is szokott lenni felirat arról, mit mondanak az emberek, nem igaz? - vigyorgott, majd néhány kézmozdulatát követően a lány előtt a levegőben betűk jelentek meg, mintha valaki egy láthatatlan vászonra festette volna fel őket. “Segíts rajtam, hős lovagom! Bár hangom nincs, de bármit megadok neked, ha megmentesz!” - szólt a felirat. Nadragulya természetesen pontosan tudta, hogy a lány valószínűleg inkább valami olyasmit “mondhatott” a nagy gesztikulálás közepette, mint hogy “Ki vagy te?!”, “Hogy kerülsz ide?!”, “Hogy jöttél ki a tükörből?!” és “Mégis kinek képzeled te magad?!” vagy “Kotródj vissza oda, ahonnét jöttél, te szörnyeteg!” ...Ám ő ettől függetlenül rendkívül szórakoztatónak találta a lány felháborodását az elrontott feliratra - amiért Sebastian alighanem nagyon csúnyán nézett volna rá, talán még le is szidta volna… De ez a tény még soha nem akadályozta meg abban a tündért, hogy hasonló csínyeket elkövessen - ez a mondén lány meg különösen érdekes áldozatnak ígérkezett.
Kezdőlap
Amikor az ember sminkel és nem csak egy nagyon lusta panda sminket akar csinálni, igenis oda koncentrál és semmi más nem fér meg a fejében ilyenkor. Higgy nekem, aki tényleg komolyan gondolja azt a műszempilla felhelyezést vagy szemceruzát, az nem tud közben beszélni is. Aki azt állítja igen, az hazudik.
