Baromi jó vagyok abban, hogy másokat megtévesszek a külsőmmel is, mert mondhatni az illúziók mestere vagyok. Az amúgy apró, eredeti alakomat általában 180 centire, vagy afölé szoktam nyújtani, hegyes füleimet gyakran rejtem álcával el. Mondhatni még soha senki nem látta az eredeti külsőmet, ezért mindenki azt hiszi, hogy baromi nagy durranás vagyok, pedig nem: viszonylag keveset viselek magamon a tündérjegyekből. Nincsen se zöld bőröm, se éles, pengére emlékeztető, hatalmas fogaim, ahogyan a hajszínem is alapvetően éjfekete árnyalatban pompázna... Ha nem tetszene jobban nekem minden más annál. Szóval a fajomnak mondhatni átlagosabb verziója vagyok, a fülem az egyetlen, ami mutatja a véremben áradó tündériség erejét, ennél több nem jutott nekem. Képes vagyok felvenni egy kisebb alakot is, de azt általában nem használom, illetve a pici, hártyás szárnyaimat is gyakran rejtem el a páncélom alá, vagy húzom be. Mestere vagyok az illúziókeltésnek, így ha az utcán sétálva megunom a piros felsőmet, gyakran változtatom szimplán kékké azt. Az arcom elég aranyos, és bizalomgerjesztő ahhoz, hogy az emberek megcsodálják a szépségemet akár messziről, akár közelről. A mosolyom is épp annyira kedves, amennyire ez szöges ellentétet mutat a belsőmmel. Ruhák terén leginkább a kényelmes, de színes és mutatós darabokat kedvelem, így semmi meglepő nincs abban, hogy a legtöbb cucc amit viselek az pasztell árnyalatokban pompázik.

Hogy milyen lennék? Ismered a tündérmeséket, ugye? Hát pontosan olyan vagyok, mint az ott igébe foglalt csodalények... Vagy talán mégse? Nos, kezdjük az elején. Mint a többi fajombeli, én sem tudok hazudni, ezért kifejezetten agyafúrt vagyok, tudod az a fajta, aki minden helyzetből képes kidumálni magát. Minderre azért van szükség, mert én egy olyan személy vagyok, aki másokért van, ergo szolgálatokat teljesítek. Ahogyan a történetekben a lények is, akikről olvastál, igen viszont itt el kell szakadni kicsit a történettől, ugyanis most jön az, amit nagyanyáid sosem fejtettek ki teljes egészében. Nem ingyen teszem azt, mert jótét lélek vagyok. Én vagyok a kéjes vágyak melegágya, aki csak akkor tesz meg érted valamit, ha mindazt kamatostul visszafizeted. Képtelen vagyok hazudni, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom eltitkolni az igazságot. Pont ebben rejlik mindaz, amiből az erőmet nyerem. A mondénokat viszonylag könnyű átverni, viszont ott vannak a tapasztaltabb alvilágiak, és az árnyvadászok... Na velük már kissé nehezebb dolgom van, de mivel mindig a képességem pont az illúziókeltésben rejlik, képes vagyok arra is, hogy néhány lényt összezavarjak ezzel. Leginkább az alvilágiakra igaz, mert még nem találtam meg a módját annak, hogy az árnyvadász rúnán keresztül használjam a dolgokat, de folyamatos kutatásban vagyok, ahogy általában mindig. Nagyon szeretek tudni, mindig informálódni, ezért legalább annyi időt töltök az emberek világában, mint otthon, a tündéreknél. Tudni kell rólam, hogy elég játékos személyiség vagyok, ez pedig esetemben tökéletesen kétértelmű: imádok csibészkedni, amit mások baromi cukinak tartanak, viszont a durva játékért is rajongok. Ez csak annyit jelent, hogy nincsen semmi meglepő abban, ha „véletlenül” az egyik fél otthagyja a fogát. Nem igazán érdekelnek se a következmények, se más, mindig megszerzem azt, amit akarok. Ha valaki üzletelni szeretne, annak általában borsos ára van, sokszor nem állok meg annál előbb, hogy az illető az ép eszét, vagy a lelkét helyezze a tenyeremben. De igazából... Nem sok vizet zavarok. Pont azért, mert munkám szerint kémként dolgozom, így egyáltalán nem jellemző rám, hogy a középpontba akarnék kerülni. Könnyen barátkozom, felveszem mások ritmusát, viszont ha kell megálljt tudok magamnak parancsolni, és nem viszek el olyat, ami nem feltétlenül az enyém. Szeretek kivárni a legjobb pillanatokig, akkor élvezetes igazán a siker.

Egy bokor mögül, gondosan meglapulva figyeltem meg a lány minden porcikáját, amivel rendelkezett. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű kör, de meg kell tennem. Utálok boszorkánymesterekre vadászni, mert túlságosan eszesek, felkészültek, és jól ismernek minket ahhoz, hogy csak úgy át tudjak verni egyet egyet. Mindez mondjuk nem számít, mert meg fogom oldani, de... Azért na. Vannak bajok, komolyan úgy érzem, hogy vannak bajok. Ezerszer csináltam ezt, de most nem vagyok nyugodt, mert a legnagyobb ellenségem próbál valamit kihozni a csajból. Nem tudom mennyire tehetséges, nem tudom mennyi idős, szinte semmit sem tudok róla. Nem is látok belé többet egy kislánynál, aki nagyon próbál igyekezni, de ez kevés ahhoz, hogy ebben a világban túléljen. Talán kicsi kora óta képzik. De engem is. Esetünkben én leszek a nagyhal, ő a kicsi, és be fogom kebelezni. Egyáltalán nincsen nehéz dolgom tekintve, hogy pasi vagyok, ő meg kislány. Ez már épp elég ahhoz, hogy tudjam hogyan kell megkörnyékezni. Tündér vagyok. Az angyalok és démonok nászából születtem. Gyönyörű testbe, romlott lélekkel.. Mindez pedig tökéletesen megfelel ahhoz, amit tervezek tenni. Tönkretenni Őt. Őt, aki az ellenségem barátja, szóval ugyanúgy az ellenségemmé válik. Nem kell sok mindent tennem, csupán elvenni a józan eszét. Ez a minimum, de jó lenne teljesen kiiktatni a lányt, ezzel fogást találva emberünkön. Talán ez kegyeten dolog... De az élet is az, nem igaz? Egy cseppet sem érdekel, hogy mi lesz vele. Ő is csak egy a sok közül, akit ki fogok iktatni.
Gonosz lennék? Nem gondolom magam annak. Csupán csak úgy élek, ahogyan az életem követeli. Nem teszek semmi rosszat, ha játszok vele, mert mással is megtenném. Mit számít, hogy miként kapom meg azt, amire vágyok? Az egész rajta áll, hogy mit szeretne tőlem. Legyek a szeretője? Akkor ő biztosan a veszélyesre hajt. Legyek a barátja? Jó terv, de nem eléggé. Munkatárs? Miért lenne szüksége rám úgy? Varázserővel bír. Persze tény, hogy jó vagyok a dolgok kiderítésében, de lenne annyira bolond, hogy egy tündérben bízzon meg? Épp egy tündérben? Szerintem nem. Mindenkinek több esze van ennél, talán... Pontosan tudom, hogy hozzánk már csak akkor jönnek a tapasztalt alvilágiak, ha tényleg az utolsó mentsvár vagyunk. Szóval úgy néz ki nincs mit tennem... Férfiként kell próbálkoznom.

80 évvel ezelőtt

Nem volt a tekintetemben semmi. Csak kétségbeesés. Tudtam, hogy most mindennek vége. Tudtam, hogy többé senki sem fog megvédeni. Önzőség arra gondolni, amikor lángok nyaldossák a szobád ajtaját, hogy mi lesz veled, nem? Nem foglalkozni azzal, hogy a szüleidből már csak hamu maradt. Nem törődni azzal, hogy többet nem látod az arcukat. Önző, magamnak való, gonosz alak lennék? Talán... De ha apa és anya elmegy... Akkor kivel fogok játszani? Nem érdekel, ha fáj nekik... Velem kell maradniuk, hogy játszak. Talán annyira rossz dolog ez? Nem vágyok tőlük másra, csak játékra. Hogy örökké együtt nevessünk a világba. Együtt élvezzük a hatalmas erőt, amit ajándékba kaptunk. mert azért adták az égiek a kezünkbe, hogy használjuk őket, nem? Azért tudok embereket felgyújtani, hogy megtegyem... Nincs ebben semmi különös. Vagy igen? Ennyire bűn lenne tündérnek lenni? Vagy ennyire bűn lenne a neveltetésemnek élni? Mert én mindig ilyen voltam... Mert azt akarták, hogy ilyen legyek. Tudom mi a küldetésem. Tudom mit kell véghez vinnem. Tudom, hogy ha nem teszem, akkor elvesztem azt a keveset, is ami maradt nekem. Mégis... Eltűnne a lelkem utolsó morzsája is, ha most csak magam miatt aggódnék? Ha egyetlen pillanatig sem érdekelne apám égő teste, amit lángok emésztenek fel? Ha csak... A saját túlélésem érdekelne? Hiszen ezt kódolták belém. Túl kell élnem. Mindenkit túl kell élnem. Vagy ha meghalok, akkor rettegve mondják ki a nevemet, mint akik az átkomtól félnek. De minderre... Komolyan képes lennék? A válasz... talán még korai megtudni a választ. Csak azt tudom, hogy egyáltalán nem érdekel a szüleim halála. Annyi érdekel, hogy ne az én testemet eméssze a tűz. Hogy egyedül én maradjak életben és bosszút állhassak. De nem a szüleimért. Azért, mert elvették tőlem a játékot, amit együtt csináltunk. A legszórakoztatóbb játékot. Azt a játékot, amit többé nem kapok vissza.

Jora Keegan!
Nem, nem kapsz jelzőt, mert egy cseppet sem tartalak drágának, és kifejezetten kedvesnek sem mondanálak. Szóval maradjunk a hivatalos, hűvös és kimért megszólításnál. Tudom, hogy forgatsz valamit a fejedben. Hogy pontosan mit, arról halvány sejtésem sincs, de te mindig ezt csinálod. Elkáprásztatsz másokat, hogy a rothadó, démoni énedet elrejtsd. Kinek segítesz? Aki többet fizet neked? Vagy annak, aki jobban szórakoztat? Nálad mind a két ok előfordulhat... Na mindegy. A lényeg az, hogy kapd össze magad szívem, mert talán szükségem lesz rád. Ennyire mostoha módon sem kértek még tőled szívességet, mi? Hát akkor szokj hozzá... Mert én nem állok be azok sorába akik imádnak, vagy azok közé, akiket bolonddá tehetsz. Én nem vagyok olyan... Mégis úgy hozta a sors, hogy szükségem van rád, Jora Keegan. Ugye mennyire ironikus? Mondd, ilyenkor mi a teendő? Miért kéne azzal a tündérrel találkoznom, aki pártatlanság helyett a rossz oldalon áll? Vagy nem így van? Meg tudod magyarázni nekem a helyzetet? És ne gyere nekem a szépségeddel, láttam már nálad pofásabb egyedeket is kiscicám! Na jó tény, hogy te sem vagy egy világ rondája de... Mindenesetre segítened kell nekem, lehetőleg minél gyorsabban! Látni akarlak! Már nagyon régóta nem pillanthattam meg az arcodat és félő, hogy elfelejtem azokat a vonásokat, amire mindig emlékezni akarok... Hiszen miattad fizetem még mindig azt a piszkosul borsos árat a tetteimért. De mondd... Normális, hogy még le sem adóztam a tartozásom neked, és máris hozzád fordulok? Normális, hogy ennyire nincsen senkim ezen a világon? Csak egy csalfa tündérben bízhatok meg, aki egy cseppet sem megbízható? Vagy csak veszettül vonzódom hozzád? Odavagyok érted? Vágyok rád? Mondd Jora, mik ezek a kétes érzések bennem? Miért akarok megint olyat megkapni, ami határozottan veszélyes? Miért nem tudok elszakadni tőled? Miért érzem azt, hogy kis híján megőrülök? Mik azok a hangok a fejemben? Mindezt... Te csinálod? Elveszed a józan eszemet, amiért egyszer segítettem neked? Te ezt... Tényleg élvezed, Jora?