Látom én, hogy nagyon nézel, ne is tagadd, hiába próbálod rejteni. De mit nézel annyira rajtam? Ja igen, a hajam, ami férfihoz képest borzalmasan hosszú és természetellenes színe leginkább lila. És permanensen az, hiszen mindig erre az egy színre festem vissza néhány hetente. Gondolom valami goth lánynak vagy drag queennek hittél, mi? Mindenki így van ezzel, szóval semmi baj. Haladjunk tovább.
A szemeim szürkék, végtelen intelligenciát sugároznak és lélekbe hatolóan merednek rád. Sokan mondták már, úgy tudok nézni, mintha a világ összes mocskos kis titkát ismerném. Ami lényegében igaz is, de erről később.
Arcom markáns, előlről már sokkal kevésbé akarnál nőnek nézni, még ha smink is van rajtam. Ne tévesszen meg, még így is sokkal férfiasabb vagyok, mint a legtöbb hímegyed. Alkatom tükrözi az életmódom, magas vagyok, szikár, nem túl izmos, de pont eléggé. Rengeteget ülök a számítógép előtt, de éppen ezért szoktam edzeni, hogy még véletlenül se hasonlítsak a sztereotíp kockára, mert akkor én lőném főbe magamat. Gyűlölöm az átlagosságot, még csak véletlenül sem akarok hasonlítani valakire.
Az öltözködésem extravagánsnak mondható az átlaghoz képest és kellőképpen fekete. És még így sem a legrosszabb, ami lehetne. Mindig hosszú nadrágban és zárt cipőben járkálok, akármi van, még a legnagyobb melegben is. Ennek kivételesen nem esztétikai oka van, hanem pusztán funkcionális. Szeretem a nem megszokott ékszereket és sokat hordok is belőle, de piercingem és tetoválásom egyelőre nincs.

Ha ismertél volna néhány évtizeddel ezelőtt és most megint találkoznánk, azt mondanád, olyan pálforduláson mentem keresztül, hogy alig ismersz rám. És ez igaz is. Akkoriban vidám voltam, folyamatosan pörögtem, mindenhol ott voltam. Csakis onnan lehetett volna megtalálni, ha nyomkövetőt raktál rám. Minden buli lelke voltam, az összes koncerten ismertek és mindenkiről tudtam, aki számított. Állandóan vidám voltam, viccelődtem, bárkivel kiálltam sörpárbajozni, szóval tipikus vicces idióta voltam, akivel mindenki jóban volt. Azóta történtek dolgok, ami miatt meg kellett változnom, szóval nézzük is meg, most milyen vagyok.
Most a régen méltán híres humorom cinikussá lett, a szarkazmus szinte csöpögni szokott a közelemben. Régi mosolyaim mostanra már ritka kincsek és csakis bizonyos személyek kaphatják meg. Már nem járok bulizni vagy koncertekre, csak nagyon ritkán, ha éppen nagyon olyanom van. Inni még mindig tudok és szoktam is, de már sokkal ritkábban teszem, nincs meg az a jó íze.
Cinikus lettem, mint aki haragszik a világra és nem leli semmiben örömét,
pedig ez nem így van. Élvezem az életet és örülök a boldog pillanatoknak,
de már közel sem olyan gyakran, mint régen. Egyszerűen így maradtam az incidens után. Akkoriban azt akartam, hogy mindenki békén hagyjon és mindent utáltam a szerencsétlenségemért. Gyerekes, tudom, de akkor is így éreztem. Nem akartam tovább élni. Aztán valahogy kirángattam magam a gödör aljáról és visszatornáztam az élni vágyásba.

Oh, hát nem olyan nagy történet az enyém, de gondolom, ha már itt vagyunk, akkor gyorsan ledarálom ezt is.
Volt egyszer egy kisfiú Stokholmtól nem messze. Ez a kisfiú felnőtt valahol menet közben túlélt egy-két háborút, egyszer beharapták, néhányszor költözködött, végül Amerikába került és ott remekül érezte magát. Ez a rész nem igazán fontos, hiszen ez farkashoz képest is egy elég átlagos történet. Egyedül a beharapó anyám, ami talán egy kicsit érdekes, hiszen nem voltunk falkában, ő egy magányos farkas volt mindentől és legutólsó falkától is távol. Bugris egy nő volt, sokat tanultam tőle és majd hetven évig éltem vele a vadonban.
Már bőven pletykálták, hogy Valentine visszatért, de még senki nem tartotta őt igazi veszélynek. Démonok viszont sokkal sűrűbben járkáltak már az utcán, mint a korábbi években és gyakran történtek támadások.
Én meg persze ezt figyelmen kívül hagyva egyedül részegen jöttem haza és nem figyeltem a megérzéseimre. Ketten jöttek szembe, megállítottak,
beszélgettünk és amikor nem ellenálltam, behúztak magukkal egy sikátorba, ahol leütöttek. Órákkal később arra ébredtem, hogy a falkaház előtt bámulom az eget és nem tudok lábra állni, mert nincs mire. Emlékszem, hogy üvöltöttem, azt hiszem, át is változtam, de többre nem.
Később mondták el, hogy az árnyvadászok ütöttek rajta a démonokon,
akik elraboltak, ezért dobtak ki valahol, mielőtt megölték volna őket,
így nem haltam meg. A lábamat levágták és ezüst porral dörzsölték be a helyét, ezért esélytelen megmenteni. Elvesztettem egy lábamat. Én,
aki mindenhol ott volt, mindig úton volt és sosem állt le. Depressziós és omega lettem. Saját lakásba költöztem, külön a falkától, nem akartam senkivel sem találkozni. Szinte láttam a szemükben a sajnálatot és nem bírtam elviselni, hogy segítségre van szükségem.
De egy nap megelégeltem, hogy csak ültem a kerekes székben és bámultam az ablakot. Elkezdtem keményen dolgozni, addig is elég jól értettem a számítógépekhez, de most kitanultam mindent, amit csak lehetett a témában, hogy visszatornázzam magam a falka tagjai közé. Talán már nem tudok a falkával vadászni, de most már bármit meg tudok nekik csinálni a mondén világban a hackeléstől kezdve a kocsifedélzeti computer kalibrálásáig. Túléltem és már nem fogom magam hagyni többet.