Az Álmok Ura hallotta a hívást. Hallotta, mi több, érezte a szférákon és dimenziókon áthatoló inkantációt egy már jól ismert világból, s ugyanígy érezte az akaratot, a vágyat és az erőt, mely megszólította, és hívta, egyre hívta ebbe a szerencsétlen és kárhozatra ítélt univerzumba. Végre! Oly sok néven nevezték már, oly sok nyelven szóltak már hozzá, és oly sokféle módon tépték már fel számára a számtalan világ és valóság között húzódó vékony fátyol áthatolhatatlannak tűnő szövedékét, hogy ez a mostani próbálkozás meg se lepte. Sőt, szinte azonnal felelt is a szólításra - de a Kúszó Káoszt nem véletlenül illették ezzel a névvel.
Az idézés mágikus impulzusai megrengették nem csak a saját, de a démonok szférájának valóságát is, az Ezerarcú Démon pedig úgy ragadta meg ezeket, mintha egy labirintusból kiutat mutató fonalak lettek volna, s követte őket vissza a forrásukig, abba az üres, elhagyatott bronxi gyárépületbe, ahol a boszorkánymester az idézést végezte az éjszaka közepén.
Saif’Al-din N’yar Al-Aath’Hothep átkúszott erre a síkra, s érkeztét nem csak az az orkán erejű, viharos szélörvény jelezte, mely minden bizonnyal tisztesen megcibálta megidézőjét, de az az orrfacsaró bűz is, mely a rothadó hús sajátos, hányingertkeltő édeskés aromájával ette be magát az ember orrába. A halál és a démonok szaga.
A boszorkánykörbe állított gyertyák már rég kihunytak a tomboló szélvihartól, így csak a telihold vonta hátborzongató derengésbe a hangár falait, ahogy a sápadtsárga pászmák beteges fénye becsorgott a kitört ablakokon, és csak a pentagramma vonalai foszforeszkáltak tovább rendíthetetlenül a padlón. Ám hirtelen ez a halvány, gyér világ is vaksötétbe borult. Mintha a megidézett démon mindenestül felfalta volna.
- ...Ki szólít…? - süvített az Álmok Urának hangja a szélviharban, amelynek perzselő forrósága akár ha elevenen akarta volna megsütni a boszorkánymestert. Sivatagi homok égető szaga keveredett a hullabűzbe, s a Kúszó Káosz végre alakot kezdett ölteni a sötétség mélyén, melyben újra felderengtek a boszorkánykör mágikus impulzusoktól vibráló vonalai. A kör kitartott. A kérdés csak az volt, hogy a boszorkány is kitart-e.
Ám ekkor valaki feltépte az ajtót, s az idegen üvöltése elég hangos volt, hogy áthallatszódjon a tomboló viharon, s szavait követően az Álmok Ura nevetése visszhangzott a szélben, belevegyülve a hangzavar őrjítő kakofóniájába. Ám ha ezután mindketten a kör felé pillantottak, láthatták testet ölteni a Kúszó Káoszt a pentagramma villódzó fényében.
Több tucat szuroksötét, nyálkás és ragacsos csáp tekerget és cuppogott a boszorkánykörben, melyek mind egy törzsből nőttek ki - egy groteszk, istentelen, és zsigeri undort keltő, mégis már-már fájdalmasan emberinek tűnő törzsből, gúnyt űzve szinte a földi halandók alakjából, ahogy két karját felhúzva, ujjainak végén levő karmait kiengeresztve állt a démon a boszorkány és az idegen előtt. Mégis, talán a feje, vagyis az a fejnek csúfolt valami volt a legborzalmasabb, ahogy a vállakból előtekeredett, mint egy óriási csáp, több másik, kisebb kaccsal körbeölelve, s mintha több tucat száj nyílt és csukódott volna rajta egyszerre, amelyekből újabb csápok - talán nyelvek? - tekeredtek elő.
És ó, ha tudták volna, hogy ez csak egy igazán aprócska ízelítő volt azokból az alakokból, amiket az Ezerarcú Démon fel tudott venni! Mondhatni, épp csak ez fért most bele a boszorkánykörbe.