Ritkán merengek el azon, hogy milyen is vagyok külsőre, mert ez nekem sosem volt fontos. Nem volt fontos, hogy drága ruhákban járjak, és márkás cipők sarkát koptassam, vagy éppen hogy rolex feszüljön a csuklómon. Hidegen hagy a divat. Spanyol származású vagyok, így a bőröm színe kissé sötétebb árnyalatú, bár nem olyan nagyon feltűnően. Hajam sötétbarna, ami ránk olyan jellemző és jól áll ha hosszabbra hagyom nőni. Kiemeli tüzes fekete szemeimet, hiszen nem véletlenül mondják hogy spanyol bikák vagyunk. Persze ez is csak általánosítás, de tény és való hogy szeretem a szép nőket és a flörtölni. Vagyis szerettem. Mindegy. Tehát a testalkatom izmos, szálas. Olyan, hogy nem feltétlen látni meg az összes kockát, viszont arányos, és látszik hogy kétkezi kemény munka formált olyanná, amilyen vagyok.  Mivel hogy munkásember lennék, nem az eleganciát részesítettem sosem előnyben, hanem a kényelmet és a praktikumot. Szeretem a farmereket és erős cipőket, pólókat nyitott ingeket. Néha még a fejkendő is belefér. Ékszert alig hordok, mindössze egyetlen fülbevalót a jobb fülemben, de nem ezt a tipikus karikát, hanem egy kis függőt. A nyakamban pedig egy cápafog van bőrszíjra fűzve, és ennyi.

Azt hiszem, olyan fajta ember voltam eddig, akire azt mondhatják, hogy mag a nyugalom szigete. Nehezen hoztak ki a sodromból, és erre büszke is voltam, hogy mindig sikerült mindent higgadtan kezelnem, és megoldanom. Elég határozott véleményem van, és mivel spanyol vér folyik bennem, nem tagadom, néha kibukik belőlem kéretlenül is hogy mit gondolok. Nem tudom időben befogni a szám, de általában hamar le is nyugszom. Nagyon hirtelenharagúan tudok néhány dologra reagálni, de szerencsére kevés ilyen fájó pont, és ritkán esek ki a lelki békémből. Nem mondanám magam nagyon okos embernek, de jártam iskolába és szeretek olvasni is, de általában nincs rá időm, mert olyan sok a munka. Sokszor csak éjszaka értem haza, de szerettem csinálni amit csináltam. Kikötőben dolgoztam és igen, néha pakoltam is puszta kézzel, de nem bántam. Munkaidő után pedig volt hogy elmentünk a kollegákkal iszogatni és olyan klubba, ahol lehetett küzdeni. Szerettem szórakozás szinten harcolni, csak úgy barátságos mérkőzéseket olyanokkal, akiket ismertem. Egy két sör volt a tét, ez minden.
Mondhatnám azt is hogy ez életem ilyen volt, mielőtt az a furcsa férfi megjelent volna, és szó szerint derékba nem törte az egész ismert világomat.  Most milyen vagyok? Leginkább agresszív, és kissé mozgásigényes, lévén nem hagy nekem sok életteret, így amikor küzdenem kell, duplán bele adok mindent. A világra pillantó jókedélyem és optimizmuson eltűnt valahol, és keserűség vette át a helyét, a megalázottság érzése, ahogy elvettek tőlem mindent. A munkám, a szülőföldem, és a szabadságom is. Jelenleg ketrecharcos vagyok, majdnem hivatásos, és szinte már várom az újabb és újabb estéket amikor összecsapás jön, mert akkor abban a küzdelemben szabad lehetek, még ha csak percekre is, és még akkor is, ha az életem a tét.

Nem éppen egy tündérmese, ami azt illeti, de mégis csak az én életem, szóval megpróbálom összefoglalni valahogy. Alapvetően nem volt nagy esemény a születésem, mert nem első, hanem negyedik gyerekként érkeztem a családba a három bátyám után. Anyám reménye kudarcba fulladt, hogy lány gyermeke legyen, és így én lettem az utolsó jövevény a családban.  Nem mondhatnám hogy sanyarú gyerekkorom lett volna, mert szerettek engem is, épp úgy mint a testvéreimet. Köztem és Juan között tíz év korkülönbség van így ő kicsit mindig is távol állt tőlem, mert olyan felnőttes volt már akkor, amikor én még gyermeki gondolatokkal bírtam. Jól kijötte m velük összességében, és nem voltunk nagyon balhésak, csak amennyire négy fiú együtt az lehet.
A középiskolát kezdtem el, amikor hanyatlani kezdett a család, a szüleink megbetegedtek, és lassan már mi gondoskodtunk róluk, nem ők rólunk. Főleg Juan, neki hamar fel kellett nőnie, és nem sokkal később apánk meg is halt. Elvitte valami szívzavar. Anyám sem épült fel sosem. Sérvet kapott és az is csak rosszabb lett idővel, bár mi megtettünk ért mindent és töretlenül szeretett minket. Két évvel később őt is elvesztettük, és már nem volt semmi, ami összefogjon minket. Juan hamarosan megnősült, és mi hárman akik megmaradtunk háromfelé mentünk az életbe.
Én maradtam a szülői házban és fejeztem be az iskolát úgy, hogy mellette már esténként dolgoztam és ládákat pakoltam a kikötőben, ahol később az iskolám vége után, teljes állásba is felvettek. Szerettem tanulni és több nyelvet is magamba szívtam így nem volt bajom a külföldiekkel is, mert csak megtaláltuk a közös hangot, és segítettem nekik mindenben amiben lehetett és volt aki már ismerősként üdvözölt amikor leszállt a hajóról. Lassacskán felküzdöttem magam és kikötő irányító lettem, ilyen koordinátor féle aki mindig tudta hogy melyik hajó áruja hol van, miért van ott és mit pakolnak fel és le. Szerettem csinálni, pörgős nekem való munka volt, és emberekkel foglalkozhattam, és sztorizgattak is sokszor a tengerészek vagy matrózok hogy merre mit láttak. Szerettem hallgatni őket, és új szavakat, kifejezéseket tanulni.
Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, Maya-val is. Egy tengerjáró hajón dolgozott pincérként, de ide tért mindig haza, és többször is találkoztunk, mielőtt vettem a bátorságot hogy randizni hívjam. Nem volt oda a tengerért, de jól fizetett és neki nem volt senkije így hát bevállalta. Fél évvel később költöztünk össze egy csinos kis házba, akkor hagytam magam mögött végleg a szülői fészket, és Devon költözött vissza a legifjabb bátyám. Nekem jól volt ez így, hogy ott éljen és Maya-val kezdett komolyra fordulni a dolog. Felmondott a hajón, és egy közeli étteremben vállalt munkát mint felszolgáló és pultos. Az emberek szerették őt, én egyenesen imádtam. Angyali mosolyával, és türelmével jól illett hozzám, ahogy néha indulatba jöttem, ő képes volt lecsendesíteni egyetlen mozdulattal. Nagyon szerettem és bármit megadtam volna neki hogy boldoggá tegyem. Bő egy év telt el, mikor végül megkértem a kezét, és ő igent mondott nekem. A világ legboldogabb embere voltam akkor, mert bár voltak hullámvölgyeink, mégis együtt megoldottuk. Sosem a pénz volt probléma, mert volt elég mindig, de gazdagok sem voltunk, csak úgy éldegéltünk. Inkább érzelmi hullámok voltak, és némi ellentét a nézőpontok miatt, de sikerült megoldanunk és az esküvő maga volt az álom. Kevesen voltunk, csak a család és pár barát. A testvéreim, és az ő húga a legjobb barátok, közel húsz fő összesen.  Azt hittem ennél jobban már nem alakulhat az életem. Huszon nyolc éves voltam, házas ember és egy leendő gyermek édesapja. Már terhes volt az esküvőn, de csak utána árulta el, mint a legszebb nászajándékot adva ezzel nekem, amit férfi csak kaphat. Apa leszek!
Az is lettem, gyönyörű kisfiunk született, Martin de la Ver. Persze oda vissza voltam már a tudattól is, és mindent megtettem amit lehetett hogy segítsek Mayának a gyerek körüli dolgokban. Etettem, itattam és pelenkáztam is ha kellett. Fürdettem, és sétáltam vele, elaltatva amikor iszonyú hisztis volt. Szerette a mély hangom szerintem, mert hamar elaludt mindig. Mint minden apa, én is órákat tudnék áradozni Martinról, de túl sokáig már nem tehettem meg, mert a kedves feleségemről kiderült hogy nem is olyan biztos hogy az enyém a gyermek, holott hasonlított rám. Volt Mayának egy szeretője akiről én nem tudtam, és nem tudtuk kié lehet a fiú, de a teszt kimondta. Az enyém. Viszont egy gyereket elvenni az anyjától szinte megbocsáthatatlan, és Maya végül elhagyott engem José kedvéért. Vitte a fiúnkat és a szívemet is. José nem volt rossz ember, szerette a feleségem, mert tisztességes férfiként elém állt, hogy lebokszoljuk ezt a dolgot, mert nem akart évtizedes haragszomrádot. Én sem akartam így belementem hogy beszéljük meg. Felismerem ha egy ember tisztességes, és ő az volt. Vállalta hogy neveli a gyermekem, és akkor láthatom amikor akarom.  Ez így is volt, de a sebzett szívemen semmi nem segíthetett. Összetörtem, és akkoriban szoktam rá hogy eljárjak a többiekkel abba a klubba. A jegygyűrűm eltettem a dobozába és már elvált ember lettem. Mondhatni megjártam a mennyet, és most a poklot járom.
Egyik éjjel történt, amikor elmentünk verekedni egy kiadósat, feltéve hogy a vesztes fizeti az egész este fogyasztását, amikor egy különös férfire lettem figyelmes. Nem tudom mi fogott meg benne, de valahogy az egész lénye veszélyt árasztott, de nem kötött bele senkibe, csak a pultnak dőlve iszogatott valami piros koktélt. Mi pedig verekedtünk és az estéből én jöttem ki győztesen, tehát nekem semmit nem kellett fizetnem, és mire odanéztem az a férfi nem volt ott. Megcsóváltam a fejem, azt hittem túlságosan agyamra ment valami, és csak képzeltem. El is felejtettem az esetet. Egy héttel később hívott fel Maya, könnyek között hogy Josét baleset érte és ő egyedül maradt. A közös életük épphogy elkezdődött, abba is maradt. Segíteni akartam neki valahogy, hiszen mégis a feleségem volt, és a fiam még mindig nagyon fontos nekem. El akartam menni hozzá, de sosem jutottam oda.
Marcus, az a furcsa férfi megakadályozta. Elrabolt és egy fél világgal arrébb vitt az éj leple alatt, egészen New Yorkig. Nem sokra emlékszem, csak arra hogy mentem haza, és hátulról egy árnyék jelent meg mögöttem, de mire megfordulhattam volna már el is sötétült minden előttem, és ájultan zuhantam a semmibe. Mikor magamhoz tértem fogalmam sem volt hogy hol vagyok vagy mi történt, és azt sem tudtam mennyi ideig lehettem ájult. Marcus tette, és el is mesélte miért. Látott harcolni, és mivel egy ilyen helyet menedzsel, kellenek neki a harcosok, akik rendszeresen küzdenek, és azt akarta hogy én is ott legyek. Ellenálltam, minden lehetséges módon próbáltam kiszabadulni a karmai közül, és a szoros láncokból, amiket rám aggatott, de nem bírtam.
Végül megzsarolt. Tudta hogy hová indultam, és tudta hogy van családom, így hát felvetette hogy mivel José meghalt, valami nem feltűnő módon tudja támogatni Mayát hogy Martin járhasson rendes iskolába és ne legyen nehéz sorsa. A fiamért bármire hajlandó lettem volna, így végül egy kevés mérlegelés után  belementem. Felhagyok a szökési kísérletekkel és küzdök az életemért, cserébe pedig a fiamnak szép jövője lehet, egyetemre is mehet. Az én életem az övéért, fair ajánlatnak tűnt. Épp csak a lelkem törte meg, mert elvett mindent, amit a jövő ígért volna. Nem lehetek mellette, nem láthatom felnőni, és a heti rendszeres látogatásaim is elmaradoztak így. Hiányzott nekem, de Marcus a jelek szerint tartotta az ígéretét, mert üzenetek mindig jönnek és Marcus néha hagyja hogy én is hagyjak üzenetet, és Maya mesélte hogy Josának volt valami megtakarítása amit váratlanul megkapott és így tudja rendezni az életét, amíg új munkát talál, és iskolába járatja a fiam.
Én pedig küzdöttem, egy héten kétszer, háromszor is akár, az életemért. Férfiakkal és nőkkel, többnyire ökölharcot, de volt ott minden. Utcai kevert stílus, és hamar megtanultam, hogy hogyan lehetek még hatékonyabb. Tanultam az ellenfeleimtől, és különböző edzőktől is akik néha intenzív edzést tartottak, ami órák hosszat tartott.
A békés családi otthonom helyett Marcus lakása lett az élőhelyem, az egyik tágas szobát rendezte be számomra, és közölte hogy hangszigetelt, szóval ne is reménykedjek semmiben.  Az ágy az egyik sarokba volt tolva viszont széles, majdnem francia ágynak számított már. Hosszú láncot erősítettek hozzá, aminek másik fele a bokámon csattant minden alkalommal. Ide térek vissza a harcok után. Ketrecbe zárt sasként élek, bár legalább hiányt nem szenvedek semmibe. Marcus ezen a téren nagyvonalú, és hoz könyveket, filmeket vagy bármit amit megemlítek. Eleinte persze gyűlöltem, és alig szóltam hozzá, három hónapig tartott ki az eltökéltségem, de rajta kívül senki nem akadt akivel beszélhettem volna, és így…lassacskán megtört a hallgatásom felé. Ha jó hangulata van még egészen kellemes vitapartner is tud lenni, ami számomra meglepő volt. Egy emberbőrbe bújt vadállatnak tartottam, mióta csak megtudtam mi ő, és mit tesz velem, de ugyanakkor gondolkodó elme is, és ez… meglepett. A véremen élősködik, de sosem vesz sokat, hogy jó formában maradhassak. Kész agyrém, hogy vámpír, én… azt hittem ezek csak dajkamesék, amikkel az öregek riogatják a kicsiket, erre most… gyakorlatilag elrabolt egy vámpír, csak mert látott öklözni párszor a haverokkal. Ez ez agyrém. Csinál valamit az agyammal olykor, mert tudom hogy nem akarok megtenni dolgokat, és mégis megcsinálom őket. Mint valami hipnotizőr, nem tudom hogy csinálja, de tehetetlen vagyok vele szemben. Csak egy láncra vert sas, aki kétségbeesetten igyekszik kitörni és újra szállni de a kalitka nem ereszt…