Mint minden angyalnak, nekem is van egy asztrális alakom. Ebben a formában tiszta fényből álló lény vagyok, csupa energia mely valamelyest alakot ölt a mennyei fényben. Ám ez a formám halandó elme számára felfoghatatlan, így emberi szem nem láthatja. Félő, hogy ha a szemei nem is égnének ki a látványomtól, tudatuk nem viselné el az élményt a látvány földöntúlisága miatt, és belebolondulnának.
Ezért minden alkalommal, amikor a Földön járok, hús-vér alakot öltök magamra és annak érdekében, hogy elvegyülhessek közöttük, ugyanúgy nézek ki, mint az összes többi ember. Leszámítva persze néhány apróságot. Az alhasam tájékán és hátul, a lapockámnál tetoválások vannak. Legalábbis az emberi szem számára ezek nem többek fekete tetoválásoknál, érthetetlen jeleknél, ezek azonban megegyeznek az árnyvadászok számára jól ismert rúnákkal. Továbbá emberi alakomban is körülvesz a tűz, amely megégethet másokat. Angyali páncélom arany színben ragyog, ezzel megegyezik szárnyaimmal, tollazatom ugyanis színtúgy aranyló sárga színben tündököl, és mivel nem csak a kerubok, de még az angyalok között is én vagyok az egyedüli, aki ilyen szárnyakkal rendelkezik, még a Mennyben is feltűnő jelenségnek számítok.
Emberi kinézetem viszont ennél már jóval kevésbé feltűnő. Mostanában egy harmincas éveit taposó férfi képében járom a Földet. Fehér bőrrel, markáns arccal és mogyoróbarna íriszekkel rendelkezek. Rövid, de dús, barna hajam mellé némi borosta is szokott párosulni, néha ha hagyom jobban megnőni, ugyanolyan barna szakáll fedi arcom, mint a hajam színe. Száznyolcvanöt centiméteres magasságom mellett izmos, edzett testalkattal bírok, ami férfias, karizmatikus megjelenést kölcsönöz a számomra, és ezt szeretem is a viselt ruháimmal kimutatni, idomulva velük a mai korhoz. Ilyen téren szeretem az elegáns, de ugyanakkor kényelmes darabokat. Az olyanokat, amik nem a rossz értelemben figyelemfelkeltőek. Így mégiscsak könnyebb elvegyülnöm a halandók világában.

Bizonyos iratokban úgy hivatkoznak rám, mint minden erőn felett állóra, az angyalra, kinek neve azt jelenti: Isten az erősségem. Mindkettőben van igazság. Én vagyok az Úr hírnöke, akire többen az emberek között arkangyalként hivatkoznak, bár valójában kerub vagyok. Én tudatom a prófétákkal és a kiválasztottakkal Atyám akaratát vagy épp a jövő kis darabkáit, ahogyan éppen a fentről jövő parancs szól.
Energetikus vagyok, kitartó, a cselekvés angyala. Bizonyos tekintetben mégis én vagyok a Mennyekben a legemberibb. Tudok komoly és fegyelmezett lenni, mégis alaptermészetem bohókás, könnyed és nyitott a legtöbb lény felé. Szeretem az embereket és a jó humort is, nem vagyok épp egy stresszes típus. Ugyan sokszor komolytalannak tűnhetek, nagyon is tudok szigorú és harcias lenni, akárcsak Michael fivérem. Megvan a magam véleménye mindenről, de a hűségem az emberek és a Menny, különösen Apa meg persze a testvéreim iránt töretlen. Egy katona vagyok, aki a komédiás álcája mögé bújik és újra meg újra elámul azon, amit Apja megalkotott.

- Tanár úr! - jelentkezik az egyik lurkó, de úgy, hogy majd kiesik a padból.
- Igen?
- Azt hallottam a másik osztályban, hogy sokat tud mesélni az angyalokról. Tudom, hogy nem tartozik annyira az órához, de... - kezd bele nagy, csillogó szemeivel. - Mesélne nekünk is?
Elmosolyodok a kérésre.

A mi történetünk érdekel? Az elejétől kezdve? Nem hiszem, hogy tudod, mit kérsz pontosan, mármint... most őszintén, én elég régóta jelen vagyok. S amikor azt mondom régóta, azt úgy értem, hogy naaaaaaaaaagyon régóta. Nem? Még ez sem tántorított el? Nem lenne egyszerűbb pornót böngészni a neten? Ne forgassátok a szemeitek, nem vertek át! Elég ideje vagyok idelent, tudom, hogy sokan csináljátok. Jól van, legyen, de csak mert látom, milyen kitartóak és kíváncsiak vagytok. A kedvetekért megpróbálom rövidre fogni és kihagyni az olyan apróságokat, hogy hogyan vertem át a próféta Ezékielt, hogy azt higgye, űrhajót lát. De ha már itt tartunk, látnotok kellett volna az arcát... még úgy is megérte, hogy utána Raphael kis híján fejemet szedte és 007-es ügynököt meghazudtolóan, végig rajtam tartotta a mennyei tekintetét, hogy hosszú időkig ne járhassam a Földet. Persze, engem ez nem tartott vissza....
Azonban úgy érzem, kissé előre szárnyaltam az időben. Térjünk vissza inkább az alapokhoz!
Egyszer volt, hol nem volt... áhh, túl elcsépelt.
A nevem Gabriel arkangyal. Egy életen át az emberek közt jártam és csak egyetlen cél vezérelt... ez meg máshonnan van. A Zöld Lámpásból. Nem is, várjatok! A Zöld Íjászból! A Zöld Lámpás egy ultrabéna film volt azzal a bájgúnár pasassal a főszerepben, még évekkel ezelőtt, emlékeztek? Nem? Nem láttátok? Ne máááár!
Mindegy...
Akkor csak vágjunk a közepébe!
Apánk, hívjuk, ahogyan akarjuk, elvégre sok neve ismert, Úr, Mindenható, Jahve, Elohim, Isten, apropó, tudtátok, hogy a legtöbb ma használatos nevét én suttogtam az emberek fülébe korotok hajnalán? Persze nem a saját szakállamra tettem, mindez Apám kérése volt, hogy az emberek felé forduljanak, s meghallhassák tanító, útmutató szavait. Ööhm... elkalandoztam, igaz?
Ne nézzetek, így rám, én mondtam, hogy sok mindent kell összefoglalnom!
Na szóval, Apánk megalkotott minket. Az első angyalokat, kiket ti mai ismereteitek alapján arkangyalokként ismertek. Honnan tudom én ezt? Onnan, hogy az eónok alatt én voltam a kultúrátok és ismereteitek kovácsa. Ahogy Isten nevét elsuttogtam az emberek közt járva, úgy sok más tudást is én suttogtam a fületekbe... és most nagyon remélem, hogy erről senkinek nem jut eszébe valami pimasz, pajzán gondolat, de csak hogy tisztázzuk, míg a Bibliátok végső formája ugyan magán viseli a kezem nyomát, a Kama Sutrához aztán semmi közöm! Most, hogy ezt tisztáztuk, a perverz dolgaitokon akár tovább is léphetnénk. Szóval, ott tartottam, hogy sok alakban jártam ám már köztetek. Hajléktalan, vezér, gazdag, szegény, tanító, vagy egyszerű vándor... oly sok szerepbe, hogy magam sem emlékszem már mindre. Hosszú ideje vagyok már veletek. De még annál is régebb óta tartom rajtatok a szememet. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk a mesém kezdetéhez.
Miután Apa megteremtett minket, Michaelt, Lucifert, Raphaelt, engem és Urielt, létsíkunkká a fény, a rend, és a béke otthona, a Mennyek országa vált. A hely, melyet, akárcsak minket, első fiait, átjár, s beragyog Atyánk hatalma, a sugárzó, mindent felülmúló fény. De nem állt meg itt. A Szent Könyvetekben Teremtésként megjelölt esemény a születésünkkel vette kezdetét, de nem ért vele véget. Létrejött az általatok ismert világ, vele pedig az élet, a végtelen űrt, a sötétet lassan beragyogta a fény, az Úr munkájának koronájává pedig a Ti világotok, a Földetek vált. Hegyek, dombok, völgyek és síkságok, tavak és folyók, kies vidékek, zöld mezők végtelensége, melyek átadják helyüket a gyönyörűségükkel képzeletet felülmúló tengereknek és óceánoknak. Mi pedig, mint gyermekek, csodáltuk a művet. Egytől-egyig dicsértük, mi létrejött. Figyeltük, hogyan változik a felépítése az idő múlásával, láttuk... láttam, az élet kialakulását, s azt is, ahogyan apám még a legapróbb élőlényre is a legnagyobb gondoskodással tekint le, s így tettünk hát mi is. Ahogy elszaporodott az élet, úgy lettünk mi angyalok is egyre többen a Mennyben. Szépen lassan pedig csodálókból őrzőivé váltunk az életnek. Harmonikus gépezet volt ez, ámulatunk csak nőtt, mikor Apa megteremtett Titeket. Az Édent adta otthonul az Elsőknek. Hol vált szomorúvá az idilli kép? Mi angyalok lettünk az emberek védői. Elsősorban... én. Én kaptam Apától feladatul, hogy őrizzem a kertjét, benne annak párjával, Ádámmal és Évával. Most biztosan arra gondolsz: "Heh, ezt a sztorit ismerem a fával, a kígyóval, az almával meg mindennel! Jó pocsék munkát végeztél, öreg!"
Ehh... a legfájóbb számomra az, hogy ezt a vádat nem is tudom cáfolni. Talán annyit tudnék felhozni magam védelmében, hogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, ki lesz az, kitől leginkább védenem kellett volna, s kell a mai napig Titeket. Ez pedig az ok azért, amiért Apa is megbocsátott és nem száműzött engem, nem hibáztatott azért, ami történt és soha egy rossz szava nem is volt felém érte. Lucifer árulása ugyanis az egész Mennyet megrázta. Engem mindenképpen. Bár minden testvéremet egyenlően szeretem (igen, még 'Karótnyeltem, ami azóta a seggemen akar kijönni' bátyámat, Michaelt is nagyon bírom), a Bukás előtt mégis Luciferhez álltam a legközelebb. Sok mindent tőle tanultam, mi voltunk az elsők, kik víg kedéllyel átrepültek az Ősóceán felett, és együtt lestük az élet csíráit. De ő nem fogadta el, hogy védenünk és szeretnünk kéne az Embert. Elfordult Atyánktól és elfordult tőlünk... tőlem is. Cselt szőtt, hogy átjusson rajtam keresztül a Kert kapuin, és nem vagyok rá büszke, de bedőltem. Bűnbe csábította mindkettőjüket, minek eredményeképp később nekem kellett kiűznöm őket a Paradicsomból. Azért, hogy más a Kertbe ne léphessen, további angyalok őrizték, én pedig otthagytam Michael kardját. Aminek, persze, a tulaja annyira nem örült, de hatásos volt. Ezután Apa utasítására Michael száműzte Lucifert egy másik létsíkra, lényegében, korábbi otthonának ellentétébe, a szenvedés, a sötétség, és káosz otthonába, a Pokolba. Ez volt az az esemény, mely mondhatni azzá tett, aki ma is vagyok. Testvérem árulása és elvesztése után elnyomtam fájdalmamat, inkább az illúziók, trükkök, megtévesztés és a tréfák űzőjévé váltam. Ami hasznosnak is bizonyult idővel, ugyanis továbbra is védelmezőtök maradtam. Kihasználtam Atyámtól kapott ajándékomat, az illúziók képességét, hogy el tudjak vegyülni köztetek, miután sokasodtatok és így terelgettelek benneteket. Ilyen volt például a próféták ügye. Leginkább én közvetítettem feléjük apám szavait és akaratát, én ültettem el a bogarat a fülükben, hol, s mit prédikáljanak. Mózes és a kőtábla? Ahhoz is közöm volt. A kijutás Egyiptomból? Meglehet, hogy besegítettem picit a háttérből. Mondjuk kicsit fáj, hogy azóta is úgy hiszitek, Mózes választotta szét akkor a tengert, de mivel úgyis inkognitóban voltam, elfogadom. Pedig mekkora badarság már... mindenki tudja, hogy bár szent feladatot követtek, egy prófétának sem volt soha ekkora hatalma. Még Józsuának sem, pedig ő aztán nagy arc volt! Kissé szélsőséges néha, de én bírtam.
Később Jerikónál is jelen voltam, az én kürtöm szólalt meg akkor. A bukottak, a bűnösök sokasodása után én jelentem meg Noé színe előtt és ösztönöztem a bárka elkészítésére. Ahogyan Dániel előtt is megjelentem, bár később kénytelen voltam újra megtenni, mert az első alkalommal szerencsétlen úgy megrémült, hogy orra bukott. Na jó, meglehet, hogy poénból a hálókörletébe szárnyaltam be, hogy átadjam neki az Úr üzenetét, de akkor poénnak tűnt. Neki kevésbé, de a faladatot teljesítettem.
A lényeg az, hogy sok ponton avatkoztam ám be az életetekbe, hol hírközlő, hol tanító célzattal. Tudást, eszközök elkészítésének ismeretét adtam át nektek, Bábel tornya után én voltam az, ki a különböző kultúrák kiépülését és elterjedését segítette. Testvéreim rosszallására én terjesztettem el egyéb vallásokat is. Az írás és olvasás képességét adtam át az embereknek, szimbólumokat tanítottam nekik, így születtek meg a korai írásos emlékek, melyeket Ti hieroglifáknak hívtok. Meg kell mondjam, szerettem azt a kort. Na nem az orgiák miatt! Egy ízben, északon járva Michaellel az oldalamon, a halandók számára több érzékre is ható illúzióimmal álcáztam magunkat, utunk során jó szokásomhoz híven végig trükkökkel színesítve az együtt töltött perceket, mire rám aggatták a Loki nevet. Testvéremre, Michaelre meg különleges fegyvere miatt, nos... gondolom, már kitaláltátok. Ott voltam olyan eseményeknél, melyekről ti is tudtok, mint például, hogy a Keresztelő világra jöttét Zakariással vagy hogy én vittem hírül Máriának Jézus születését. Az már egy kínosabb helyzet volt, tekintettel a szűz asszonyra... hiába jelentem meg gyógyító képében, először azt hitte, kuruzsló vagyok, aki meg akarja őt rontani.... Uriel évszázadokig emlegette még fel utána, jókat derülve rajtam. Igaz, maga a gyermek sorsa nem végződött túl viccesen, szavaim, a jóslat mégis beteljesült azzal, hogy meglátta a napvilágot.
Meg aztán, számotokra kevésbé ismert eseményekben is szerepet játszottam: láttam Dávid és Góliát küzdelmét, elpusztítottam Szodomát és Gomorát, a Mennybe emeltem Ábel lelkét, miután Lucifer megkörnyékezte a fivérét, végignéztem királyságok kiépülését és bukását, mint például a Római Birodalomét. Teltek a századok, azok meg évezreddé duzzadtak. Időnként természetesen hazatértem, Apától sosem fordultam el, ahogy testvéreimtől sem, bár kiérdemelve a bűvész, bohókás, gyermeki angyal címét, soraikban valószínűleg én vagyok a legfurább. De mindig visszatértem Hozzátok. Még a világégések korában is veletek voltam, ha engem kérdezel, a két nagy háborútokkal az az egyetlen évszázad önmagában sötétebb volt, mint az éra, amit ti sötét középkorként emlegettek. Viszont, még ha nem is vagytok tökéletesek, én csodállak titeket. Igen, még hosszú-hosszú évezredek után is. Nem vagytok ugyan tökéletesek, hibáztok és bukdácsoltok, de mindig tovább harcoltok, sosem adjátok fel. Az érzelmeitek, az akaratotok, az erőtök... számomra elképesztő. Bármit hangoztat is démonai és sötét serege előtt Lucimaci, Ti igenis Apám nagyszerű teremtményei vagytok. Imádom, amivé felnőttetek, és ha engem kérdezel, Raziel öcsém gyermekei, az Árnyvadászok mellett védeni foglak Titeket fivéremmel szemben! Jegyezd meg jól: az Ördög is csak egy durcás gyermek, akinek elvették a kedvenc cumisüvegét, khm... de ezt nem tőlem hallottátok!
Szóval, naaaaaaaaagyon rövidre fogva már ismeritek a történetem. Mi a tanulság belő...

- Tanár úr! - egy mosollyal pillantok rá, visszatérve a révedezésemből.
- Jól van! - egyezek bele bólintva. - Akkor legyen ez a mai témánk... - kezdek bele az óra megtartásába, ujjaimat lazán összekulcsolva testem előtt, nekidőlök a tanári asztalnak. Minden szempár izgatottan szegeződik rám, és a kis bűntelenek nem is sejtik, hogy irodalom és hittan tanáruk képében éppen kérésük szárnyas alanya áll előttük.