New York. A világ legnagyobb városegyüttese és egyben az egyik leghíresebb is. Ha meg kellene választani, a Föld ezen felének mi a koronaékköve, egyértelműen a Nagy Alma lenne a befutó. Mindenki erről beszél, mutogatja a képeket az utcákról, emlékművekről, terekről és persze a Central Park szépségéről. Én pedig igyekszem legalább részben kiélvezni a tényt, hogy ide hívtak. Egyszer mindenképp el akartam jönni és igazából, de eddig nem találtam rá megfelelő alkalmat és indokot. Meg elég merészséget. Európa nagy részét már bejártam, néhány helyen akár többször is megfordultam, évtizedeket élve le például Párizs bohém negyedeinek szomszédságában, ahol az ember minden sarkon talált egy tehetséges művészt, minden nagyobb kávéházban esélye volt találkozni tollal füzetbe jegyzetelő, elismert írókkal, akiknek egy kávé mellett semmi gondjuk nem volt vele, hogy kicsit beszélgessenek a korábban kiadott könyveikről a publikummal. Ez volt az első hely, ahol tényleg alkalmaztam a kritikai tehetségemet, ahol kihasználtam a lehetőséget és könnyedén rákérdezhettem részletekre, amelyek számomra nem voltak elég világosak, motivációkra, amelyek rejtettek maradtak és bvallom, néha még a véleményem is megvolt arról, mennyire nem sikerült árnyalnia az alkotónak a férfi vagy női szereplő valódi jellemét. Parázs viták kávéscsészék mellett a zsúfolt kis vendéglőben, könnyedén beszélgetések a folyóparti padok valamelyikén, meghitt társalgok a szalonokban. A visszahúzódó élet nálam soha nem jelentett bezárkózást, bár valójában még nem volt olyan nehéz dolgom soha korábban, mint most...
Az állapotom egyik legrosszabb része, hogy hosszú távon nem bírom a falak látványát, természetre van szükségem, zöld színre, friss levegőre és napfényre. A meleg nem feltétben alapszükséglet, van nekem vastag téli köpenyem, a lényeg, hogy kinn legyek a lehetőségek szerint érintetlen táj részeként. Bebarangolni parkokat nincs nagyon lehetőségem, de egy jó könyv társaságában valamelyik fatörzsnek dőlve leülni és olvasni ugyanolyan kielégítő tud lenni. Jó néhány regényt, főleg a kínaiakat csak így tudtam végig olvasni, hogy közben folyamatosan ott voltak az ingerek, amelyeket a szabadsággal lehet azonosítani. Tudtátok, hogy a tiltott városban szinte soha nem lehetett madár csicsergést hallani? Annyira sokan jártak fel és le a termekben, hogy mindig elijesztették a tollasokat. Mikorra pedig én oda kerültem minden vastagabb törzsű fát is eltávolítottak védelmi okokból a kertekből. Virágok, bokrok még maradhattak, de bármelyik, amely elég vastag volt, hogy a gyermek herceg felmászhasson rá és leeshessen, nos, annak mennie kellett és újat raktak a helyére. Szóval én bárhova költözöm, először felmérem a természetes környezetet a közelben, amelyek egy portálnyira vannak tőlem. Esetleg kísérővel harminc perc, de őket inkább arra kérem meg, hogy jöjjenek értem, mert hajlamos vagyok belefeledkezni az olvasnivalómba és nem akarok megfázni. Ma ez nagyjából három óra múlva esedékes, ennyit időt adok magamnak a tavaszi levegőn, amikor utoljára elküldöm a telefonomról a helyszínt neki, majd ellenőrizve a fekete köpenyemet és az alatta rejtőző fekete, gótikus hosszú ruhát átlépek a szabadba. Elvileg ez egy erdős rész Brooklyn peremén, amelyet parknak indítottak, utána elvadult és a tulajdonos nem adta el házhelyekhez. Bár innen nagyon jól látni a fák között a nem messze fekvő város felhőkarcolóit, már érezni, hogy más a levegő. Szerencsére, mert egyébként napokig fuldokolni tudtam volna tőle. Pedig én azért hozzá szoktam a füsthöz, amelyet a nagy városok házai eregetnek téli időben a levegőbe. Mégis, akkor mindig volt menedék, ma már csak kevés helyen lehet igazán tisztát találni. Mindegy, élvezem, ami van és pár lépéssel megközelítek egy hatalmas, kidőlt törzset, amelyet a természet már kissé lekoptatott és elég vastag, hogy kényelmesen, a lábaimat egyik oldalra lelógatva ráülhessek. Mint egy mozdulatlan lóra. A könyvemet kiveszem az apró hátizsákból, eligazgatom a köpenyemet a fenekem alatt mint egy párnát, majd nagyjából a szoknyát is. Teljesen ugyan éppen nem takarja a cipőimet, de eleget tesz ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a lábfejem formája jobban, mint egyébként lenne a lábbelikben. Mágiával elrejthetném a szem elől, de ez nem működik az árnyvilág felével szemben, ráadásul a mozdulataim elárulnának. Akkor minek pocsékolni az erőmet?

Napok és hetek teltek el, sőt, hónapok, mióta ide sodort az élet. Eredetilegnem terveztem, hogy maradok, azt sem, hogy életben, nemhogy itt. Viszont azok a pajkos szemek... az a csintalan mosoly, az örökké hangos nevetése és kissé gyermeteg lelkesedése néhány dolog iránt... megindított bennem valamit. Sosem gondoltam volna azok után, hogy lesz még valami, ami miatt újra két lábon akarok élni. Miatta viszont... akarok. A puszta gondolat, hogy ha nem teszem meg, akkor majd egy másik nőstényt rajongana körül... az elevenembe mar. Annyira nem akartam, hogy minden emlékmorzsámat összeszedve újból rávezettem a felejteni akaró lelkem és testem, hogyan kell visszaváltozni. Hogyan kell embernek lenni a farkasok között. Újra megtanultam mindent, és, sosem hittem volna, de szerelmes vagyok. Miatta, csakis miatta maradtam itt, nem keltem újra útra, hogy meghaljak. Most az ő falkájába csatlakoztam, hogy vele lehessek, így kiveszem a részem az itteni dolgokból. Most éppen őrjáratozok a birtokon, mikor hirtelen a semmiből felbukkanva megérzek egy illatot, egy jelenlétet. Nem egészen értem, hogy ha ilyen közel van hozzám, eddig miért nem éreztem, de aztán valami átszambázik a gerincemen és rájövök, hogy kókuszpók. Izé, hókuszpók. Futásba kapcsolok, elvégre bárt mellettem van, azért párszáz métert jelent ez nekem. Végül fékezve csúszok be a jövevény elé s villannak átható szemeim.
- Ki vagy és mit keresel a területünkön?  
Kérdezem tőle szigorú, de lágy hangomon, miközben felegyenesedek. Izmaim megfeszülnek, elvégre, sose tudhatom, mikor kell rá vagy épp félre ugornom. Egyelőre csak gyanakodva vizslatom.
 Outfit: Link » @ «Music: Link

Kedvelem az írónőt. Ugyan a könyvnek még csak az elején tartok és elsőre kissé zavaros pár helyen a fogalmazása, de tetszik, amit olvasok. Egy család története, egy házaspáré, akik elég sok mindenen mentek keresztül. Fikció, természetesen, de mivel nekem sincs sokkal több tapasztalatom a boldog szerelmi házasság terén mint neki lehet ezekkel a problémákkal, örömmel olvasom. A modern párkapcsolatokat úgyis csak a regények lapjairól ismerem, ahogy az idilli elképzeléseket is arról, hogy régen is létezett szerelem. Persze, ha nagyon szerencsés voltál, akkor kaptál rá lehetőséget, de a legtöbben csak elvették azt, akik a szüleik kiválasztottak a számukra vagy megkérte a kezüket. Ha véletlenül szegény családból származó és húsz év feletti menyasszony volt soron, nos, akkor pedig hozzáadták az ördöghöz is, csak szabaduljanak tőle. És még csodálják, hogy nem igazán vagyok nagy rajongója a a romantikának. Az én életem leginkább ennek nevezhető pillanata is kimerül abban, hogy kifizették a megmentésemet és a megkérdezésem nélkül jegyesnek nyilvánítottak...
Kissé belefeledkezem a gondolataimba és végül az riaszt fel, hogy a könyv kipottyan a kezemből és az ölembe hullik. Rendben, vissza a regényhez. Nagy levegővel kinyitom ismét a korábban figyelt oldalt és a szemeim újra falni kezdik a szavakat. Igazából magamban elég gyorsan olvasok, hamar utolérem a korábbi sebességemet és fedezem fel az újabb és újabb apró részleteket, amelyek sokkal inkább jellemzik az írónőt mint a szereplőit. Kár érte, mert egyébként élvezem a sorait...
Az apró erdei neszekre nem riadok meg, kissé ugyan eligazgatom a köpenyemet, hogy a szelet kizárjam, de ezen kívül nem mozdulok, fel sem kapom a fejemet lépések zajára. A kósza állatok mindig is megtaláltak maguktól. Megközelítenek, szagmintát vesznek, majd távoznak. Ebben nincs semmi új. Annál inkább a hirtelen elsuhanó fehér foltban, amely jókora földfelcsapódás mellett végül mégis sikeresen megáll mellettem és farkasnak kezd kinézni. Nem sima, erdei fajta, hanem vérfarkas, ha pontosak akarunk lenni. Annak viszont nagyon aranyos, gyönyörű bundával és jókora agresszióval. Úgy emlékszem, Kou azt mondta ez a terület szabad, de most kezdek kételkedni benne. Fene az időzáras portálba...
- A nevem Harmonia és csak egy nyugodt helyet kerestem az olvasáshoz, nem tudtam, hogy ez az erdősáv valamelyik falkáé - szólalok meg, miközben a fejemről a csuklyát hátra hajtom, hogy látható legyen az arcom, a szép tincsekre elrendezett szőke haj és smink. A mellkasomhoz szorítva a kezemben pedig tényleg ott a könyv is. Elvileg holnap jelenik meg, nekem este kell róla kritikát küldenem a szerkesztőmnek emailben, hogy bekerülhessen az újságba. - Kinek tartozom bocsánatkéréssel? - valahogy a farkas nem zavar, mint állat. Megtanultam már, hogy ebben a formában sokkal kezelhetőbbek ők a számomra. Szóval, ha ő bundában akar maradni és figyelni, akkor legyen, már amennyiben nem zavarja, hogy én folytatni fogom az olvasást, ahogy eddig tettem.

Nem vagyok túlzottan ideges, mert olyan veszélyesnek nem érzem a jelenlétét, csupáncsak a helyzetemet féltem, a tényt, hogy maradhassak Enzo mellett és ehhez semmiféle hiba nem csúszhat be. Amúgy sem szeretem a hibákat. Azonban van itt valaki, akinek nem kéne itt lennie. Talán kém? Vagy bujkál valami elől? Mi az istenért éppen ide jött?
- Pedig valakié bizony. A brooklyn-i falka területén vagy jelenleg.  
Adom meg a választ a ki nem mondott kérdésre, de ezen felül alaposan átvizslatom. Nem tűnik veszélyesnek, de mint tudjuk, a látszat sokszor csal. Hegyezem a füleimet s nyakamat nyújtogatva igyekszem szagmintát venni róla. Nem érzek rajta hazugságot, azonban nem hagyhatom, hogy itt akárki kénye-kedvére lépje át a határokat.
- Sajnálom, de el kell hagynod a falka területét, ha itt maradsz, azt támadásnak vagy kémkedésnek kell vennem. Kétszáz méterrel odébb van a falkahatár, arra.  
Bökök fejemmel a megfelelő irányba, miközben hófehéres-ezüstös bundámon megcsillan a levelek közt beslisszoló napfény.
- Még sosem tapasztaltam, hogy valaki belógott volna egy területre... olvasni.  
Hangom kicsit kétkedő, bár a jelek tényleg azt mutatják, erről van szó. Egyelőre, nem tartom veszélyesnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne állnék készen bármikor.
- Melyik mesterhez tartozol? 
 Outfit: Link » @ «Music: Link

Egyelőre csak szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban, de minden jel arra utal, hogy tényleg az igazat mondja, és csak szimplán van rosszkor, rossz helyen. Főleg az utóbbi. Az a szerencséje, hogy én előbb kérdezek és utána harapok, ha kell. Úgy fest, megérti a helyzetét, és nem kezd el itt nekem hepciáskodni, ami valljuk be, elég sokat segít. Azért a biztonság kedvéért beüzenek az éterben a többieknek, mint hírt elújságolom, mi történik, ahogy azt is, hogy már zavarom ki az eltévedőt a kukutyinba. Persze ettől még készültségbe állnak, hiszen sosem lehet tudni ezeknél a népeknél. az időzáras portál hallatán kukán döntöm oldalra a fejem, miközben őt nézem. Ez probléma.
- Ennek nem igazán örülök...  
Jegyzem meg elmélázva s közben veszem sorba a lehetőségeket, mit is lehetne ezzel kezdeni. Leülve megvakarom a fülem tövét a hátsó lábammal, majd megrázva magam döntésre jutok.
- Rendben, addig veled maradok, és két és fél óra múlva visszajövünk ide és elmentek innen mindketten és nem is jöttök vissza.  
Emelem fel a fejem jelentőségteljesen, majd némiképp kíváncsian, csálén álló fülekkel nézem, mit csinál. Kicsit lejjebb is eresztem a fejem, de nem képzelődöm, ellátok a lába alatt. A kérdése zavar csak meg, felkapva a fejem pillogok rá kicsit.
- Nem..nem tudom. Nagyon rég olvastam utoljára és azok is gyógynövényes jegyzetek voltak. Na, siess, nem akarom, hogy itt találjanak. 
Sürgetem egy kicsit toporzékolva és ugrálva, majd ha menetkész, a szoknyája szélénél fogva húzom, hogy haladjunk már. Én is új vagyok ám itt és nem akarom hogy bajba keveredjek miatta. A hallott infót továbbítom a többieknek, amúgy pedig igyekszem kivonszolni a határon túlra. Mondjuk egy valami nem hagy nyugodni... de csak akkor kérdezem meg, amikor a határon kívülre tettem, én pedig a határon belül ülök le a popómra.
- Mondd csak... van valami a lábaddal? Vagy csak felvágós vagy?
 Outfit: Link » @ «Music: Link