A megjelenésemet illetően igazán nem lehet okom panaszra, és soha nem is volt. Nagyjából megtestesítettem az adott kor ideálját, ugyanis az alakom nem túlságosan vékony, inkább teltnek mondanám, de arányosnak is, és nem sok feleslegnek sikerült rám rakódnia. Mondjuk a kebel méretemmel néha kibékülnék ha kicsit kisebb lenne, de azért így sem olyan rossz, és hála a jó égnek hogy kimentek a divatból azok a ruhák, amik közszemlére tették akkor is, amikor nem kellett volna. Nagyon örülök hát a mostani kor modern és uniszex ruháinak. Egyébként hihetetlenül változó hogy miben lehet engem látni, mert bármit felveszek. A könnyed, nyári virágmintás ruhácskától, a feszülős dögös vörös koktélruháig. Szeretem a nadrágokat is, és abból is jöhet minden fazon. Farmer, elegáns, kosztümnadrág, rövidnadrág. Lassan egy teljes lakást nevezhetnék már gardróbnak. Sok cipőm is van ezek mellé, hogy mindenhez legyen valami megfelelő darab és sok nőhöz hasonlóan, én is órákat tudok eltölteni vásárlással ha olyanom van. Nem kevesebb időt fordítva az ékszerekre, és tökéletesen elégedett vagyok a bizsukkal is, nem kell márkás daraboknak lenniük, csak illeszkedjenek a szememhez és a hajamhoz. A hajam is relatíve szép, én mondjuk szeretem, de néha feldobom vörös melírral, és képes vagyok mindenféle fazonban viselni. sima lófarokban, befonva, feltornyozva, vagy hajfánkkal, simán kiengedve, elől feltupírozva kicsit... mikor milyenem van.

Jellemileg milyen lennék, nem tudom, sosem gondolkodtam el azon hogy ezt összefoglaljam. Miért is tettem volna, aki tudni akarja milyen vagyok, az ismerjen meg engem. Nem egy hárpiát, és nem is egy hisztis kislányt fog találni a személyemben, hanem egy érett nőt. Sok mindent szeretek és sok mindent utálok az életben, mint  mi mindannyian. Alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott vámpírnak tartom magam, annak ellenére hogy vámpír vagyok, tudok élni, és tudom hogy mit jelent élvezni az életet. Tudom mit jelent szeretni és szeretve lenni. Attól hogy vámpír vagyok, még nem vagyok egy darab kő, és sok minden iránt érdeklődöm. Szeretem a könyveket, imádok olvasni és az évek alatt sok sok példány fordult meg a kezeim között, klasszikus ugyanúgy, mint kaland regény vagy vadásznapló. Elolvastam az adott korok felkapott szerzőink műveit, és sokakat láttam személyesen is. Olvasottnak tartom magam, és néha elolvasok csak azért könyveket hogy ismerjem, tudjam miről szól, és beszélgetni tudjak róla. Szerettem a maga korában például Wiliam Blaket, bár ő inkább költő volt, és Villon szarkasztikus verseit is nagyon élveztem, és még a mai napig is előveszem olykor őket. Igen, kicsit szentimentális tudok lenni, és hatalmas gyűjtögető vagyok, mert... mindenhez köt valami és nem szívesen válok meg tőlük. Ha mégis, akkor valami jótékonyság keretein belül teszem meg. Vámpírként jelentős vagyont halmoztam fel magamnak az évszázadok során, és igazából nem kéne semmit csinálnom, élhetnék hatalmas villában és lehetne tucatnyi vállalkozásom, ha nem lenne klántörvény. Általában tartom magam hozzájuk, de nem tagadom volt hogy megszegtem itt ott, de csssss. Amiről nem tud senki, az nem fáj senkinek, nem igaz? Szóval ott tartottam hogy szeretem az apróságokat, adni is és kapni is. Nem vagyok valami agresszív, de azért nem lehetetlen kihozni belőlem a vadállatot. Kellő idiotizmussal bármi lehetséges, és egyszerűen nem viselem el az ostoba, tesze-tosza embereket. Meg az áskálódó kígyókat sem. Nem kevéssel volt szerencsém találkozni életem folyamán, és nem kedveltem meg őket. Persze, némi ész és ravaszság az belefér, magam is élek ezekkel, és némi trükkel olykor de.. az alattomosságot nem tűröm. Én még hiszek a vámpír közti íratlan dolgokban, mint az adott szó. Mert mi másunk van ezen kívül? Mi tesz minket mássá?
Meg tudom magam védeni természetesen, nem vagyok egy törékeny virágszál, de általában jól leplezem, és nagyon ritkán ragadtatom el magam annyira, hogy bárkit is megüssek. Nem célszerű velem kikezdeni, mert megbocsátó... ritkán vagyok. Rossz tulajdonságaim egyike hogy ha valamit nagyon mellre szívok, akkor az ott is marad jó ideig. A bizalmam nem olyan nehéz megszerezni, de vissza szerezni? Közel a lehetetlennek határos, én nem hiszek a második esélyben, túl sokszor fizettem már rá hogy efféle tündérmesékben higgyek. Kevés barátom van, sokan vesztek oda a háborúban, de viszonylag könnyen barátkozom mindenkivel. Hiszek benne, hogy van értelme, és nem árulhat el mindig mindenki akivel csak találkozom. Igen, néha kissé idealista vagyok, de szerintem ez tesz ilyen életvidámmá is, és képes vagyok elég sok őrültségre is. Szeretem a viccet és értem is, másokat is szívesen viszek bele, és igyekszem olyan személy lenni, aki mellett jól érezheti magát az ember mert ha mindig, mindenen bánkódnék... már rég becsavarodtam volna. És van az a mondás, hogy a legtöbbet mosolygó ember tudja igazán, mi az a magány és szomorúság.

Lassan már fél évezrede hogy élek, és ez akárhonnan is nézem nem éppen rövid idő. Ennyi idő alatt történik az emberrel egy és más, és ez velem sincsen méshogy. Hosszú és tartalmas életet mondhatok magam mögött és még mindig nincs vége, hiszen itt vagyok és élek. Hogy hol kezdődött el, fogalmam sincs. Mármint hogy pontosan mikor, de annyi bizonyos hogy nem voltam sem hercegnő, sem bármiféle nemes kisasszony. Ez nem egy leány regény, csak egy egyszerű család, egyszerű lánya voltam, és nem kényeskedhettem, meg kellett tanulnom mindent amit akkor tudni illett. A háztartást vezetni kellett, ebédet kellett főzni, ruhákat varrni és doltozni, és megannyi mást amit mostanában csak ezekben a modern kosztümös filmekben lehet látni. Jajj nagyon szeretem őket, mert olyan jókat tudok mulatni rajtuk, hogy ez nem is úgy történt ahogy a filmen. Mennyire más elképzelése van a mai embernek arról, hogy régen mi volt a szokás és a "divat".
Szóval ott tartottam, hogy éltem a nők mindennapi életét, és már jegyesem is volt, hogy kihez kellene hozzá mennem, és nem bántam. A férfi, akit választottak nekem tisztességes ember volt, a kovácsmester fia. Kissé ugyan egyszerű, de akkoriban ez senkit nem zavart, és tudtam hogy nem rossz ember, nem erőszakos és iszákos, és ettől máris méltó lett hozzám. Hozzámentem, és viszonylagos nyugalomban éltünk évekig. Próbálkoztunk a gyermekáldással, de az csak nem akart jönni, de nem adtuk fel, és Carl úgyis szeretett hogy nem tudtam neki örököst szülni, pedig szerettem volna. Akik nagyjából egy idősek voltak velem és szintén férjhez mentek, már megismerhették az anyaság örömeit, és kicsit irigykedtem rájuk, mert én nem tehettem meg. Bár átmehettem látogatni és babázni, az mégsem olyan volt. Lassan beletörődtem hogy meddő vagyok, de végül... mégis csak sikerült teherbe esnem! Elképesztően boldog voltam, a férjemmel is madarat lehetett volna fogatni. Egészen érdekes nem? Igazából hétköznapi dolog, de mégis mennyi örömöt lehet benne lelni!


Na igen, nem volt éppen felhőtlen az öröm, de erre csak később jöttem rá. Akkor, amikor már nagyon látszódott hogy terhes vagyok, nem is tudom, talán négy vagy öt hónapos lehettem már, amikor bekövetkezett valami, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Valami, megtámadta a falut. Rablóknak hittük őket, hiszen ki hitt volna a kósza mendemondákban, hogy vérszívó szörnyetegek garázdálkodnak szerte a birodalomban, és ez okozta eddig sok sok ember halálát. Persze, szerettem én is a rémhistóriákat és képes voltam halálra rémülni a saját árnyékomtól is egy-egy ijesztőbb mese után, de aztán elmúlt. Mindig elmúlt, mert tudtam hogy ilyesmi nem létezik.
Nos, mondani szokás, tévedni emberi dolog, és meg is tettem, amikor nem hittem ezeknek a babonaságoknak. Én csak egyszerűen nem hittem el ezeket, és utána már... késő volt bármihez is. Az a nap sem volt más mint az összes többi, és ugyanúgy is akartam hogy véget érjen. Alig ment le a nap, és a támadás ezúttal a mi falunkat érte. Már aludtunk és Carl mellett feküdtem, amikor az első sikolyok felcsaptak. Azonnal kiment az álom a szemünkből, és a férjem is fegyvert ragadott mint oly sokan mások, és kiszaladt a falut védeni. Belegondolva, azt hiszem igazán szerettem őt, mert kötelességtudó volt, és gyengéd velem. Sajnos az nem derült ki, hogy később milyen apja lehetett volna a gyermekünknek, ugyanis az éjszaka során az életét vesztette. A falusiak elmondása szerint bátran harcolt, de a szörnyű támadók ellen nem tehetett semmit, és húsz erős férfi halt meg aznap. Köztük Carl is. Azt hiszem, nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor elvesztünk valakit akit szeretünk. Szerettem a férjem, de csak miután meghalt, értettem meg, pontosan mennyire is szerettem őt, és a közös jövőnk álomképét, amiben a kisgyermek futkosott a szoknyám körül. Összeroppantam, terhesen és hirtelen özvegyen. Nem volt számomra vigasz, és nem volt megnyugvás. Nem tudom mit tehettem volna, de valamit tenni akartam, és egészen kétségbeesetten kerestem valamit, amivel elfoglalhatom magam. Nem kíméltem magam, és szinte éjjel nappal dolgoztam, hogy ne kelljen gondolkoznom, és megállva belegondolni hogy már üres a hitvesi ágyunk és semmi nem vár haza. A sok munka miatt legyengültem, és a magzat bánta. Ágynak estem, és elvetéltem. Öt hónapos terhesen gyakorlatilag... megszültem a meghalt gyermeket. Fiam lett volna. Egy szép kisfiú, és ha megélte volna a Cristobal nevet kapta volna tőlünk. Néha még eszembe jut, annál közelebb soha nem álltam ahhoz, hogy anya legyek. Egy anya, aki elvesztette a fiát. Nem sokkal később, újra támadás ért minket, alig telt el egy hónap. Vagy kettő volt? Nem tudom, az idő összemosódott egy kicsit, álomszerű lett, mintha nem is én éltem volna. Valaki betörte az ajtót, és engem is meg akart ölni, persze miután megerőszakolt.
A filmek világa hazudik, és megtéveszt. Nem volt nemes lovag és könyörgő asszony, aki kegyelmet kér. Erőszak volt, durva férfikezek és még durvább bánásmód, és a rablót aki betört kicsit se érdekelte hogy nemrég vetéltem el, és meghalt a férjem. A farka hajtotta, és semmi más. Nem adtam könnyen magam, és küzdöttem, nem kevés karmolást és harapást hagyva rajta, de nem érdekelte. Férfi volt, erősebb, harcok edzették mert a teste sebes volt de... ő is harapott, de ez nem szexuális jellegű harapás volt, hanem sokkal inkább másabb. Fájt. Teljes erőből küzdöttem, mert végre találtam valakit, akire minden fájdalmam és dühömet rázúdíthattam, hát boldogan engedtem áttörni a gátat és rövidke együttlétünk folyamán mindent általam ismert sértést hozzávágtam és könnyek között átkozódtam amíg el nem fogyott belőlem, és én fájdalmas görcsök közepette össze nem roskadtam az ágyamra. Fájt, az élet is fájt. A testem is. A lelkemről nem is beszélve, és meg voltam győződve hogy a szívem is képes odabent vérezni. Az a férfi... valami megváltozott, nem hagyott ott, hanem mintha... észrevett volna. Mintha tudatosult volna benne hogy mit csinált, és egyszerűen csak felemelt, és elvitt magával. Könnyedén tartotta erőtlen testem, és a falun átsétálva láttam a csillagos eget a fejem felett, és éreztem a meleget, amit a felcsapó lángok okoztak. Hallottam a halálhörgéseket, és a sikolyokat. A férfias röhögést, és lovak dobrokolását. Láttam a tüzet, és a falut ami eddig az otthonom volt. Nem szóltam egy szót sem, nem voltam képes rá, pedig nagyon féltem, hogy mi fog történni. Hová visznek és minek? De ő nem engedett el, maga elé ültetett a nyeregben és szorosan tartott miközben én elátkoztam minden istent és szentet amit csak ismertem. Ám Shane-t nem érdekelte, ő csak azt akarta, hogy az ő amazonja legyen később. Így estem a szerelemből, a halálba, egyetlen éjszaka alatt.


Ezen a ponton, ezen a vérbe és tűzbe fulladt éjszakán szűntem meg ember lenni, minden bele egyezésem nélkül. Shane nem kérdezett semmit, és nem mondott semmit. Egyszerűen a vérem vettem és a sajátját adta nekem, azután pedig elásott. Talán nem hitte hogy kiásom magam, én sem hittem volna magamról hogy van bennem ennyi erő, de megtettem. Földesen, véresen és igen szakadtan másztam ki a síromból, ahol örök álomra kellett  volna lelnem. Ehelyett? Olyan lettem mint ők. Shane nem volt egyedül, egy kis társasággal utazott, és később... lassacskán összeállt minden. Az első pár napra, nem igazán emlékszem, vérgőzös rémálom volt, és a memóriám egyszerűen képtelen volt befogadni.
Nem az a csodálatos érzés, hogy felébred az ember, immár vámpírként, és mindent más szemmel lát. Az erő megérkezik, de nem azonnal, és sok időbe telt, mire uralkodni tudtam megváltozott képességeimen. Az életem egy éjszaka alatt fordult fel, és nem ment olyan könnyen az elfogadás. Vámpírok, és azok szolgáik vettek körül. Kész mozgó udvartartás volt, ha mondhatom így, és már én is hozzájuk tartoztam. Tudtam hogy nincs visszaút, de fájt.  Vissza akartam menni, semmissé akartam tenni az egészet, újra Carlt akartam. A családomat akartam. Bárkit, akik nem ezek, és nem Shane. Érdekes férfi volt. Eleinte gyűlöltem őt, amiért ezt tette velem, és átváltoztatott, de lassan évek alatt megismertem őt. Kemény volt, és sokszor erőszakos, de akikkel együtt élt azokra figyelt, és törődött velük. Még velem is, bár sosem nyíltan tette. A többiek tisztelték őt, és elfogadták vezetőjüknek, noha ő nem akart az lenni, egyszerűen csak volt egy karizmája. Megismertem a többieket is, Mirandát aki szintén nem olyan régóta volt tagja a társaságnak, és halálosan szerelmes volt Shanebe, és eleinte miatt féltékeny is volt rám. Ott volt Travis, aki ghoul volt de amolyan jó kedélyű fickó, mint a falu bolondja, akit mindenki szeret, mert van egy jó szava és egy szál virágja. Nagyon szerettem Travist, mert ő volt az, aki kirángatott a mély melankóliából, amibe estem, és ráébresztett hogy én nem ilyen vagyok. Nem egy élete célját vesztett üres héj, hanem egy erős nő aki tovább tud lépni. Eleinte ő is bosszantott, nem értettem miért nem hagy békén, miért hoz nekem virágot, és akarja a hajamba tűzni. Nem érdekelt, nem akartam csinos lenni, nem akartam élni sem, így sem. Sehogy sem. Az erőfeszítése végül... megtérült és én megtörtem a kedves ostrom alatt, és napokig ment az agyamra mire kipréselt belőlem egy halvány félmosolyt. Nem adta fel, fejébe vette hogy életet lehel belém, és pár nap múlva már rámosolyogtam. Igaz, régi kedves természetemnek nagyon az árnyéka volt, de mégis igazi volt és neki szólt. Nagyon sokat segített nekem, elmondott mindent amit tudnom kellett, mesélt klánokról és a törvényekről és a legjobb barátom lett. Visszaadta az élni akarásom, és mindennél nagyobb becsben tartottam őt, és ő volt az első férfi akit... a férjem halála óta magamhoz engedtem. Képes volt velem elfeledtetni egy kis időre a sok bánatot ami ért, és megmutatta milyen lehet a jövőm, ha én is akarom. Akartam. Már nem voltam ember, mégis úgy éltem ahogyan ők és újra elkezdett érdekelni a világ, és meg akartam ismerni mindent. A jókedélyű természetem is lassacskán visszatért és Shane-t sem gyűlöltem már annyira. Egyszerűen csak elfogadtam, továbbléptem. Nem tudom, megbocsátottam-e neki valaha is, de azt hiszem igen, végül is... elvette az életemet, de adott egy újat helyette, egy lehetőséget amivel sokkal több minden tárult elém, mint amit valaha is álmodni mertem.


Évtizedek teltek el, ahogy együtt éltünk és vándoroltunk, mert nem maradhattunk sokáig egy helyen, nehogy feltűnést keltsünk azzal hogy vért iszunk. Vándoroltunk hát, és éltünk ahogyan akkoriban tudtunk. Voltunk tagjai királyi udvaroknak is, voltunk egy neves család tagjai és táncoltunk fényes bálokon. Mindent kipróbáltunk amit csak lehetett, még amolyan rablók is voltunk. Az utunk hosszú volt, és bejártuk az akkor ismert egész világot, és végül megálltunk egy helyen. Akkor még nem volt különösebb neve, de később Mexikó néven lett ismert és kicsit odébb máris Új-Mexikóban találtuk magunkat. Nekünk megfelelt. Shane meg akart állapodni, és végül meg is tettük. Klánt alapítottunk és Santa Fé lett az otthonunk, hosszú hosszú időre. Berendezkedtünk ott, és a klánépület végül is otthont jelentett nekünk. Travis idővel vámpír lett, aminek nagyon örültem, és osztatlan hűséggel rendelkezett mint Shane, mind énirántam. Miranda végül is feleségül ment a vezetőnkhöz és mi is barátok lettünk, mert megértette hogy én nem jelentek veszélyt rá nézve. Nem vágytam a pozícióját, és így már nem is tartott tőlem ilyen téren.
Szép időszak volt ez, hosszú éveket töltöttünk el viszonylagos békében és nyugalomban, egy két kisebb összecsapástól eltekintve. Azokból volt egy pár az évek folyamán, akik nem illeszkedtek be vagy csak meg akartak minket támadni hogy később ártsanak nekünk. Shane mindenkit legyőzött és visszavert, megvédve ezzel minket mindentől.
Szerettem Sante Fében élni, a klán ház köré épültek fel a mi házaink is, és mindenkinek lehetett saját területe. Jó élt volt, és lassan egész kis kolonia lettünk. Jártunk az éjszakában és részt vettünk elég sok rendezvényen, Shane nem sokat foglalkozott az emberekkel, de nekünk nem tiltotta hogy eljárjunk és azt sem hogy esetleg kapcsolatba kerüljünk velük. Én szerettem az embereket ott, mert nem ítélkeztek azonnal, és szerettek minket, mint újonnan érkezett gazdag családot. Minden évben rendeztek karácsonyi bált, és jótékonysági rendezvényeket, amikre lehetett jelentkezni és résztvevőként vagy éppen matrona-ként menni. Kellett valami, amiket felajánlhattunk, és azt hiszem itt kezdtem el kézműveskedni és a régi tudásomat felelevenítve kis gyermekjátékokat készítettem fonalból. Babaformákat és horgolásmintákat is. Angyalkát, harangot és csillagot készítettem és elvittem magammal őket. Én is kis standot állítottam és eladtam őket, amit pedig kaptam érte azt egy kórháznak adtam a felszerelésük bővítésére. Azt hiszem akkoriban értettem meg, hogy mivel egyszer én is ember voltam, sosem tudtam igazán elszakadni tőlük, még úgy sem hogy már nem vagyok az. Láttam szegénységet, és láttam fényűzést de én magam egyiket sem akartam. A középutat kerestem mindig. Azt hiszem ezért segítettem az embereknek, és aztán ez... hagyomány lett. Minden évben kitaláltam valami újat, amit eladhatok, és állandó résztvevője lettem a rendezvénynek. Évekig ment ez így, és élveztem. A rendezvényt, és hogy segíthettem nekik. Volt egy kis kertem is a házamnál, és mindig vittem levendulát és illatosításra használható növényeket. Élhettem emberek között, és nem tudták hogy az vagyok. Időnként fogadtam magam mellé egy-egy ghoult, de aztán elengedtem őket, én nem tettem olyanná őket mint én, nem voltam képes rá. Az én felelősségem lett volna, és nekem kellett volna felnevelnem az ifjú vámpírt, de én mindig nagyon féltem ettől. Hogy nem lennék jó teremtője, és nem tudnám úgy szeretni ahogy azt megérdemli. Travis persze kinevetett, hogy ha ezen aggódok, akkor nincs is miért aggódnom, és neki lettek is utódai és a szerelmet is megtalálta egy  időre. Örültem a boldogságának, mert a barátom volt. Lassan mindannyian azok lettek, és ezért is fájt annyira az elvesztésük.


Sokáig éltünk így az emberek mellett békességben, és nem igazán foglalkoztunk mások dolgaival. A vámpírok dolgain kívül, más nem foglalkoztatott minket és a farkasok is kevesen voltak itt hogy veszélyt jelenthessenek ránk nézve. Nem kerestük a bajt és ők sem akartak minket inzultálni. Démonokkal küzdöttünk néha napján, még nekem is volt alkalmam megölni egy kettőt, akik veszélyt jelentettek rám. Nem is volt ezzel soha gond, az élet része volt ez is. Az viszont már nem, hogy egy tőlünk távoli helyen valamiféle háború tört ki, és mivel tudtuk hogy Valentine mire készül, nekünk sem volt szándékunkban kipusztulni, akkor sem amikor a fia átvette gonosz terveit és egy végső csatára került sor Idrisben. A New Yorki klán hívása minden egyes vámpírt  érintett aki élni akart, így hát Shane is válaszolt neki, és mi is harcba indultunk az árnyvadászok oldalán. Életemben először jártam Idrisben és Alicante valóban lenyűgöző volt, a tájai és az üvegtornyok. A vörös hajú lány, Clarissa ötlete az összefogás rúnával valóban működőképes volt. Párba kerültem egy másik nővel, és együtt küzdöttünk. Érezhette a gyorsaságom, és az ember feletti érzékeimet, míg én érezhettem megint, milyen is emberinek lenni. Mindketten túléltük a harcot, és a háborút végül megnyertük, de a veszteség nem volt ép ésszel felfogható. A klánom java része odalett, Shane meghalt bár azt mondták hogy legalább egy tucatot magával vitt a démonok közül. A könnyeim között is büszke voltam, hogy ő volt a vezérünk és a végsőkig küzdött. Travis legalább túlélte, de súlyosan megsebesült a csatákban, bár legalább élt és ennyi örömöm megmaradt. Azt hittem, ő akarja vezetni a klánt ezután, de nem akarta, és végül ott maradtunk hatan vezető nélkül, és nem tudtunk dűlőre jutni egymással. Én nem lehettem vezér, mert nem olyan jellem vagyok hogy erre képes legyek. Végül azonban úgy döntöttünk hogy szétválunk, és mindenki csatlakozik valamelyik klánhoz. Elindultunk, de mindannyian másfelé. Én úgy döntöttem hogy New Yorkban maradok, kicsit kevésbé elszigetelve a világtól mint eddig. A technológia persze ott is megvolt, de nem volt ennyire központi hely. Úgy döntöttem itt maradok, és a kis kertes házam a városi életre cserélem, hiszen az a hely... csak szomorú emlékeket tartogatott volna nekem ha visszatérek oda. Nem akartam másokkal osztozni azon a helyen, inkább elhagytam, ahogy a többiek is. Fájdalmas volt az elválás, de talán így lesz a legjobb. Most itt állok Manhattenben, és próbálom elképzelni az életem itt, egyedül. Új klánban és új emberekkel. Biztos vagyok benne hogy sikerülni fog, de mégis... egy picit félek ettől a találkozástól a klánnal. Tudják hogy itt vagyok, és mik a szándékaim, de akkor miért... miért indulok ilyen nehezen. Mi fogja vissza a lépteim? Nem tudom, de ki kell derítenem. Ahogy mondani szokás, egyszerre csak egy lépést előre.