Általában fiatalabbnak néznek mint amilyen vagyok. Nemrég múltam 20, de már megkaptam azt is, hogy 18 vagyok, sőt egy nagyon berúgott estémen egy idős nő azt is a fejemhez vágta hogy egy 16 éves suhanc mit keres ilyenkor az utcán. Tény, hogy szép kis arcom van, rövid barnás-szőke hajjal, és zöld szemekkel. Nem vagyok sem kifejezetten izmos, sem magas, épp annyira edzem magam, hogy ne tűnjek pálcikának, és 178 centim sem kölcsönöz óriás termetet. Ami az öltözködést illeti, elég eklektikus az ízlésem. Nagyon szeretem a 18. század stílusát, így rengeteg olyan öltöny sorakozik a szekrényemben, de ha elkap a hoppáré úgy is ki tudok nézni mint egy szakadt csöves. Vagy így vagy úgy, de minden esetben olyan ruhát választok ami kiemeli alakomat, szeretek feltűnést kelteni, épp ezért adok magamra és minden pillanatban igyekszem ellenállhatatlan lenni. Ehhez hozzá tartozik egy kellemes parfüm és a megfelelő kiegészítő is. Boszorkány jegyem nem látszik mindig a ruhám alá rejtve hordom, ugyanis a testemet változatos pontokon bőr helyett csillogó smaragdzöld pikkelyek fedik.

Nem állítom, hogy egyszerű eset lennék. A legjellemzőbb vonásaim, a hangosság, nagyszájúság, meggondolatlanság. Sokan hozzá szeretik tenni még azt is, hogy túl teng az energiám, hogy idegesítő és elviselhetetlen vagyok, de ezzel nem értek mindig egyet. Tudok kedves és simulékony is lenni, csendes és vissza fogott, csak meg kell találni a megfelelő embert, aki mindezt kihozza belőlem. Ez eddig még csak a nevelő apámnak sikerült, és részben újonnan megtalált családomnak, valódi apámnak és féltestvéremnek. A szerelemben nem ismerek tréfát, de lassú folyamat nálam elérni, hogy valóban szerelmes is legyek, ne csak imitáljam. Így még sosem éreztem, ezért még árgus szemekkel figyelem a horizontot, hogy végre meglássam azt, aki iránt így tudok majd érezni. Néha valóban túl teng az energiám, olyan szinten, hogy magamat is idegesítem, ilyenkor igyekszem vissza fogni magam, de hát nehéz. 20 éves vagyok, és tudom, hogy előttem áll az örökkévalóság, de szeretek élni és mindent ki akarok használni ebből a századból amit csak adhat.

Kezdjük ott hogy megszülettem. Egy esős novemberi estén, egy kis Koppenhágai kórházban. Nem sokkal születésem után magamra is maradtam, mert az anyám amint a kezébe adtak és meglátta pikkelyekkel borított karocskámat szó szerint elhajított, csak a nővérnek köszönetemet hogy nem tört be a fejem a padlón. Anyám, egy szcientológus vezető felesége azonnal sikoltozni és káromkodni kezdett, a férje pedig elmésen rá világított, hogy nem az ő fia vagyok. Így egyszerűen ott hagytak, kicseréltek egy másik magára  hagyott kisfiúra. De a szerencse mégis rám mosolygott.
A kórház egyik ápolója egy nagyon idős, kedves boszorkánymester volt, aki azonnal felismerte bennem a fajtája belit. Még aznap haza vitt magához, és elkezdett nevelgetni. Tőle kaptam a Valerian nevet is, és végül is, ahhoz képest ahogy indult, nagyon is jó gyermekkorom volt. Apuska annyira szeretett, amennyire azóta se senki, és mindent megtett, hogy boldognak tudhasson. Mindig a kívánságait lestem, és soha de soha nem okoztam volna neki szánt szándékkal csalódást okozni. Mindig úgy igyekeztem, a tanulással és mindennel hogy a kedvében járjak. De mindig is inkább a zene, és az írás vonzott. Mikor 18 éves lettem, hagyta hogy végre ezekhez forduljak, mert ő már mindent megtanított, amit tudnom kellett. Úgy éreztem életem legjobb időszaka kezdődik. Meg  ismertem egy lányt, aki kedves volt, bájos, és elbűvölő, de éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Szerettem őt, de nem azzal az őrült szerelemmel, amiről Apuska mindig mesélt. Nem volt lángolás, csak jól megvoltam vele, és a szeretkezés sem jelentett semmit. Mégis boldog voltam, sínen volt a karrierem, és az életem is. És akkor jött a tragédia.
Fél füllel mind hallottunk, hogy a Koppenhágai Intézet igazgatójának feleségét megölte egy, alvilági, de nem törődünk vele. Aztán mikor egy este haza felé sétáltunk a részeg nephilim megtalált minket. Azt hajtogatta, hogy Apuska gyilkolta meg a feleségét és hogy Koppenhága minden alvilágija el fog pusztulni, és nem tudtuk megmagyarázni neki, hogy nem mi tettük. Rá rontott apámra, ő pedig olyan régen nem varázsolt már, hogy nem tudta megvédeni magát. Mikor úgy tűnt, iszonyatos kínjainak végre vége van, a férfi felém indult. Én akkor még éretlen voltam a harchoz, és csak annak köszönetemet életemet, hogy Apuskában még volt annyi élet, hogy meg tudta ölni a felém rontó habzó szájú őrületet. És akit apámként szerettem, ott halt meg a koszos, hideg utcán, a karjaimban. Soha életemben nem akarok többé olyan bénító fájdalmat érezni mint amit akkor kellett átéljek. Soha nem leszek újra egész nélküle, és tudtam, gyűlölni fogom Dániát egész életemben. Így könnyű volt a barátnőmmel is szakítani, és magamnak is be vallani, hogy sosem voltam szerelmes belé, és hogy azt hiszem a férfiakhoz vonzódom. Könnyebb volt kimondani mint megtenni, mégis rá tudtam venni magam, és olyan messzire mentem Dániától, amennyire csak tudtam. Amerikában próbáltam szerencsét, hála az égnek jelentős vagyon maradt rám apám után. Végül a szerencse New Yorkba vezérelt, ahol úgy tűnt, új lehetőségek tárulnak elém. Szépeket álmodtam csak, a lehetőség még akkor messze volt tőlem, így alkalmi munkákra adtam a fejem, hogy addig se unjam magam halálra. Úgyhogy most így élek, a Nagy Alma egy eldugott részén, és egyenlőre úgy néz ki senki sem tud rólam csak Kou a féltestvérem, és apánk. Bár velük elég laza még a kapcsolatunk, elvégre csak most találtam meg őket, mikor ide érkeztem, és a bátyámat egyenlőre idegesítem. Azért remélem jobbra fordul majd ez a viszony. Őszintén nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy rossz. Senki sem egrecíroztat ez biztos, de közben pedig elunom magam. Vadabbnál vadabb bulikba járok, igyekszem felhívni magamra más alvilágiak figyelmét, de már rá jöttem, hogy ahhoz, hogy valaha észre vegyenek közelebb kell mennem a belvároshoz.