Dylan Niall Leath

Szia Kiskrapek!
Hat évvel ezelőtt, még nem tudtam, hogy úton vagy. Egy sajnálatos eseménysor következtében kénytelen voltam elhagyni a szülőföldemet és átköltözni az Államokba. Meglepetésként értél, de az első perctől imádtalak. Akkor is, ha apáddal ezt az örömöt nem osztottam meg. Sem én, sem a nagyszüleid, akik szintén imádták már a létezésed gondolatát is. Két régi, ír árnyvadászcsalád vére kering benned, jövőjük vagy. Nekem pedig a boldogságom. Igen, olyan vagy mint egy mini Duracell-nyuszi. Jössz-mész, kérdezel, figyelsz. Együtt élünk az Intézetben, így téged mindig csupa ismerős és szerető arc vesz körül, akkor is ha néhányan menekülnek a szülői lét gondolatától is. Mind ismerjük a gyerekszájat. A diszkréció veled is működik, ha elég csoki, csoda, lenyűgözés szerepel az ajánlatban. Sokat kérdeztél apukádról és végül is nem hazudtam neked. Apa él, de messze van és nem jöhet ide. De ha itt lenne, ő is nagyon szeretne. A két nagyapád viszont versenyben szeret, néha egymást is próbálják túllicitálni és fejtegetni is, hogy vajon kire hasonlítasz jobban. Sosem jártál még Írországban, az én önzőségem miatt, féltem, hogy összefutok apáddal. És nem tudnék neki mit mondani. Most azonban megjelent közöttünk...és amilyen pechem van, rögtön találkoztok.

//A pb-t irányadónak szánom. Várunk nagyon, anya is, apa is és persze az oldalon tobzódó tengernyi lehengerlő személyiség is. Rajtad is múlik miféle történetekbe keveredsz vagy épp húzol bele másokat. Gyere bátran, nem leszel egyedül! //