190 cm magas vagyok, fekete hajam van, és tele vagyok rúnákkal, kisportolt alkattal rendelkezem, az árnyvadászat miatt a fekete ruhákat részesítem előnyben, ezen kevésbé látszik meg ugyanis az én, vagy a démonok vére, ha rám fröccsen. Egyébként még a mondik közé is árnyvadász ruhába megyek, jobb felkészülten menni, mint fegyvertelenül. Mindig nálam van az íjam és a tegezem, még akkor is ha nem látod. Kivéve az intézetben, ott nincs szükségem a viselésére. Magnusnál is megvan a helye, hogy hova teszem le. Ezenkívül kék  szemeim vannak, amelyek igazán kifejezően tudnak lenni, főként ha haragról és utálatról van szó, de látszik itt jókedv is, csak ritkán mutatom ki az érzéseimet, Magnus mégis ráérez a bennem tomboló viharokra.

Eléggé magamnak való vagyok ami azt illeti, sokszor szeretek a saját fejem után menni, azt híve, hogy mindenképp a legjobb döntést hoztam. Mindezek mellett bizonytalan is vagyok magamban, sokszor csak a saját bizonytalanságom miatt nem merek a magánéletemben előre lépni. Ez a munkámban nem gátol meg,
ott határozott vagyok, és azt teszem amit parancsolnak, régebben kérdés nélkül, most már azért a saját döntéseimben hiszek, hiszen láttam jó pár dolgot, ami érettebbé tett. Kiállok magamért és a szeretteimért, mert akit megkedveltem az beletartozik abba a kis belső körbe, akik fontosak a számomra. Az érzéseimet nehezen vallom be sokszor még magam előtt is,
ilyenkor szükségem van egy-két bátorító szóra. Izzy pedig mindig ráérez a belső vívódásaimra, és néhány jól irányzott megjegyzéssel elindít a célom felé. Idő kellett ahhoz, hogy felismerjem a saját nememhez vonzódok, de Magnus türelmének köszönhetően feloldódtam a közelében. Utálom az érzelmi viharokat, és a csalódást, ha valakiben csalódtam, nehezen tudok újra megbízni benne. Ilyen például az, hogy Magnus a háború miatt szakított velem, sokat veszekedtem vele emiatt. Nehéz újra összeszedni magunkat, mert félek, mi van ha egy nagyobb probléma előtt újra bedobja a törölközőt? Az utóbbi időben ezen problémák miatt inkább a parabataiomhoz menekültem, ha társaságra vágytam, ő mindig felvidít és tudja, hogy mit kell tennie, vagy mondania, hogy jobban érezzem magam. Ha már Jace, ott van Clary is, a háború előtt nagyon szélsőségesen viselkedtem vele, a háború után pedig elviselem, megbékéltem a jelenlétével, nem zavar különösebben, hogy ott van Jaccel, mert érzem, hogy boldog mellette. Csak néha érzek egy kis szúrást a mellkasomban a kettejükkel kapcsolatban, akkor ha együtt látom őket, és eszembe jut, hogy én is lehetnék ennyire boldog , mint ők ketten. Egyébként ha valami nyomja a lelkem, megállás nélkül edzek, vagy íjászkodom, mert megnyugtat, kikapcsol. 
Egyébként mindig is azt vallottam, hogy mások érzései, és mások létezése sokkal fontosabb mint az én vágyaim,mostanában kezdek rájönni, hogy nem kellene ennyire robotként viselkednem.

Jó, ígazából kiskönyvet tudnék írni arról, hogy mi nyomaszt, és mit utálok bizonyos emberekben, de... az tényleg sokáig tartana. Haragszom a vörös hajúra, mert a fivérem egyáltalán nem látja, hogy miatta van minden, de hát a szerelem igen is vakká teszi az embert, még akkor is ha épp egy bizonyos macska szeműről van szó. Szóval, nem fogok regélni neked, ha kíváncsi vagy, minden le van írva az archivumba, a jelentések közé, kinek-kinek a saját szemszögéből. Ha ennyire kíváncsi vagy, és van időd, én nem gátollak meg ennek az elolvasásában, én mégis inkább a jelennel szeretnék foglalkozni. Nagyjából, mert hiszen a jelenhez elengedhetetlen némileg a múlt ismerete is.
Minden azzal a club béli gyilkolászással kezdődött, ha nem szúr ki minket az a lány, nem ismerem meg közelebbről a New York-i boszorkánymestert, nem törik össze a szívem, pont a mester által... Mindegy. Megtaláltuk a kelyhet,éljen a kehely! Rohadjon meg a kehely! Eltűnt! Igen! Kinél volt? Valentine-nál, Clary őrült sorozatgyilkos, pszichopata, szociopata apjánál, figyelni fogom ezt a lányt, mert az őrület jól tudom, hogy a családban is örökletes... A családon belül beteges hajlamokat végtére is nem a parabataiom szerelme örökölte, hanem annak bátyja, rengeteg undorító és megbocsáthatatlan dolgot tett. Többek közt hozzá fűzhető Max halála is.
Akkor, lekerült Magnus is a pokolba az apjához, nem épp rokoni látogatásra, én idefentről segíteni próbáltam nekik, végül az a hihetetlen kissrác a mondi gyerek Simon mondott le minden számára fontos dologról, hogy feláldozza az életét a Clary számára fontosaknak. Bírom a gyereket, hogy ekkora áldozatra képes volt, és még mindig azt mondom, hogy békén kellene hagyni a srácot, mert jobb neki az árnyvilág nélkül, de mikor is hallgatott az a makacs lány bárki ésszerű felvetéseire? Soha. Dióhéjban ennyi, és tudom ,hogy kihagytam pár dolgot, de néz del nekem, nem minden eseményre szeretek emlékezni az életemből, sőt kétszer sem szeretem elmondani, odalent pedig fogsz látni egy nagyjából-i összefoglalót az életemben történt főbb eseményekről, kapcsolataimról.

Család:
Mindig is fontos lesz számomra a családom, a Lightwoodok.
Izzy: A kishúgom, másik felem, nem tudnám elképzelni nélküle az életemet, kevesen ismerik azt az oldalát, amit én. Mindig keménynek mutatja magát, de én láttam már elérzékenyülni őt, néhányszor. Szeretem őt is, megvédem, bármi áron.
Jace: A fivérem, a parabataiom, a lelkem másik fele, megért még akkor is ha épp egy szót sem szólok. A kötelékünkön keresztül bármit megérzünk, nem tudom, hogy hogyan vannak ezzel mások, de mi meglehetősen jól elvagyunk ezzel a kötelékkel, és olykor ki is használjuk a másik ellen. Viszont, nem zavarom akkor amikor...ott van vele Clary. Őt nem tenném külön pakliba, van. Mert muszáj, mert... ha ő nem lenne, szerintem nem kellett volna átélnünk ezt a rengeteg szemétséget, ami miatt még a szeretőm is képes volt szakítani velem. Ráadásul, Jace is miatta halt meg, de az egyetlen mázlija, hogy feltámadt, hála az Angyalnak.
Max: Az öcsém, rá mindig is méltón fogok emlékezni, büszke voltam rá, hogy a nyomdokainkba fog lépni, és ha nem lett volna Clary fivére, még ma is élne... ne hibáztassam a lány mi? Tudom-tudom...megpróbálom, komolyan próbálkozom, és ezt azt hiszem Jace is érzékeli.
A szüleim: A kezdeti nehézségek ellenére elfogadták a párkapcsolatomat, és tudomásul vették, hogy én bizony másképp működöm.

Szeretőm:
Az intézetben vagyok, jó ideje inkább itt alszom, amita úgy döntöttünk Magnussal, hogy újra kezdjük a kapcsolatunkat, hogy megpróbáljuk felépíteni azt ami köztünk volt, újra...
Azóta inkább itt ütöm el az időm.Kicsit mintha kerülném is őt, akarattal. Nehezen barátkoztam meg a ténnyel, hogy ő elfogad olyannak amilyen vagyok, nem cukkol érte, átérzi a problémámat, sőt meglehetősen türelmes velem. Aztán pont ő maga volt aki végül elárult és szakított velem, persze egy nagy adag önutálat is van bennem hibáztatom magam azért, hogy nem tudtam kimenteni az apja börtönéből, mégis... az árulása fáj jobban. Árnyvadász vagyok igen, védem a mondikat és a többi démont aki nem szegte meg az egyezséget. De...? Mi a biztosíték arra, hogy ismét bedobja a törölközőt valami nagyobb balhé előtt? Túl vagyok Jaccel egy kimerítő edzésen, attól függetlenül, hogy távolsági harcos vagyok, én is belekerülök a csata közepébe, helyt kell állnom, és bírnom kell a strapát, ezért jó amikor meglepődnek egyesek, hogy fel tudom velük venni íjász létemre a harcot.
De elkalandoztam, nem szokásom, általában. Viszont máskor nem nehezedik rám ekkora nyomás. Kifáradtam...elnyomott az álom.
Ott állok a lakásában, és figyelem őt, de egyáltalán nem értem, nem akarom megérteni, hogy mit mond. Csak zsong a fejem attól amit eddig hallottam. Hogy...nekünk így jobb lesz, hogy a harc fontosabb, miért most dobja ezt be, amikor szükségem van a támogatására. Honnan veszi, hogy a jelenléte bármiben is megzavarna? Mégis..?! Nem akar küzdeni értünk! Pedig én szembe mentem érte a családommal, és az intézettel, ő pedig ilyen könnyedén lemond rólam?! Nem gondoltam volna, hogy a lelki sérülések jobban tudnak fájni ,mint a fizikaiak. Mintha a szívemet tépte volna ki Magnus, és jól meg is taposta volna. Szó nélkül távoztam a lakásáról, és futottam, egyedül akartam lenni. Jace volt a aki rám talált, az Empire State Building tetején lövöldöztem, céltalanul, hiába az álcázó rúna, ő... a parabataiom, kit akarok átverni? Hm?
Zihálva ébredtem, patakokban folyik rólam a víz, hol volt ez már, mikor volt már ez az emlék? Hónapokkal ezelőtt történt, mégis teljességgel nyomaszt.

Felkelek, és a zuhanyzóba indulok, rám fér a fürdés, még akkor is ha éjszaka közepe van. Órákig áztatom magam, jólesik ellazítani így az izmaimat, ám végül innen is ki kell másszak. Felöltözöm, és a konyha felé indulok, menet közben többször csöng a telefonom, Magnus az, nem értem, hogy mit akarhat tőlem, éjnek évadján. Hozzá sem fogok menni kávét főzni, persze! Még csak azt kéne, még akkor is ha tudom, hogy miattam hagyta , hogy legyen egy masina is ott, mert utálom, hogy különböző módszerekkel kerülnek elő a kávék és az ételek a lakásába, nem tudom megszokni, furcsa. Valaki azért a kávéért megdolgozott, hiánya lesz belőle... Vagy az étel...szintén. Inkább a becsülettel volt gondom.
Valaha rohantam volna hozzá, főleg ha tudom, hogy vészhelyzet állt elő, de most? Lenémítottam a telefonomat, és hagytam hadd csörögjön tovább, majd napközben beállítok hozzá. A konyha felé haladva pedig éktelen bűz csapja meg az orromat, és már fordulok is sarkon, jobb lesz nekem inkább valahol máshol kávét vásárolnom, sőt! Reggeliznem is. Ha Izzy a konyhában van, az sosem jelent jót!