Mindig is adott magára, bár a meztelenkedés, pontosabban a félmeztelenkedést sokkal jobban a magáénak tudja, hiszen Egyiptomból származik, ott az éghajlat miatt kevés öltözékre volt szüksége. A divattal is igyekszik lépest tartani. Megy is neki, jó érzéke volt a szépséghez, és a művészetekhez a kezdetektől fogva. Így divatérzékben nincs hiánya, más kérdés, hogy mások mit gondolnak erről. Tesz a véleményükre igazából.  A lapockái között egy billog van, az egyiptomi luxus bordély címere, ezt mára már kevesen tudják, hogy mit jelent, csak akkor látják, ha Akasha is úgy akarja,
ám mára megbékélt eme jelképpel, sőt el is feledte. Termetre, ma is magasabb mint az átlag emberek, majd két méter.

Megfejthetetlen, kevés dolog érdekli látszólag. Zárkózott és meglehetősen rideg, nehezen tűri ha ellenkeznek vele, kivált ha fiatalokról van szó. Komplikált jellem, hiszen szerteágazó az érdeklődése, ám sosem adja ezt csak úgy a világ tudtára. Naprakész a híreket illetően, és a csillagjóslásnak hála, pontos jövendöléseket tud hozni, ezt a tudását mára kiterjesztette az érintésére is, képes kiolvasni mások jövőjét pusztán abból is, hogy megérinti őket, vagy a következő cselekedetét.
Pallérozott elme, már a korában is igazán okosnak számított, mégis a körülmények áldozatává vált, de sosem hagyta, hogy mások felülkerekedjenek rajta, nem az a könnyen elnyomható típus, megküzd az igazáért, főleg miután lehetősége adódott változtatni az életén.

Atyjához lojális és hűséges, kedveli őt, mert ő volt az első olyan személy, aki igazán figyelt rá, elfogadta a hibáival és a nyűgjeivel együtt, türelmes volt vele, és vele együtt képes volt maga mögött hagyni a múlt démonait. Szereti a zenét és a táncokat, valaha maga is táncolt, kényszerből, kényszerítették rá. Épp ezért nem kényszerít senkit semmire. Nem szereti, ha bírálják, ha megkérdőjelezik azt amit csinál, tisztában van azzal, hogy mire képes. Arra is, hogy ha egy haja szála is görbülne a kis mitugrász Parisnak, atyja megbüntetné, így kénytelen elfogadni ezt az egomán kis csipaszt. Szereti a szfinxeket, a világ legjobb és első számú fajta tenyészetét ő vezeti a mai napig.

I.E. 1474 – A billog rám került, újabb tortúra elé nézhettem, eladtak, mégpedig a palotába. Sosem vertek meg, ahhoz túl szép voltam, anyám pedig magasrangú volt a szajhák között. Egyesek szerin fáraó gyermeke lehettem, mégis belém égették a jelet.  Míg Hastepszüth régens volt, addig az igazi Tothmesz élte világát. Az ő ágyasa voltam, az ő kénye kedve szerint éltem. Az volt a szerencsém ,hogy jól szolgáltam, és a csillagok mindig elárulták, hogy mit tegyek. Én irányítottam Tothmeszt a háttérből, többé nem kellett ágyasként viselkednem. Szép lassan átvettem Tothmesz uralkodói szerepkörét, gyorsan tanultam és vágott az eszem. Hastepszüthöt is én távolítottam el a trónról, ezután virágzott a birodalom.

Sosem volt nevem, hiszen a rabszolgáknak nincs neve, azt, amelyet magamra vettem, csak az uralkodás miatt tettem, asszonyok, nők és ágyasok lesték az igazi Tothmeszt halála után az enyémet. Senki sem tudott arról, hogy mi történt vele, de mivel én töltöttem vele a legtöbb időt, és sosem láttak az oldalán, én tűntem a legjobb megoldásnak. Nem is kellett csalódniuk, miután kivégeztem a tanácsnokokat, és olyanokat állítottam magam mellé, akik tényleg a hasznomra voltak.

Nofruré,Szatiah, Meritré-Hatsepszut között fekszem és bámulom a plafont mindhárom asszonyom várandós.  Ott van a másik öt másodfeleség is, ők is az én gyerekeimet nevelik. Az igazi Tothmesz feleségei mind hozzám jöttek figyelemért, mert az uralkodó inkább a férfiak társaságát szerette. Mindig is azt vallottam, hogy aki felül szeret lenni, az irányít jobban, ezért kerültem én a fáraó helyére. Emlékszem, ahogy anyám mesélte, hogy a bordélyban életet adott nekem, és a következő hónapra már dolgoznia kellett menni, sajnálta, hogy nem tudott elég időt tölteni velem. Rám, vigyáztak amennyire tőlük tellett. A szemeimet, Iszettől örököltem, csak neki volt ilyen lehetetlen kék mint az enyém. Ezért gondolták, hogy anyámnak mellékfeleségként jó helye van a palotában, de milyen vicces, ha a gyermekét aki bár fáraó sarj, ágyas szintjére alacsonyítják. Egy eunuch tanított ki a test művészetére, egy asszonnyal karöltve. Ezt a tudásomat kamatoztattam a jövőben is. Elegem volt, nem a testemből akartam élni. Azt a napot vártam, amelyet a csillagok jósoltak nekem. Egy nem evilági férfi jön el értem  egy napon és hozzá hasonlóvá tesz. Hogy miért? Magam sem tudtam, de messze híres voltam már eddigre a mindig nyert csatáimról, mintha előre látnám az eseményeket, még a váratlanokat is. Talán ezért?

Szatiah hasán pihent a fejem, és hallgattam a benne mocorgó életet, pislogtam és megöleltem a nőt. Teljes volt immár az életem, de valami mégis hiányzott, mindhárom asszony aludt körülöttem, a tarkómon felállt a szőr. Úgy éreztem,hogy figyelnek.  Kisétáltam az ajtón, így meztelenül. Egy másik férfi állt az erkélyen.
- Ki vagy?! – förmedtem rá, ám az a fajta szépség volt ami mellett férfiak sem mennek el, pláne nők.  Elkaptam róla a pillantásom és a csillagos ég felé bámultam. A tekintetem elrévedt, a pupilláim mélyén a csillagok tükörmásai kavarogtak, a légzésem felgyorsult, megtántorodtam, mire éreztem, hogy megtámogatnak. Hűvös volt az érintése, ugyanakkor gyengéd. Az arcomon könny pergett. Belekapaszkodtam a furcsa öltözetébe, és térdre rogytam.

- Várj… várj még, mikor a sakálok órája közeleg, várj még, amikor Ré fényei eltűnnek. Várj…várj még… mikor  az árnyak megnyúlnak, és az új élet felsír, várj rám. – megszorítottam az idegen ruhája gallérját és ködös, csillagoktól kavargó tekintettel pillantottam rá.  – Apám! Dareiosz! –tudtam, hogy nem ő a vérszerinti apám, már rég meghalt, de… ez az alak… ő itt… teljesen más. Szüksége van rám, leginkább az erőmre, szerintem. Rám miért is?  Vagy nekem rá? A képességem nem hagyhatjuk csak úgy eltűnni nem igaz? Összevoltam zavarodva. Mégis. Pár nap múlva csatába vonultam, mindenórás feleségem és a többi asszony, meg a gyermekem otthon maradtak.  A csatatéren, történt, itt tűntem el pár napra, majd jelentem meg újra. Azt hitték elvesztettek, de nem így történt. Az idegen átváltoztatott, maga közül valóvá. A rejtéjes idegen támogatott vissza a palotáig, ahol pár nap magányra volt szükségem, és a támogatására, azt mondtuk, hogy elkapott valamiféle láz, ezért még a gyermekemet sem láthattam azonnal. Ő tudott nappal mozogni, én nem. Ő lett ezután a bizalmasom, a tanítóm és az apám. Az oldalán idővel elmúltak a rémálmaim, és még jó pár évig maradhattam a trónon, nem sok, öt –hat évig. Mert biztonságban akartam tudni a családomat, és felépíteni egy erős államot, amiben Dareiosz is a segítségemre volt, így elégedetten hagyhattam magam mögött Egyiptomot a teremtőm oldalán.  
Az ő oldalán fejlődött ki a képességem az igazi magasságokig, manapság elég megérintenem valakit és tudok olvasni az ő kizárólagos jövőjében.
Ha általánosságban szeretnék, akkor ahhoz a csillagokat kell megkérnem, hogy segítsenek.
Enyhítette a jövőbelátásom nehézségeit, olykor egészen legyengültem, máskor nem. Volt, hogy nagyon messzire láttam, és sosem mondtam el neki Paris-t, mert már akkor sem volt szimpatikus amikor először láttam. Hasonlít Tothmeszre. Miután eltemettük Tothmeszt, az egész múltamat magam mögött hagytam, joggal viseltem apám nevét, amelyet az újjászületésem pillanatában rám ruházott, és megkönnyebbültem. Valakié voltam, egy gyermek akinek szüksége volt arra, hogy mutassa valaki az utat számára. Aki végre önmaga lehetett, felszabadult lehetett, nem kellett szoronganom többé. Idővel valóban feloldódtam mellette, és tényleg úgy viselkedtem mint egy gyerek, aki igényli az apja közelségét. Magamat is megleptem, hogy sokszor úgy viselkedem, mint egy gyermek, aki éhes a figyelmére és a szeretetére.
Talán ezért is irigykedem annyira Parisra, mert most minden figyelmét megkapja apánknak és sokkal többet megengedhet magának vele szemben, mint azt én tehetném. Az én vállamat nagyobb felelősség nyomja, ha hibázom, kihathat a klán és a többiek életére is. Talán a fiatalságát irigylem, de ezt nyíltan sosem vallanám be.