Hosszú, halvány szőke haj, macskazöld szemek, finom vonású arc, magas, vékony alkat. Már-már anorexiásnak tűnik a 185 centis magassága mellett, pedig csak egyszerűen tündér. Törékenynek néz ki, hegyes fülei vannak a szőke tincsek alatt és sokkal több testi ereje, mint elsőre gondolnák róla. Gyakran sminkel, imádja kihangsúlyozni a szája jobb felső pereme felett azt a két szépségpöttyöt, amelyek még nőiesebbé teszik az angyalarcát. Ruhái megtévesztőek, modern szavakkal élve is általában uniszex darabok, nem tartja fontosnak, hogy bárki is ezek alapján eldönthesse, férfit vagy nőt lát. A nemének saját szavaival élve nincs hatása a teljesítményére.

Nem vagyok jó ember és ezzel tisztában vagyok. Egy olyan családban és korban születtem meg, amikor a furcsaságok eltiprása életcél volt. Hamar megtanultam, hogy az életem apám kegyén múlik, a testi épségem pedig azon, mennyire van jó kedve és milyen gyorsan teljesítem a parancsait. Egy különc voltam és vagyok, akivel csak kényszerből foglalkoztak, amíg fel nem nőtt. Apám egyetlen örömet hagyott meg számomra, a testi szerelmet. Amíg bizonyítom, hogy elég férfi vagyok hozzá, nem érdekli, éppen milyen ruha vagy festés van rajtam, bár nem állítom, hogy ne próbáltam volna ki már minden lehetséges formáját. Domináns alkat vagyok, aki imád fájdalmat okozni a kéj előtt. És élvezem, ha fájdalmon keresztül vezethetem el a partnereimet a kéjig. Aki nem törik meg lelkileg, az soha nem felejti el, milyen volt velem lennie. Nem zavarnak a sikolyok, a sírás vagy a könyörgés kevesebbért, többért, másért…
Nem bízom az emberekben, árnyvadászokban, az alvilág tagjaiban, angyalokban, démonokban, sem pedig a tündérekben, amíg nincsenek legalább kéjsóváran lekötözve. Amit lehet, magam csinálok. Viszont imádom az állatokat. Főleg a távoli kontinensek lakóit. Ezért is jelentkeztem állat gondozónak. Azóta pedig egzotikus állatok tucatjaihoz volt közöm, a boldog perceim a legkülönfélébb teremtményekhez kapcsolódnak. Ha valamelyik kölykök elhagyja az anyja, én kapom meg nevelésre, néha akár a teljesen különböző fajtákat egyszerre. Neveltem már együtt majmokat és nagymacskákat, farkast és kakadut, koalát és zebra bébit. Alapvetően a feladatom felkészíteni őket az önálló életre, így gyakran vannak horzsolásaim egy-egy karom, fog, csőr vagy éppen szarv miatt, amelyeket a védenceimtől gyűjtök be. És néha megszegem a szabályokat. Visszajárok hozzájuk, mellettük maradok még órákig a ketrecben zárás után, vagy kicsempészem őket egy sétára. Az állatok bíznak bennem, megvédenek, ha kell. Nem álságosok.
Tudom, hogy utálnak a testvéreim. Meg sem próbálok részt venni az öröklésért folyó harcban, az én oldalam az apámé. Az ő esküje garantálja az életemet, még ha neki köszönhetem a közelebbi ismeretségemet a korbáccsal és a fájdalom tűrő képességemet is. Valamint a lehetőséget, hogy fegyver helyett ékszer készítést tanuljak. A szépség ezen formáját még az ellenudvar tündérei is imádják...

A zene hangjai egyre magasabbra szálnak a tisztáson, körbe ölelik az embereket, állatokat, tüzeket és sátrakat. Az ital patakokban folyik, maszkok rejtik el az arcokat és az alkohol mámortól párás szemeket. Olyan ritka alkalom a mulatság az Unseelie udvarban, hogy senki nem akar kimaradni belőle. Ruhák selyme szakad, máshol cipők és ékszerek hullanak a földre elfeledve, egymást ölelő párosok, hármasok vagy akár egész csoportok tűnnek el egy-egy sátor ajtaja mögött. Nevetés, kacajok, kéjes nyögések és sikolyok festik meg az éneket. Egy feltűnően rövid hajú nőt éppen annyira leköt a csókolózás partnerével, hogy fel sem tűnik neki, melyik sátorba kísérik és hányan figyelik őket irigykedve, leplezetlen dühhel a szemükben. Vagy hogy milyen látványos ketté tört korona díszíti a bejáratot jelző lapot…
…
Az égen villám cikázik keresztül, megvilágítja a zavaros ösvényt és a rajta vágtázó lovasokat. Elöl egy nő, apró, fürge, éjszínű fenevadja, sötét ruhája és haja szinte láthatatlanná teszi az éjszakai tájon, a mögötte haladó férfi hosszú, hófehér hajával és szürke ménjével szinte szellemnek tűnik. Leszámítva, hogy a szellemek nem ugrálnak át a másik hátasára és rántják le magukkal a földre. Az eső abban a pillanatban ered el, hideg cseppek azonnal átáztatják a ruhákat és egyértelművé teszik a földön fekvő nő helyzetét. Várandós.
- Azt hitted, elrejtheted előlem? – a férfi hangja hideg, kegyetlen, kezei acélosan szorítják a nőt. – A gyermek az enyém, engem illet és én döntök róla, hogy élni-e fog, vagy meghal. Ez a törvény…
- A te törvényed. Ő az én gyermekem is, nem hagyom, hogy meggyilkold a születése pillanatában! – a nő hangja elszánt, állapota ellenére is meglepően fürgén támad, kiszabadul a szorításból. Menekülni azonban nem tud, a férfi ismét utána kap, kegyetlenül taszítja neki az egyik vastagabb fa törzsének az ösvény mellett.
- A lányoknak halniuk kell, ők gyengék – a hang semmilyen érzelemre nem utal, csak tényközlő és cseppet sem rajzolódik ki megbánás közben a férfi arcán.
- Ha nem lány lesz, békében élhet? Megvéded? Meg is esküdnél rá? – a nő már nem küzd, megadóan simul neki a fának és figyeli a társát.
- Ennyit megér egy ilyen gyermek. Ha nem lány lesz, esküszöm a koronámra, hogy jó életet biztosítok neki. Elégedett vagy? – mire a nő bólint már el is távolodik tőle, de a csuklójánál fogva rángatja maga után vissza az ösvényre a várakozó lovakhoz. – Most pedig velem jössz! Nem foglak szem elől téveszteni a szülésig…
…
- Megszült már? – a hang türelmetlenül töri meg a sátor csendjét, miközben az egyik lap félre csúszik és egy nagyon magas, ezüst hajú, koronás férfi lép be. Kegyetlen mosollyal nyugtázza a bába kezében lévő csomagot és a félájult anyát az ágyon. – Fiú lett?
- Félig – a csendes, kimerültségtől remegő hang tulajdonosa a nő, aki minden erejét összeszedve ül fel az ágyon és veszi át a csomagot. – Nem fiú, de nem is lány. Mindkettő és egyik sem.
- Tessék? – a férfi hangja dühöt és értetlenkedést árul el, miközben a nő lassan elkezdi kicsomagolni a babát a pólyából. Apró, fehér bőrű csecsemő, ezüstszőke pihékkel a fején, néhány helyen még mindig véres máz fedi. A lábai között viszont ott az egyértelmű bizonyíték.
- Esküt tettél, hogy ha nem lány, életben marad. Ő részben fiú…
- Te tudtad, mi lesz, amikor rávettél, hogy fogadjam meg! … És én be is tartom az eskümet. Arról viszont soha nem volt szó, hogy felnevelheted. Pár napon belül találok neki egy pótanyát, neked itt nincs több keresni valód! Szabadon távozhatsz… vagy a hajadnál fogva rángathatlak ki innen, melyik lenne jobb a kicsinek?
…
- Menjünk vadászni! Láttam egy szarvast a folyónál hatalmas agancsokkal, apa biztosan megdicsérne érte, ha elejtenénk! – egy barna hajú, tizenöt év körüli fiú hangja a csoportból kihallatszik, a gyerekek fele pedig azonnal ugrik is talpra. Mindenfelé hosszú, szivárvány színű hajak repkednek, felfedik az alatta rejtőző hegyes füleket és ruganyos testeket.
- A kicsik nem jöhetnek és nekünk kell felügyelni rájuk! – fordul feléjük az egyik fiatalabb, úgy tizenhárom éves lehet, ezüstös haja és vékony alkata mellett arca kifejezetten harmonikus, lágy és nőies.
- Akkor majd te maradsz velük, szörnyetegeket nem hívtunk! Főleg nem ilyen ügyetleneket… - a hang hideg, gyűlölködő, a fiú arcán lévő harag egyértelműen elárulja, hogy nem szereti, ha ellent mondanak neki.
- Íjászatban utoljára legyőztelek – a kisebb sem hagyja magát, arcából elszántság süt, a bal kezében egyik pillanatról a másikra egy hosszú bot jelenik meg. – És a közelembe sem tudtál jönni fegyveres harcban. Láttam hogyan tartod azt a kardot – a hangja már gúnyos és nem kevés megvetés keveredik bele.
- Ha neked is kardot kellene használnod, esélyed sem lenne ellenem. A lá…. deformáltaknak nem járnak valódi fegyverek! – a hangja megbicsaklik, mire a fiatalabb szája hideg mosolyra húzódik.
- Lányt akartál mondani megint? Mégsem tudtál. Bármennyire is szeretnéd, hogy az legyek, nem vagyok. És így meg sem ölhetsz, nehogy jobb legyek nálad. Menjetek, üldözzétek azt az ostoba szarvast, én pedig gyakorlom tovább a naginata használatát! – fordulna meg, azonban utána nyúlnak és erős karok ragadják meg és fordítják vissza. Dühtől és sértettségtől égő szempárok várják őt.
- Inkább bujdoss el, mert sokáig már nem rejtheted el apánk elől. Azt hiszed, nem látjuk a változásokat? – egyértelműen a derekára simít, amivel a többi fiút is ráveszi, hogy forduljanak felé és nézzék meg jobban, közelebbről a gyereket… - Már csak idő kérdése, hogy megöljön. Régen meg kellett volna történnie. Te nem érdemelsz életet, csak egy szörnyeteg vagy!
- Tudom miért teszed. Anyád még mindig gyászol és rád sem tud nézni. Miért az én hibám, hogy tavaly lányt szült?!?
…
- Gyere, szépségem, táncolj velem! – az enyhén illuminált állapotú goblin keze egy fekete bőrnadrág hátsó domborulatára simul, a tulajdonosa azonban szinte ugyanabban a pillanatban el is húzódik, majd kíváncsi macskazöld szempár mered rá.
- Talán később, nekem még dolgom van – az ezüstszőke hajkorona tulajdonosa türelmetlenül topog a földön elegáns cipőiben, hosszú loknijait határozott mozdulattal tűzi ismét hegyes füle mögé, a kezében lévő teli kupa pedig vészesen inogni kezd, mielőtt ismét egyenesbe hozná. Már el is fordul a zaklatójától…
- Mégis mi? Már csak a király fiai vannak hátra! – a felháborodott hang miatt nagy sóhajjal fordul szembe a férfi tündérrel, haja ismét csak megnyeri a harcot és részben az arcába hullik.
- Pontosan – a hangja magabiztos, a mosolya penge vékony vérvörös száján, a pohár pereme felett kirajzolódik mellei majdnem láthatatlan íve a fűző szorításából. Kezén pedig ott vannak az eltéveszthetetlen törött korona mintás bőrkesztyűk is. Az egyikkel jól láthatóan végig simít a ruha elején, egészen a combjáig, fehívva a figyelmet még valamire, egy domborulatra a nadrág elején.
- Szóval a pletykák igazak, tényleg van egy kétnemű a hercegek között… így még érdekesebb vagy. Megtalállak később!
- Már van partnerem. Keresd a leghangosabban sikoltozó nőt – kacsint rá, majd egy kürt hangjára kiegyenesedik és határozott léptekkel indul meg a trón felé, besorolva az azonos korú kesztyűs fiúk közé, tudomást sem véve a kihívó tekintetekről.