Azt mondják szép vagyok, de mi számít szépnek igazán? Miért mondják azt az emberek, hogy öröm rám nézni? Én nem mindig szeretem a saját látványom.
Nem vagyok magas, nem érem el a legfelsőbb polcokat sosem, és nem vagyok egy nádszál királykisasszony sem, egy két plusz kilóm van de nem panaszkodom. Emiatt legalábbis nem. Szőke hajam van, anyámtól örököltem, és imádom a hajam, ha csak tehetem, és van időm, minden alkalommal máshogy kötöm fel. Szemeim barnás árnyalatúak, de inkább az a furcsa szín a barna és sötétbarna között, nem tudom hogyan nevezik, nem érdekelt. Finom arcom van azt mondják, mosolyra termett ajkam, és hegyes kis orrom. Nos ezek nagyjából igazak is. A mindennapokban szolid sminket viselek csak, egyáltalán nem kihívót, az olyasmi messze áll tőlem, bár a szívem mélyén néha kipróbálnám.
Sokféle kollekciót szeretek. Szeretem az egyberészes nyári ruhákat, könnyű topánkával, vagy szandállal, szeretem a rövid nadrágokat és a könnyű toppokat, vagy a farmereket, és a hosszú ujjú színes, mintás felsőket, Szeretek nőiesen öltözködni. Elegánsan, a mindennapokat követve, és nem túlzásokba esően, hatmillió és fél kiegészítővel. Bár szeretem ezeket, és egy ékszerboltban is el tudok lenni órákig, és nem bánom ha bizsu. Sosem kaptam igazi ékszert senkitől, a ballagásomra kapott gyűrűn kívül. Szeretem az ezüst színűeket.
Cipőből is változatos az ízlésem, szeretem az elegáns bokacsizmákat, vagy kényelmes szandálokat és topánokat de tornacipőt is veszek fel, meg magassarkút is. Bakancsot, nem, azt valahogy... ormótlannak tartom, és nevetséges, de ijesztőnek is.

Hogy belül milyen vagyok? Nehéz ezt összefoglalni, még sosem gondolkodtam el ezen, de nem nevezném magam unalmasnak. Na nem azért, mert minden hétvégén, magamból kivetkőzve ugrálok valami rock koncerten, vagy házibuliban iszom magam a föld alá. Ezekre valahogy, nem érzek késztetést, és nem hiányzik az életemből az alkohol gőzös társaság, és a szörnyűséges másnaposság érzete. Persze néha belefér, de alapvetően nem vagyok ilyen nagyivó, de van az a hangulat, amikor elmegyek egy ilyen koncertre, ott legalább kikiabálhatom magamból a stresszt.

Tipikusan olyan ember vagyok aki nem emeli fel a hangját, ezért ha néha mégis, mindenki megrökönyödve néz rám, hogy mégis melyik bolygóról érkeztem. Szeretek magam véleményt alkotni mindenről és nem szeretem a pletykákat, mert sok a hazugság benne (Ennek ellenére, mindig tudok mindenfélét, de ez más kérdés. Azt utálom ha rólam keringenek). Határozott vagyok és gyorsan döntök általában, de nem mindig hibátlanul, és akad egy két döntésem amit meg is bántam. Őszinte vagyok, de nem nagyszájú, noha akik ismernek, tudják hogy többnyire nem rejtem el a véleményem és ha kérdeznek kimondom, de kéretlenül nem, mert el akarom kerülni az olyan helyzeteket, hogy beszóljanak, mert semmi közöm nincs hozzá. Nem szeretek ilyen helyzetbe keveredni, és nem szeretem azt sem, amikor valaki csak úgy lekezel, olyankor felébred bennem a vágy megmutassam, nem vagyok egy üres fejű csitri. Olyankor kicsit a farkasom dominál, mert annak ellenére hogy barátságos vagyok, még nem védtelen, és nem szorulok rá egy férfira sem, bármennyire is szeretik ezt gondolni.
Szeretek olvasni, és filmeket nézni, blogolni, mindenféle témában és ezeknek hála elég sok mindenről tudok beszélgetni is, amiért neveztek már gúnyosan hercegnőnek, akinek más dolga sincs hogy olvasni meg filmezni és meg buta magazinokat lapozgatni. Szinte mindenféle zenét meghallgatok, szeretem ismerni őket hogy hitelesen tudjam szidni vagy dícsérni őket, de nem káromkodom sokat, hiszen attól még jobb nem, a helyzet meg nem oldódik...

Talán olyannak tűnök kicsit, mint aki "Miss Tökéletes", de messze nem vagyok az. Könnyen megbántódok, és van amikor mindennél többre becsülök egy könyvet és egy bögre forró csokit az ablak alatti kanapéra gömbölyödve.

Kedves Naplóm!

Igen, képes vagyok naplót írni még felnőtt fejjel is, nem tartom gyengeségnek, vagy butaságnak. Nekem ez a láthatatlan barát marad, akinek elmondhatom minden problémám. Mert vannak. Ám ez még nem a legjobb idő, ne rohanjunk előre, még csak most kezdtem írni, igaz eléggé keszekuszák a betűim még. Pedig amúgy rendezett az írásom, de ha nagyon rosszul érzem magam akkor valahogy másak lesznek.

Minerva vagyok, akik egy kicsit is jobban ismernek azoknak Minnie, vagy Min ahogy tetszik, nekem mindkettő egyre megy. Úgy értem nem csinálok belőle problémát akárhogyan is szólítanak meg mások.  
Huszonegy éves vagyok papíron, és befejeztem az iskolát, de még nem tettem le arról a célomról, hogy egyszer híres fordító lehessek. Ez a verzió jut az embereknek. Egy egyetemre készülődő fiatal felnőtt, tele tervekkel álmokkal és célokkal.
A valóság ettől kicsit messzebb áll, mert 165 éves vagyok, és már matuzsálem. Mármint annak számítok ezzel a korral azt hiszem, bár farkas körökben még mindig ifjú vagyok. Ez az én titkom, a vérfarkas létem, hogy még mindig a húszas éveim megjelenését viselem, és egy napot sem öregedtem azóta. Legalábbis nem látszik.
Eléggé fárasztó élet, mert a saját életem mellett a farkasét is élnem kell.
Hamar el kellett hagynom a szüleimet, amikor megtámadott a vérfarkasátok. Mert aligha csak átoknak tudom nevezni azt a némbert aki megharapott hogy az ő lánya legyek, ha már neki nem adatott rendes gyerek. Felháborító és ijesztő is volt egyben, ahogy magáénak követelt, miközben nekem volt saját családom, de nem mehettem vissza hozzájuk. Irányíthatatlanná vált bennem a szörnyeteg, és bántottam volna őket is. Ebben igaza volt Alicenak, és előbb meg kellett tanulnom irányítani a szörnyetegem, hogy újra láthassam a családom. Öt és fél évem ment rá, mert alapvetően is rendezett jellem vagyok. De már nem volt hová visszamennem. A szüleim már nem éltek, Alice tett róla. Tudtam hogy ő az, és tudtam hogy gyűlölöm őt érte. Elvette tőlem, ami ide kötött és ezt soha nem is bocsátottam meg neki. Bevitt a falkába, Bronxban éltem, így hát egyértelmű volt hogy szerencsére elköltözni nem kellett, de Alice-al lenni...Szenvedés volt, nem volt meg a jó viszony, és elérte hogy ármánykodással a halálát kívánjam, amit olyan jó húsz évvel később sikerült is elérnem. Én okoztam a balesetet amiben megsebesült, és amikor a beteg ágyánál meglátogattam, nem volt bennem semmi szánalom, és irgalom. A farkasom is  bosszút kereste, így elvettem az életét, de...

Nem olyan volt mint a filmeken. Nem jött a mennyei elsöprő boldogság, hogy kínjaim okozója meghalt, és minden rendben van. Rám nézett, tudta hogy meg fog halni, és a szemében nem volt harag, vagy gyűlölet. Azt hiszem... örült neki, hogy erős lettem és meg mertem tenni, és elengedhette ezt a létet. Én haragudni akartam rá, átkozni, és elküldeni a fenébe, de mégis... sírni kezdtem, ahogy néztem hogy a karmaim nyomás lassan elhagyja az élete. Talán egy kicsit szeretett engem, törődött velem, és mégis... én így köszöntem meg. Hálátlanul. Mégis igazságosan. Nem tartottam már olyan jónak ezt az ötletet, és jó időre el is vette a kedvem mindentől, hiszen nem hogy szüleim nem voltak, még tanárom sem.

Mindenesetre tovább kellett lépnem, akkoriban lett új alfánk Ambrose személyében és így az én bűnöm elfelejtődött, mert az elődje még nem tudta, neki meg nem mondtam meg soha és azt hiszem mások sem árulkodtak. Vagy ha mégis, hát nem igazán nem tett semmit. Nem volt olyan rossz vezér, de voltak döntései ami ellen tiltakoztam magam is. Főleg amikor úgy döntött hogy az erős hímekre és tagokra kell fókuszálni és aki nem tud erős lenni, annak nincs helye itt. A gondolkodásmódja, nem tetszett de azt elismerem hogy ha szükség volt rá, megvédte a falkát, összefogta őket és kiállt értünk.
Sokáig volt az alfánk, és sok jó és rossz döntést hozott. Például elűzte Rune-t amikor megsérült, és majdnem ki is tette. Sajnáltam, mert alapvetően jó fejnek ismertem meg. Szerettem vele lógni és most nem igen adódott rá alkalmam mert még a falkaházból is elment, hogy ne legyen útban. Én pedig tovább éltem az életem. Vannak akiket kedvelek a falkából, és vannak akiket nem, egyetlen közösség sem tökéletes de Ambrose követői közül az a három... egy gyönyörű rúgással le tudnám repíteni a fejüket, úgy fel tudnak húzni!
Próbálok alapvetően nyugodt életet élni, van a belvárosban egy kis kávézóm, és ott vagyok tulajdonos és barista is, mert bár nem kellene beállnom a pult mögé, én mégis szeretem csinálni. Látni az embereket, akik bejönnek egy kávéra, teára és hogy jobb kedvűen mennek el, hogy napokkal, hetekkel később visszajöjjenek... Most ebben találom a boldogságom, és azt hiszem egy kicsit... Én is jobban érzem magam így. Van mit csinálnom, és nem süppedek el a rossz gondolataimba amik néha még engem is kerülgetnek. Nem engedek az agressziónak, és igyekszem békés megoldásokra törekedni, de ha oda kell csapnom a mancsaimmal, akkor oda csapok, bár kivételesen ritkán van ez. Általában értenek a szép szóból.

A változás viszont megint nem került el, ám most kivételesen egy vörös hajú nőszemély személyében jött el, aki legyőzte Ambroset, és a falka élére állt. Még szokjuk az új helyzetet. Cheza nem tűnik rossz embernek, de jelenleg irreális elvárásai vannak velünk szemben, és egy változás sem megy végbe egy nap alatt, idő kell nekünk is, nekem is. Alapvetően nem vagyok vele ellenséges, inkább érdeklődő. Remélem visszaengedni Runet és a nem rég elkallódott kölyköt is, akit Ambrose majdnem megölt, mert nem volt képes a tökéletes önkontrollra.
Remélem Cheza értékelni fogja a belső erőt is, nem csak az izmokat és a kockás hasat meg üres fejet...