Hogy mit látsz, amikor Rá nézel? Haragot, dühöt, aggályos kíváncsiságot, egy mindössze 150 centis kis méregzsákot. Koromfekete és hullámos haja rendezetlenül, kócos szénaboglyaként ül a feje tetején, ruházata szakadt, koszos, rászáradt vér és mocsok szegélyezi megcakkozott szoknyáját. Alultápláltsága szembetűnő, figyelve kis lyukacsos atlétájának vonalát, elmerülve a bordáinak számlálása közben. Korom és piszok ül meg bőrének barázdáiban, ül a pilláján a porcica, első ránézésre azt sem lehet megállapítani, hogy miféle szerzet. Elárulom, embert látsz magad előtt. Egy végtelenül elcseszett embert. Sebzett, eltört, meggyötört. Talán már nem is számít embernek. Talán sosem volt az igazán, hisz azt sem tudja, mi az. Körmei olyan hosszúra nőttek, hogy már karomnak nevezhetőek s a ráragadt kosz és sár kellően masszívvá szikkadtak rajta, hogy fegyvernek is hatásos legyen. Bár nincs elátkozva, bár nem harapta meg semmi és senki, szemei mégis sötétebbek az éjszakánál, távolról úgy tűnhet, az egész csupán a mindent felfaló pupillából áll. Pedig nem volt ez mindig így. Talán ha minden másképp alakul, akkor most egy édes teremtés állna itt előtted. De nem így volt…

Valamikor régen, mikor még illatos gyermek volt, pont úgy kacagott, ahogy mások, bájos volt és érdeklődő, szép gesztenyeszín szemekkel. Épphogy járni tanult, mikor óvatlan pillanatban mérgező növények bűvöletében megrágcsált pár szárat. A család siratta, temette, de a kis lurkó életben maradt s minő groteszk fordulat, ez lett a veszte. Egy elvakult család ostoba és okkult pénzszerzési kísérletének áldozata lett egy elszigetelt kis kolóniában. Ostoba eszmék, még ostobább emberek s a kis Zoé immáron az ellenszer gyártó gépezet lett. Erőszakkal tömték bele az ismert mérgeket hol nyers, hol párlat formájában. A valaha volt kacagó gyermek, kínnal és fájdalommal kikövezett úton vált egy megbomlott elméjű felnőtté. A tudata szinte rohad, az énkép egybemosódik a fájdalom adta sikolyokkal, a szép szót, a törődést hírből sem ismeri. Még a szavak jelentését sem. Szókincse korlátozott, értelme alig haladja meg egy gyermekét s mégis… játszi könnyedséggel boncol fel valakit ijesztően szakszerű pontossággal. Mindezt úgy, hogy halvány elképzelése sincs arról, hogy mit csinál, egyszerűen csak… élvezi. Személyisége torz, a kedves szavakat bántásként éli meg, valós fájdalmat érez a hatásukra, míg a naptól retteg, pedig semmi bántódása nem esik annak hatására, hisz még mindig emberről beszélünk. Egy súlyosan sérült emberről. Igényei az éhségen kívül nincsenek is, a higiénia ugyanúgy ismeretlen fogalom neki, mint a kenyér, szeretet vagy bármi más. Csak egyszer szidd meg, fenyegesd vagy fenyítsd őt szavaiddal és figyeld, ahogy Ő szinte dorombolva törleszkedik a lábadnál.

A hányinger az egy igen jó játszópajtás tud lenni. Édesen cicázik az ember kölykével, hol fel, hol leszaladgál a nyelőcső sikamlós felületén s ott biza érvényét veszti a nyelési reflex. Fel és le, mindig modern csiki-csuki játék ez, örökzöld. Vajh ki fog győzni? A gyomorsavban pofásan előételre áztatott pókdarab vagy Zoe őrült akarata? Lagymatag vernyogás a sarokból, Luci-cica mossa ragacsos grabancát. Mindhiába, évezredes kosznak tűnik, mi bundájába van rohadva már. Ő is csak egy véletlen szülte társ, egy ebédnek szánt fogás, mely végül túlélte az őrület megfejthetetlen akaratát.
~Tik…Tak…Tik…Tak…~
Csendben megrezzenő test emelkedik a félhomályban, elrettentő kínvigyora már szinte sovány arcára van ragasztva, naptól mentes helyen aszódik bőre hullaszínűvé. Talán mindig is ilyen volt, gurgulázó vihogás szakad fel a rekedt torokból, egy csótány lábacskája lifeg két hegyes kis foga közé szorulva. Nem mintha zavarná, sőt, majd ez lesz a szexepile. Valamelyik másik életben. Kiegyenesedve forgatja meg nagy ívben kócos éjszínű üstökét, nagyot roppannak nyakcsigolyái. Egy ember levágott fejét emeli fel hajánál fogva bal kezével, mit eddig is szorongatott. Nehogy elmeneküljön... nehogy jó legyen neki. Neeem, nem, Zoe elől nincs menekvés… holtan sem.
~Tik…Tak…Tik…Tak…~
Két koszos mancsa közé fogja a kíntól eltorzult, utolsó sikolyát megőrző kincset, ápolatlan, hosszú körmével birizgálja a rézszínű hajat. Beteges vigyora soha el nem tűnik fekete, repedezett ajkairól, s csak szélesedik, mikor kitép egy csomót az előbb még dédelgetett hajazmányból. Rohadó hús szaga facsarja meg az orrokat, noha undort egyik élőlény sem mutat. A hajgyökérnél némi bőr fityeg, zamatos váladékkal nyakon öntve kész is az őrültek spagettije. Fekete íriszei most a vermébe vezető létrának feszülnek neki, mennyi móka lehet odakint… mennyi halálra váró csintalan kis korcs… fényimádó táplálékláncolatok. Fennhangzó vihogás kíséretében hatalmas dübbenés, a skalp terül szét, elkenődve az fal belsején. A bestia lomhán tekint körbe mocskos kis zugában, anyja és apja hullája feltépve, szétszaggatva hever a padlóba ágyazódott mocsokban. Károgó nevetés gurgulázik fel torkából, alapvetően vékony hangja most öblösnek hat, örömködőnek, aztán a fülsértően magasba csap át. Most már… vége. Nincs több méreg, nincs több fájdalmas hegyes dolog, amit a bőrébe fúrtak s csípőset nyomtak a testébe.
~Tik…Tak…Tik…Tak…~
Merre megy? Nem tudja, csak egy dologban biztos, innen el bárhol is legyen most. Csak úgy, mezítláb, szakadt ruháiban hagyja hátra a „családját”, vagyis ami maradt belőle, amit hagyott belőle. Sátáni vigyora démonokat szégyenít meg, taszít a porba, hegyesre csiszolt fogai akár egy ragadozó pofázmánya. Szinte így maradt, mintha láthatatlan peckek húznák ily groteszk formába hegyes kis arcát. Napok, hetek, hónapok? Érdektelen az idő múlására, azt sem tudja hány éves, vagy mikor született. Nem is tudná értelmezni az ezekre irányuló kérdéseket. A csúnya világító sárgolyó elől menekülve kötött ki egy kamion rakterében, mi egészen egy nagy és zajos helyig hozta őt. Persze aztán úgy szaladt el, mint egy kerti gnóm, kihasználva a rakodó munkások őszinte döbbenetét, mikor sziszegve előugrott a ládák mögül, Luci-cica pedig utána. Az a ványadt dög, az a hű rabtárs. Egy külvárosi, elhagyatott gyárépületben húzta meg magát és az arra tanyázó hajléktalanokból falatozik.
~Tik…Tak…Tik…Tak…~
Egészen eddig csendesen ült a fal tövében, a sötétben, önnön démonaival tartott vigyorpartin részt véve, kuncogva ropogtatja meg csigolyáit. Félre döntve fejét emelkedik meg, kissé úgy fest, mintha nem lenne így szilárd váz a testében. Hosszú karmaival megkaristolja állát s elsétál a szoba másik végében lévő szekrényhez. Lekaparja a fél centi vastag alvadt vér réteget a nyílásról s nagy nekifeszüléssel kinyitja. Lendületből le is ül. Belemászik a szekrény aljába, papírzörgés hallatszik.  Újabb károgó vihogás, s lábaira ülve egy koponyával tér vissza. Annak fényes tetejét simogatva kacarászik, majd megnyalva a szemüregben még fellelhető aszott bőrdarabkát a kitört üvegű ablakhoz botorkál. Kezében a koponyát simogatja, eltorzult lelke undorral tekint a lemenő fénygolyó színére az égbolt alján. Lassan kellene egy új hami…
~Tik…Tak…Tik…Tak…~