Tárgy: Sweet innocence - Vit & Marius Kedd Szept. 26, 2017 10:54 pm
Vit & Marius
Csendben ücsörgök a galériában, és jobbára unom magam. A megnyitó és a nagy hajrá már lement, de a tulajdonos ragaszkodott hozzá, hogy néhány napig még maradjak bent, és válaszoljak a látogatók esetleges kérdéseire. Mintha lenne olyan. Nem vonzz túl sok embert a művészetem, általában csak a furcsa kinézetű „öngyilkos-jelölt”, démonimádó és magát sátánistának valló fekete ruhás mondi kölykök jönnek, de ők hatalmas érdeklődéssel. Végül is, valamiből kell élni, és ha a halált váró milliomos-csemeték hajlandóak százezreket kifizetni a képeimért, az nekem csak jó. Most is csak néhány ilyen furcsa szerzet lézeng össze-vissza a kiállító teremben, ahol a falakról ocsmányabbnál-ocsmányabb képek bámulnak rájuk. Valahogy a mostani kiállítást úgy éreztem, a sorozatgyilkosoknak kell, szenteljem. Furcsa, de néha rám törnek az ilyen „ihletrohamok” és akkor egyszerűen festenem kell, de nem volt még olyan élethelyzet, hogy valami vidám kerüljön ki a kezem alól. Unottan nézek körbe a teremben, és válaszolok néhány idióta kérdésre, amit egy nagyon fehér arcú és nagyon vörösre festett szájú lány tesz fel. Volt idő, amikor az ilyen mondénokban kedvemet leltem, mikor néhány hétre össze jöttem volna ezzel a kis csitrivel, és abban a néhány hétben belaktam volna a fájdalmából és az elkeseredettségéből, amit én okoztam neki. Talán még meg is ölte volna magát, én pedig elégedetten dőlnék hátra, hogy „leszállítottam” egy újabb lelket, de valahogy még ehhez sincsen erőm. És ebben a pillanatban lép be az ajtón egy olyan tünemény, amit nehezemre esik elhinni. Pislogok két hatalmasat, hogy megbizonyosodjam, róla nem csak álmodom. A világos hajú szépség úgy lebben be az ajtón, mint egy látomás, bennem pedig megáll az ütő. Nem állítóm, hogy olyan mintha szellemet látnék, nagyon nem hasonlít arra, akit egykor szerettem, de éppen az esetem. Végig nézem, egy hosszú és kéjsóvár pillantással, olyannal, amelybe bármelyik mondén bele borzongana. De ő nem az. Nem is úgy néz ki, mint a „törzsközönségem”, és a teremben is úgy néz körül, hogy látni az arcán az „Úr isten hova kerültem” kifejezést. Figyelem, ahogy ez a légies jelenség körbe jár, és megnéz magának mindent, én pedig közben megnézem magamnak őt. Hát, megérne egy-két ajtócsapkodást mi tagadás. Félig démon vére még inkább vonz hozzá, azzal az undorító és felszínes testi vággyal, amilyennek már réges-régen érzek. Azzal az érzéssel, ami az egyetlen maradt bennem az évezredek folyamán. Ez az érzés sarkall most is arra, hogy talpra pattanva elinduljak a termen, át a fiú felé. Ahogy egyre közeledem, a démoni vér egyre jobban vonzz, én pedig engedek a húzásnak. Nem akarom letámadni, így igyekszem elő venni legjobb modoromat. Az évezredek folyamán arra is rá jöttem, hogy többre megyek a behízelgéssel. Olyan hangon tudok beszélni, hogy annak senki sem tud ellen állni, mégis valahogy az a sejtésem, hogy ő nem lesz egyszerű eset. Szorongást, és távolságtartást érzek, rajta ahogy közeledem, pedig a porhüvelyem külseje mindenkiben kellemes érzéseket szokott kelteni. De elhatároztam magam, szeretem a kihívásokat és ezt a fiút, ha csak egy éjszakára is, de megszerzem magamnak. Mielőtt oda érnék, hozzá még egyszer végig mérem, és szinte már érezni vélem milyen puha a bőre és milyen jó illatú a haja. Meg kell, torpanjak egy pillanatra, hogy nyugalmat erőltessek magamra, és ne úgy rontsak rá akár egy kanos vadállat. Mikor oda érek, hozzá felveszem a legmegnyerőbb mosolyomat, és legsármosabb mosolyomat, rá nézek, hogy egyértelmű legyen számára, hozzá beszélek. - Segíthetek valamiben? Vagy esetleg lenne pár kérdésed az alkotóhoz?
A hozzászólást Marius Rowen összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 31, 2017 7:35 pm-kor.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Szer. Szept. 27, 2017 9:14 pm
Marius & Vitaly
Érdekes információ ütötte meg a fülem tegnap. Egy különös kiállításról volt szó, nem is olyan messze onnan, ahol lakom. A festményeket állítólag valamilyen sötét varázserő lengte körül, ami rávette a nézőt arra, hogy megvegye az adott darabot. Gyanús volt, hogy természetfeletti ténykedésről volt szó, ami felkeltette a figyelmemet. Tudom, hogy az ilyesmi inkább az árnyvadászokra tartozik, de akkori s meg akartam nézni magamnak ezt a bizonyos kiállítást. Talán az egész pletyka csak légből kapott ökörség, de most már szerettem volna utánajárni. Érdekelt, hogy mégis mi lehet ez, és vetni akartam egy pillantást az alkotásokra, amelyek olyan rosszak lehetnek, hogy csak mágia segítségével lehet őket eladni. Már ha tényleg bármi köze volt ennek az árnyvilághoz. Az aznapi táncpróbám után csak gyorsan átöltöztem otthon és felkerestem a galériát. Amint beléptem az ajtón, azonnal tudtam, hogy a híresztelésekben van igazság. Az egész helyet undorító, sötét aura lengte körül, ami alapján hamar megállapítottam, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy egy hozzám hasonló boszorkánymester állhat a dolog mögött, de rá kellett döbbennem, hogy ez valami sokkal erősebb. Egyértelműen démoni energiát éreztem, amely láthatatlan ködként telepedett a helyiségre. Nyomasztó volt, meg is fordult a fejemben, hogy azonnal sarkon fordulok és lelépek, mégsem futamodtam meg. Ha már itt voltam, a festményekre is vetni akartam egy pillantást. Mert eddig annyira el voltam foglalva a kiállítótermet betöltő szörnyűséggel, hogy észre sem vettem, mi van a képeken. Körbefordítottam a fejem és megcsapott a következő sokk. Erőszakos, sötét jelenetek mindenhol, rengeteg vér és halál, és csupa olyasmi, amiről valaki legszörnyűbb rémálmai szólhatnak. Mégis, már meg sem rezzentem, és kifejezéstelen arccal, egyenesen érdeklődve léptem beljebb. Sorra tanulmányoztam a képeket, a színeket és az ecsetvonásokat, bár egyáltalán nem értettem hozzá. A legtöbb festmény csupán az volt, ami: festék egy vásznon. Minden rendben volt velük, azon kívül, amit ábrázoltak. Az egyik esetben sem tetszett, de az ahogyan, az már sokkal inkább. Nehéz volt elismernem, de tetszett a művész stílusa. Gyönyörűen festette meg a borzalmas jeleneteket, amiket az alkotásai ábrázoltak. Ki gondolta, hogy a démonokba is szorult művészi érzék? Egészen belefeledkeztem a kiállításba, és a magam teljesen avatatlan nézőpontja szerint elemezgettem a festményeket. Olyan megállapítások tudtak megszületni a fejemben, mint „szép színek” vagy „érdekesek az árnyékok” esetleg „hogy a francba bír valaki ilyen részletesen lefesteni valamit?”. Már éppen belemerültem a kis gondolataimba, amikor megtaláltam, amiért tulajdonképpen jöttem. Megtorpantam az egyik festmény előtt és tudtam, hogy ez az. A kép mintha lüktetett volna, át volt itatva sötét mágiával, és amikor ránéztem olyan volt, mintha egy feketelyuk akarna magába szippantani. Erről hallottam tegnap, ez az a varázslat, amiről beszélnek. Ottmaradtam és a lehető legkevesebb feltűnést keltve próbáltam minél többet megtudni a bűbáj vagy átok természetéről. Inkább átoknak tűnt… Azonban nem sok időm jutott a titok fejtegetésére, mert más problémám akadt. Egy démon közeledését érzékeltem, amitől azonnal felállt a szőr a hátamon. Eddig nem vettem észre, hogy itt tartózkodik, annyira sűrű volt a sötét energia, hogy már fel sem tűnt, hogy a forrás is jelen van. Nem fordultam hátra, hátha minden rendben lesz, de aztán egyenesen mellém lépett, és megszólított. Nem volt szerencsém. Éreztem, hogy nagyon erős, és azon felül, hogy undorodtam a fajtájától, most még féltem is egy kicsit. Veszélyes terepre tévedtem és most ki kellett mentenem magam. - Köszönöm, nem. Egyedül is remekül elboldogulok Reméltem, hogy ha elég határozottan válaszolok, akkor sarkon fordul és békén hagy. Arra is vigyáznom kellett, hogy ne legyek bunkó, nem lett volna okos ötlet megsérteni, viszont a kedélyes bájcsevejhez sem volt semmi kedvem. A démonok gonoszak és undorítóak, és épp elég bajom volt azzal, hogy magam is félig olyan vagyok, mint ők. Nem akartam leállni társalogni eggyel sem.
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Kedd Okt. 17, 2017 7:55 pm
Vit & Marius
Felszusszantam, nem számítottam ilyen erélyes visszautasításra. Már szinte azt is mondhatta volna, hogy „Bazd meg, suttyó!”, körülbelül ugyan úgy hangzott volna. Elvigyorodtam. Tetszett, hogy ilyen erélyes, de még mindig éreztem a félelmét, és a megvetését. Tudtam, ez nem a személyemnek, hanem a fajtámnak szól, bár nem egészen értem. Félig ő is közénk való, ha mondén anyja vére nem keringene, ereiben egy lenne közülünk, és máris nem mutattam volna olyan nagy érdeklődést iránta. De mindig is vonzottak a reménytelen esetek. És nem fogom annyiban hagyni ezt. Valami olyan mozdult meg bennem, amit már régen nem éreztem, de nem tetszett, hogy ilyen egyszerűen le akar rázni. Megsértette büszkeségemet, nem voltam hajlandó ezt elnézni neki. Nyájasságom leolvadt, de a vigyor rá fagyott az arcomra. - Látom, érdekel a kiállítás… - morogtam olyan hangsúllyal, hogy tudja, nem fogok tovább jó pofizni vagy poénkodni. Tudhatná ő is, egy démonnál csak egy lehetőséged van, ha azt elpuskázod, örökre szereztél egy ellenséget. Ahogy megindult volna, úgy álltam elé, hogy még véletlenül se tudjon elslisszolni. Nem volt nehéz sarokba szorítani, elég magas vagyok hozzá, hogy ne okozzon gondot. Karba fontam kezeimet, úgy magasodtam fölé, végig mértem alakját. Még mindig csinoskának találtam, de kezdtem gyanakodni. Ki tudja, miért jött ide, talán nem a kiállítás érdekelte, hanem én. Valaki megbízta, hogy lesse ki sikerem titkát, hogy elintézhessenek. Ebben a városban most végre jól éreztem magam, nem akartam, hogy bármi kimozdítson kényelmes kis életemből. - Szóval?! –szegeztem neki a kérdést- Mit akarsz itt kis boszi hmmm? Elvigyorodtam, ahogy rám nézett. Te kis naiv! Azt hitted nem érzem meg egyik démoni fivérem vérét rajtad? Azt hitted csak a csinos pofikád miatt jöttem ide hozzád? Ha mondén volnál, annyira sem érdekelnél, min egy porszem a hatalmas kiállító teremben. De démoni véred elárult, és már nem menekülhetsz előlem. - Van egy ajánlatom kis boszi –vigyorogtam- Elárulod szépen a neved, és azt, hogy miért vagy itt, és cserébe…- egy ujjammal végig simítottam a nyakát sötéten kuncogva-… nem tekerem ki a csinos kis nyakadat. Megegyeztünk? Éreztem, hogy arcomra egy olyan démoni vigyor fagyott rá, ami véletlenül sem lehet megnyugtató, vagy bizalomgerjesztő. Sőt. Leginkább egy éhes állat vicsorához tudtam volna hasonlítani, de be kell, valljam, a kis boszi éppen az esetem volt, és bármikor szívesen lakmároztam volna belőle. A fene se gondolta, hogy valaha máshogy fogok érezni iránta, abban a pillanatban még én sem voltam benne biztos, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, hogy idegesít hozzáállása, hogy félelmét nagy szájjal akarja palástolni. Az olyat nem szeretem.
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Szomb. Okt. 28, 2017 5:08 am
Marius & Vitaly
Sokkal könnyebben megsértődött, mint gondoltam volna. Az eredeti terv az volt, hogy teljesen nyugodtan, minden felesleges ellenségeskedés nélkül elküldöm, csak úgy finoman. Teljesen biztos, hogy egy ember sem kapná fel azon a vizet, amit mondtam. Bár lehet, hogy ő érezte a gondolataim mélyén megbúvó undort, és arra reagált valójában. Elég erősnek tippeltem ahhoz, hogy az ilyesmi ne okozzon neki gondot. Nagyjából úgy reagált, mint egy durcás kisgyerek, aki figyelmet akar, és hiába nézett rám olyan fenyegetően, és hiába tudtam, hogy tartanom kéne tőle, a félelmem elpárolgott és csak keserű kelletlenség maradt. - Igen, így van. És bőven akad még mit megnéznem… - próbáltam meg kikerülni, hátha mégis megúszom ezt az egészet, ha otthagyom, de azonnal előttem termett és elállta az utamat. Felnéztem rá, készen arra, hogy megvédjem magam, ha szükséges, de nem mutattam agresszió jelét. Kirázott a hideg, mikor végigmért, elviselhetetlen érzés volt, hogy rajtam legelteti az undorító szemeit. Aztán hozzám szólt, én pedig egy kicsit elcsodálkoztam magam. Kifejezetten támadóvá vált, azt akarta tudni, mit keresek itt, pedig minden hátsószándék nélkül nézegettem a képeit. Ha most okot próbál gyártani magának, hogy nekem támadhasson, rossz helyen keresgél. Azt hiszem, félreértette a meglepettségemet, az a vigyor biztosan nem annak szólt, amit én valójában gondoltam. Mitől lehet ilyen elégedett? Ugye nem azt várja, hogy megtapsolom, amiért kitalálta, hogy boszorkánymester vagyok? A szarvaim majd’ kiszúrják a szemeit, egyáltalán nem nagy művészet rájönni. De akkor mi tetszik neki ennyire? - Megnézni ezeket a festményeket. Tudod, értékelem a művészetet – válaszoltam neki szemrebbenés nélkül, és még azt sem foghatta rám, hogy hazudok. Tényleg a képek érdekeltek, most, hogy láttam belőlük párat, már tényleg. Kíváncsi voltam az átokra is, ami egy-két alkotáson ült, de azzal sem tudtam volna sok mindent kezdeni. A válaszom azonban nem nyugtatta meg, közelebb húzódott hozzám, és még meg is érintett, nekem pedig küzdenem kellett, hogy ne fintorodjak el túl feltűnően. Fojtogatott az aurája, a mocskos sötétség, ami körbevette, egyszerűen rosszul lettem a közelében. Megfenyegetett, de ezzel sem tudott rám ijeszteni. Ha ennyire mindenképp belém akar kötni, akkor úgyis talál rá módot, teljesen mindegy, hogy berezelek, vagy teszek rá még egy lapáttal. Ha ki akarja tekerni a nyakam, akkor ki is fogja, teljesen mindegy, mit mondok neki. A démonok ilyenek. - Ha halálosan meg kell fenyegetned valakit, hogy megtudd a nevét, akkor elég rosszul mehet az ismerkedés. Pedig ez az emberi alak, amit magadra húztál egészen tűrhető. Azt hinném, ennél kevésbé drasztikusabb módszerrel is megy – vágtam vissza leplezetlen szemtelenséggel. Ha meg kell halnom, ne gyáván meghunyászkodva tegyem, igaz? Éreztem, hogy már eldöntötte, mihez kezd velem, és képtelen voltam félni. Egyébként ha kinyír, akkor a többi nézelődővel is végeznie kell, az pedig fel fog tűnni az árnyvadászoknak, akik hamar elkapnák és végeznének vele. Arra tippeltem, hogy nem okozna magának ennyi fejfájást egy nagyszájú boszi miatt. De a tippem lehetett rossz, hiszen a démonok logikátlan és kiszámíthatatlan lények, akiket nem érdekel semmi. Talán már azzal kihúztam nála a gyufát, hogy betévedtem a kiállítására. Ha túlélem ezt, legközelebb kétszer meggondolom, mikor merészkedek újra közel egy démontanyához.
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Kedd Okt. 31, 2017 7:39 pm
Vit & Marius
Ahogy pimasz szavai mellkason vágtak hirtelen megnyugodtam. Aki ilyen nyugodtan mer pimaszkodni egy halálos fenyegetés után, annak valóban nincsenek hátsó szándékai. Egy lépést hátráltam tőle, de nem engedtem ki árnyékom szorításából. Vettem két mély levegőt, hogy kicsit hátrébb tudjam szorítani az agarakat, lenéztem rá, újra végig mértem tetőtől talpig. Pimaszsága egy olyan vonás volt, ami eszméletlenül megtetszett abban a pillanatban. Nem elvitatandó tény az sem, hogy szemre való kis jószág volt. Fehéres szőke haja alól kikandikáltak a szarvai, ez egy érdekes, és nagyon mutatós boszorkányjegy. Alakja vékony, de mégsem törékeny, nálam néhány centivel alacsonyabb. Tetszett nekem, mindent egybe vetve, de nem szeretem a szaglászókat, és természetemnél fogva nem bízom meg senkiben. Ahogy elléptem, tőle kicsit őszintébb mosoly futott át az arcomon. Körbe nézte, hát, nem egy szívderítő látvány ez a kiállítás az már biztos, sem a képek, sem a többi látogató tekintetében, de hát már ez van. Nem számítottam rá, hogy belép valaki az ajtón, aki ekkora hatást gyakorol majd rám. - Ha érdekel, akkor tényleg szívesen körbe vezetlek. –mondtam egy apró féloldalas, amolyan rosszfiús mosollyal. Már tudtam, nincs mitől tartanom, ez a fiú nem jelent semmiféle veszélyt rám nézve. Nem akar kiiktatni, vagy esetleg át adni a nephilimeknek. Mióta léteznek még egészen jól sikerült elkerülnöm őket, és nem most vágyom egy kard hegyesebbik végén végezni, ebben az olyan nagyon izgalmas évezredben, ami olyan sokat tartogat még számomra. - Nos ha épp érdekel szöszikém, nem így szoktam ismerkedni –vigyorodtam el – De hát, elég gyanús egy egymagában kolbászoló boszi, honnan tudhattam volna, hogy nem valami titkot akarsz kiszedni belőlem. Még egy lépést hátrébb léptem, mint aki újra akarja játszani az egész jelenetet, megnemtörténtté tenni az egészet, tiszta lappal indulni, persze erre esélyem sem volt. De legalább az illúzió meglett volna, hogy nem hoztam rá a frászt. Bár félelmének nagyon is kellemes illata volt, a gyomrom szinte hangosan kordult a démoni éhségtől. Talán, mikor nem figyel, gondoltam, teszek egy próbát, és csupán megízlelem felém áradó érzelmeit. - Ha már így össze futottunk hadd mutatkozzam be! – nyújtottam felé a kezem, vagy elfogadja, vagy nem. – Marius Rowen vagyok! A bemutatkozást is a levegőben hagytam, de reméltem, hogy baráti gesztusként értelmezi, hogy bemutatkoztam neki. Nem sok alvilágit tiszteltem meg még ezzel, hiszen álnevem alapján gyorsan el lehet jutni hozzám, így ez amolyan bizalmi gesztus a részemről. Mélyen bele néztem szemeibe, és még mindig undort láttam, de mintha igyekezett volna leküzdeni azt.
A hozzászólást Marius Rowen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 06, 2017 5:03 pm-kor.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Pént. Nov. 10, 2017 5:35 am
Marius & Vitaly
Azt vártam, hogy abban a pillanatban kitekeri a nyakam, erre mit kaptam? Hátra lépett és elmosolyodott. Pofátlanul beszóltam neki, és kiderült, hogy ez volt a jó lépés. Újabb bizonyíték rá, hogy a démonok teljesen kiszámíthatatlanok. Hiába mentem át a próbán és hiába kezdett hirtelen olyan nyájasan viselkedni velem, nem voltam meggyőzve. Továbbra is tartottam a véleményem a fajtájáról, és őt sem kezeltem kivételként. Eleresztettem egy apró sóhajt az ajánlatára, lassan kezdtem belátni, hogy ennek így is úgy is ez lesz a vége, ha nem akarom tényleg kivívni a haragját. Azt pedig még mindig jobbnak láttam elkerülni. - Legyen. Legalább feltehetem az összes értelmetlen kérdést, ami a kis laikus fejemben megfordult - fogadtam el a jelképes békeajánlatot egy blenyugvó félmosollyal. Végül is, ő a festő, talán meg tud magyarázni ezt-azt, ami érdekelt. Ha pedig az őrületbe kergetem a hozzá nem értéssemmel, még viccesen is alakulhat ez az egész. Igazság szerint sosem voltam egy ellenségeskedő típus, ezért választottam most is a barátságosabb utat ahelyett, hogy sarkon fordultam volna vagy addig kötekedtem volna vele, míg tényleg megjárom. Egy icipici részem adni akart neki egy esélyt, mielőtt végleg megutálom, de az összes többi porcikám azt üvöltötte, hogy úgyis bebizonyosodik, hogy rászolgált az undorra, amit éreztem az összes démon iránt. - Persze, kend csak rám! A morbid ízlésű boszi biztos valami rosszban sántikál. Végül is, egész hihető - biccentettem neki, és muszáj volt elrejtenem a mosolyomat közben. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy egy kicsit is élvezem ezt a buta játékot. Figyeltem, ahogy még egy lépést hátrált, de én nem mozdultam. Sem vissza, sem előre. Zsebre dugtam a kezeimet, és úgy vártam, hogy akkor belefogjon abba a körbevezetésbe, de előtte még valami más volt terítéken. Azok után, hogy olyan ügyesen kikerültem a bemutatkozást, most kezet nyújtott és megmondta a nevét. Visszakozva, felhúzott szemöldökkel néztem az ujjait néhány percig, de nem tudtam rávenni magam, hogy megérintsem. Ha ezzel megsértem, akkor ismét csak így jártam. De nem fogtam vele kezet. - Az én nevem Vitaly - emeltem fel a tekintetem a szemeire. Egyáltalán nem rejtegettem előle a bizalmatlanságomat, minden lehetséges nonverbális módon kifejeztem felé, hogy mennyire tartózkodom tőle, de ugyanakkor nem vontam meg tőle az esélyt, hogy megmutathassa, ha az előítéleteim a démonokkal szemben mégsem annyira helytállóak. A következő kép felé fordultam, és vetettem rá egy gyors pillantást. Egy kihalt várost ábrázolt, fekete, betört ablakú épületekkel, vérvörös éggel és úttal, és valami megfoghatatlan, kísérteties légkörrel. Utóbbira nem tudtam rájönni, mi okozza, talán valami fölött átsiklott a szemem, de éreztem, hogy bujkál benne valami borzasztóbb, mint amit magamtól észrevettem. - Mesélsz nekem egy kicsit erről a képről? Van valami szimbolikus jelentése, vagy nem érdemes túl sokat gondolkodni rajta? - indítottam el végül saját magam azt a megígért tárlatvezetést. Szerettem volna, ha gyorsan túllépünk a kissé tiszteletlen bemutatkozáson, amit produkáltam és ha már így alakult, egy kicsit bevezet a művészete világába.
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Szer. Dec. 06, 2017 6:06 pm
Vit & Marius
Elvigyorodom, ahogy megérzem ambivalens érzelmeit. Megnyugodott, hogy nem fogom bántani, mégis tart tőlem, ami érthető. Az ő avatott szemének könnyen feltűnhetett, hogy nem vagyok hétköznapi démon, talán meg is látta árnyékomat a falra vetülni ki tudja. De minden esetre nem akarom elijeszteni. Annál sokkal jobban tetszik, és ez most nem az a fajta vonzalom, mint a többi. Nem játszadozni akarok vele, hanem megismerni, hogy ki ő, és miért ilyen amilyen. Eddig megvolt a véleményem a boszorkányokról, hangos, és nem túl jó véleményem. Soha nem értettem, hogy testvéreim mit élveznek ezen, hogy mondén nőkkel hálnak, és gyermeket nemzenek nekik. A mondénok világ életemben undorral töltöttek el, én is láttam, amit Lucifer, és amit Atyánk nem… hogy szeretett teremtményei nem oly ártatlanok, mit először hitte. Ezért sem volt olyan nehéz dolog bűnbe csábítani az első asszonyt, elszabadítva ezzel a káoszt, lényegemet a világban. De ez a fiú más. Nagyon más. --Annyi kérdést teszel, fel amennyit csak akarsz nehéz kihozni a sodromból–vigyorgok rá, nem tudom, mennyire ijeszti meg kissé sunyi vigyorom, de nem is érdekel. Ilyen vagyok, ha megijed, ha nem, e senki kedvéért nem fogok változtatni, akkor, sem ha ilyen édes pofikája van. Ha csak nem mond valami nagyon nagy ostobaságot nem fog kihozni a sodromból, és talán máshogyan is elsülhet ez az találkozás, mint ahogy ő gondolta. Őszintén szólva én a magam részéről azt preferálnám, ha ez a törékeny tünemény az ágyamban kötne ki. Talán csinálnék neki reggelit is ki tudja. De ahhoz el kell jutni odáig, hogy ágyba édesgessem, nagy reményeket nem fűzök hozzá, hogy ez megtörténhet, de hát a remény hal meg utoljára. --Nyilván rád is fogom –vigyorgok rá --–Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy mire készülsz Kicsi Boszi, hmm? –kérdezem kicsit cinikusan, vigyorom mit sem halványul közben. Nem hinném, hogy bármiféle rosszakaró küldte a nyakamra, egyszerűen csak a kíváncsiság vezérelte ide. Bár a festményeim lassan világszerte híresek, nem meglepő, hogy ő is hallott róluk. Bár az arckifejezéséből ítélve egyik sem fogta meg igazán, sőt inkább undort váltott ki benne az egész hely kisugárzása. -- Vitaly. Szép név… csak nem orosz vagy? –mosolygok, mindig is érdekesnek találta a „külföldieket” gyakorlatilag azóta élek Amerikában, hogy először fehér ember tette a lábát a kontinensre. Kezdem unni, és mindig jó más kultúrákból érkezőket megismerni, és nem fogom elengedni annak a lehetőségét, hogy közelebbről, és alaposan megismerjem. Jól megnézem magamnak a képet, amire gondolt. Ohh igen, az egyik kedvenc képem, amit egy könyv ihletett… pontosabban a könyvet is ihlette valaki, és egy ténylegesen megtörtént eseménysor. --Nos… ez egy Castle Rock nevű kisváros. –kezdem- -Nem tudom, ismered-e Stephen King Hasznos Holmik című könyvét. Az a helyzet, hogy az megtörtént eseményeken alapul. Dióhéjban annyit tesz a dolog, hogy egy idős ember érkezett a városba és megnyitotta a Hasznos Holmik Boltja című helyet. Ebben a boltban mindenki „hasznos holmikat” vásárolhatott, olyan tárgyakat, amikre mindig vágyott, vagy ami már az övék volt, de elvesztették. A boltos nem pénzt kért cserébe, hanem egymás ellen irányúló csínyeket, amit addig fajultak, hogy a kisváros kiirtotta magát. Bevallom igen elmés ötleteim egyike volt ez, bár nem szerettem öregembernek álcázni magam. Így néz ki a városka mostanság, az eget a démoni mágiám festette vörösre, és az emberek megölték egymást. Úgy döntöttem, hogy ezt a látványt megörökítem az utókor számára, bár azért vonzotta magára a figyelmedet, mert agresszióval van átitatva a vászon. Ha egy mondén túl sokáig van kitéve a hatásának agresszívvá válik. –fejezem be, és várom a további kérdéseket.
Tárgy: Re: Sweet innocence - Vit & Marius Hétf. Dec. 11, 2017 7:03 am
Marius & Vitaly
Csak a szememet forgatom, hiszen persze, hogy képtelen abbahagyni a kötekedést. Igaz, épp ezt vártam tőle, de ez nem könnyít a helyzeten. Már nem félek tőle, inkább csak irritál a stílusa. Túl sok. - Azt gondolnám, hogy egy ekkora erejű démonnak megvannak a módszerei az ilyesmire. De akkor túlértékeltelek - vágok vissza somolyogva. A legszebb az egészben pedig az, hogy a szívből jövő igazságot mondom. Azt feltételeztem, hogy valahogy ki tudja szúrni a rosszban sántikálókat, de a gyakorlati példa alapján alapból gyanúsnak vesz mindenkit, aki több, mint egy tudatlan mondén nézelődő. Tehát az ő fajtája sem mindenható, vagy csak ő nagyon figyelmetlen, esetleg lusta használni ilyesmire az erejét. Keveset tudok a hasonló, magasabb rendű démonokról, ezért kihasználom a kényszerhelyzetet, hogy megpróbáljak kifigyelni ezt-azt. - De, valami olyasmi. Bár több időt éltem Oroszországon kívül, mint belül. A legtöbb jellegzetesség lekopott már rólam - sóhajtok fel, és igencsak unottan adom elő a kis magyarázatomat, de akkor is teljesen kerek választ adtam neki. Nem igazán őrzöm az orosz hagyományokat, már nem érzem odavalónak magam, és az akcentusom is egészen elveszett már. Ha figyel, akkor hallhatja, hogy érdekesen ejtek egy-két szót, de ez sem feltűnő. A kép felé fordulok, amiről kérdezem és úgy hallgatom végig a kiselőadást. A történet érdekes és brutális, egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy megtörtént, amit mondott, de nem fogok belekötni. Tudom, hogy a pusztítás és a kegyetlenség a dolga, és meg is van minderről a véleményem, de semmi értelme belekötni. Mit változtathatnék rajta? Inkább az említett mágiára koncentrálok, mint a felesleges utálkozásra. Hasznos dolgokra szeretném használni az itt eltöltött időt, ha már maradnom kell. - Sok képen van hasonló bűbáj? Mennyire erősek? Hány különböző átkot használsz így? - sorozom meg a kérdéseimmel, ahogy kicsit közelebb hajolok a festményhez. Érzem a mágia vibrálását a vászon felől, és ha koncentrálok, képes vagyok egészen pontosan behatárolni a bűbáj természetét. Mocskos, fekete energia, kicsit olyan, mint a szurok. Ha egyszer csapdába ejt, nagyon nehéz megszabadulni tőle. - Mióta festesz? Még nem igazán hallottam művészlelkű démonról. Egyáltalán hol tanultad ezt meg? A pokolban is tanítanak ilyesmit? - pillantok rá, épp csak annyira fordítva felé a fejem, hogy jól lássam az arcát a szemem sarkából. Még most is félig a kiállításra figyelek, próbálom megtalálni a következő érdekes képet.
Kezdőlap
Csendben ücsörgök a galériában, és jobbára unom magam. A megnyitó és a nagy hajrá már lement, de a tulajdonos ragaszkodott hozzá, hogy néhány napig még maradjak bent, és válaszoljak a látogatók esetleges kérdéseire. Mintha lenne olyan. Nem vonzz túl sok embert a művészetem, általában csak a furcsa kinézetű „öngyilkos-jelölt”, démonimádó és magát sátánistának valló fekete ruhás mondi kölykök jönnek, de ők hatalmas érdeklődéssel. Végül is, valamiből kell élni, és ha a halált váró milliomos-csemeték hajlandóak százezreket kifizetni a képeimért, az nekem csak jó. 
Érdekes információ ütötte meg a fülem tegnap. Egy különös kiállításról volt szó, nem is olyan messze onnan, ahol lakom. A festményeket állítólag valamilyen sötét varázserő lengte körül, ami rávette a nézőt arra, hogy megvegye az adott darabot. Gyanús volt, hogy természetfeletti ténykedésről volt szó, ami felkeltette a figyelmemet. Tudom, hogy az ilyesmi inkább az árnyvadászokra tartozik, de akkori s meg akartam nézni magamnak ezt a bizonyos kiállítást. Talán az egész pletyka csak légből kapott ökörség, de most már szerettem volna utánajárni. Érdekelt, hogy mégis mi lehet ez, és vetni akartam egy pillantást az alkotásokra, amelyek olyan rosszak lehetnek, hogy csak mágia segítségével lehet őket eladni. Már ha tényleg bármi köze volt ennek az árnyvilághoz. 
Felszusszantam, nem számítottam ilyen erélyes visszautasításra. Már szinte azt is mondhatta volna, hogy „Bazd meg, suttyó!”, körülbelül ugyan úgy hangzott volna. Elvigyorodtam. Tetszett, hogy ilyen erélyes, de még mindig éreztem a félelmét, és a megvetését. Tudtam, ez nem a személyemnek, hanem a fajtámnak szól, bár nem egészen értem. Félig ő is közénk való, ha mondén anyja vére nem keringene, ereiben egy lenne közülünk, és máris nem mutattam volna olyan nagy érdeklődést iránta. De mindig is vonzottak a reménytelen esetek. És nem fogom annyiban hagyni ezt. Valami olyan mozdult meg bennem, amit már régen nem éreztem, de nem tetszett, hogy ilyen egyszerűen le akar rázni. Megsértette büszkeségemet, nem voltam hajlandó ezt elnézni neki. Nyájasságom leolvadt, de a vigyor rá fagyott az arcomra. 
