Ha már valaha láttál, akár csak egy futó pillanatra is egy szó lesz, ami azonnal eszedbe jut majd rólam. Arisztokratikus. Igaz, ami igaz, a hosszú évszázadok alatt végig mentem már minden lehetséges stíluson, amin egy nő végig mehet, de végül úgy döntöttem egyik sem illik hozzám igazán. Hosszú gesztenyebarna hajamhoz és kékeszöld szememhez egyszerűen nem illik semmi más, csak a sötét színek és az elegáns ruhák. Nem meglepő hát, hogy az 1800-as években éreztem a legjobban magam. Ezt a stílust próbáltam meg áthozni a modern korba, kisebb-nagyobb sikerrel, mert a legújabb divat néha elbűvöl, és egy-egy darabot megengedek magamnak a legfrissebb kollekciókból. Élvezem, ha rám figyelnek az utcán, már mesteri szintre fejlesztettem mind a sminkelés mind az öltözködés művészetét. Legtöbbször erős sminket viselek, de nem olyan vastagot mintha nem is a saját arcom volna. Ruhák terén nem megyek egy bizonyos minőség alá, így mindig csak a legfinomabb szöveteket, a legpuhább bársonyokat és a legcsinosabb fehér neműket veszem meg. Sokan sznobnak gondolnak, emiatt de nekem ez fontos. 168 centimmel bátran bújok mindig elegáns, magas sarkú cipőkbe és csizmákba, és persze elengedhetetlen egy szép táska is az összképhez.

Vádoltak már sok mindennel. Van, aki szerint frigid, mások szerint egyenesen jégkirálynő vagyok. Nem tagadom, hűvös, távolságtartó természettel áldottak meg a hátam mögött álló évezredek, de azt hiszem, ezzel csupán magamat védem az újabb és újabb fájdalomtól. Voltam én is valamikor virágkoszorús, fehér ruhás eladó sorban lévő lány, aki csupa remény volt a jövővel kapcsolatban. De ahogy egyre öregebb lettem rá kellett jöjjek, hogy nem létezik az az élet, amit fruskaként elképzeltem magamnak. Persze nem vagyok sem frigid, sem jégkirálynő, de tartózkodó vagyok. Ösztönösen tartok attól, hogy új ismeretségeket, barátságokat ne adj, isten szerelmeket szőjek, mert túl sokszor ejtettek már át ahhoz, hogy bárkiben elsőre megbízzak. Könnyen elegyedek beszédbe, de ezek pusztán felületes, udvariassági beszélgetések először. Szükségem van arra, hogy meglássak valamit abban, akit utána barátomnak akarok nevezni. Ehhez mérten épp annyira vagyok kíváncsi, hogy ezzel fel tudjam mérni a körülöttem lévő világot, és mérlegelni tudjam, hogy ki érdemes arra, hogy bizalmat szavazzak neki, és ki az, akit a jövőben nagy ívből elkerülök. Így jobbára csendes hobbijaim vannak, valamint ott van a munkám, amibe bele adok mindent, amit csak bele lehet adni. Ezen kívül szeretek olvasni és filmeket nézni, egymagamban sétálgatni vagy épp túrázni az erdőben. A munkám miatt ki kell mozdulnom nap közben is, de már profin megoldottam, hogy a napfény egyáltalán ne érjen, és hozzá szoktam, hogy soha egy percet sem alszom szerintem már nem is tudnék máshogy üzemelni, elszoktam az alvástól.

Kr.e. 1700 környékén: Egy csendes kis falucskában a későbbi Franciaország területén éjfélre járt az idő. A falu felbolydult a hírre, hogy a főnök régen várt gyermeke hamarosan a világra jön. Hosszú vajúdás és nehéz szülés volt a végén pedig világra jött egy apró, sovány csecsemő, akire a bába azt mondta a következő pár órát sem fogja túl élni. De bennem erősebb volt az élni akarás. Pár hónap múlva az egész falu csodálkozott, hogy milyen hamar növök, milyen erős vagyok és milyen szép kislánnyá cseperedtem.
Alapvetően boldog gyermekkort tudhatok magam mögött, a vidék akkoriban még békességben élt. Azoknak az ősei volt az én népem, akiket ma franciáknak neveznek, és ott feküdt a csendes kis völgy ölén az aprócska falu ahol ma Versailles csillogó városa áll. Atyám és anyám csontjai még ma is a környező erdőben fekszenek. A falunk csendes és békés volt, senkivel nem álltunk haragban, egészen addig, míg meg nem jelent a rejtélyes idegen.
Éjjel érkezett és szállást kért néhány napra. Én már akkor a kései 20-as éveimben jártam, férjnél voltam és három gyönyörű gyermekem volt. A férjem jámbor ember volt, a kereszténység helyi hirdetője, megszánta hát a vándort és a saját házunkban adott neki menedéket. Furcsa, magas sápatag férfi volt, sápadt szőke hajjal és nagy ábrándozó kék szemekkel, én pedig vesztemre alig néhány nap alatt bele szerettem. Feltűnt, hogy az idegen nappal folyvást alszik, és csak éjjel lehet látni, de ne említettem meg az uramnak. Egy este, a férjem épp a falu ügyeiben járt el, a vándor félre hívott. Akkor azt hittem ez minden álom megvalósulása, de a vesztembe rohantam. Boldogan követtem a pajtába, annak reményében, hogy megismertet a valódi szerelmi szenvedéllyel, de a halál karjaiba futottam. A vámpír csak a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsaphasson rám, majd mikor végzett, és úgy gondolta nincs már bennem élet, a ház irányába vette az irányt, ahol három fiam békésen aludt. Mikor meghallottam a legkisebb velőtrázó sikolyát új élet szökött a tagjaimba. A házba rohantam, a tűz mellől felkaptam a piszkavasat és agyon szúrtam vele a támadót. De ahogy a vér sötétvörösen fröccsent a nyakából, valami furcsa, embertelen vágy lett úrrá rajtam. A nyakára buktam, és inni kezdtem, míg csak valami természetfeletti erő nem kezdett el megszállni. Úgy éreztem többet akarok, soha nem akarok leállni… és szégyenemre rávetettem magam a gyermekeimre. Három csöpp, ártatlan fiúcska voltak csupán, a saját méhem gyümölcsei, és bár nem fűzött szerelem az apjukhoz hozzájuk annál erősebb. Mégis megöltem őket, lemészároltam akár az állatokat. Ez az én keresztem, és ezzel kell élnem örökre. A nevük, a sajátommal együtt rég a feledés ködébe veszett, de az arcukat soha nem felejtem el.

Kr.u 1848 Párizs: Hosszú évszázadok teltek el, mire újra át tudtam lépni annak a földnek a határait, amely a bölcsőmet ringatta. Az évek megkeményítettek, és megtanultam, hogy hogyan legyek minden korban és országban olyan fontos személy, hogy soha ne legyenek anyagi gondjaim. A mondénok szeretik a titokzatosságot, hát tőlem megkapták. Párizsban épp egy bálba voltam hivatalos, de sosem hittem volna, hogy találkozni fogok valakivel, aki örökre megváltoztatja az életemet.
Ahogy beléptem a bálterembe felmértem a terepet, hogy kik, azok, akikkel esetleg megéri egy tánc, esetleg ital erejéig leállni, vagy akár egy kellemes kis kaland is ígérkezhet. Ahogy végig néztem a termen megborzongtam egy határozott, erős szem sugarában. Elindultam a termen át a férfi felé, és egy pillanat alatt egymás karjaiban voltunk. Szó nélkül táncoltunk, mintha a világ nem is létezne körülöttünk, csak ketten lennénk a kis saját univerzumunkban. Az egész éjjelt vele töltöttem, és úgy éreztem nem voltam még soha olyan boldog. El is felejtettem Velencét, a klánt, amelynek tagja voltam, és Pietro-t a klán vezérét, aki elhitette velem, hogy szeret, míg a klán minden nője az ő ágyát melegítette.
Az este végén nem tudtam meg semmit, a titokzatos lovagomról csak a nevét. Az este végén haza kísért, nem történt közöttünk semmi csupán egy tiszta, őszinte csók. Kicsit annak a fehér ruhás, virágkoszorús fruskának éreztem magam, aki hitt az igaz szerelemben.
Ennek azonban már több mint 200 éve, és azóta még csak nem is tudom, merre járhat, de az álmaimban újra és újra élem azt a csodálatos estét.