Nem vagyok olyan magas, mint amilyen szeretnék lenni, de lehet a világ érdekében jobb is, hiszen a 165 centimmel is képes lennék az egész világot bajba sodorni. De minimum egy várost. És még csak nem is szándákosan. Jó persze, én sem vagyok szent, a fehér mágia pont ugyanolyan távolságra van tőlem, mint a fekete, ezért maradok én szürke. Van egy sanda gyanúm, hogy még a gyógyításokat is elrontanám, az meg ki tudja mivel járna... A nem túl magas termetemhez egyébként arányos alak társul, szinte világítóan kristálykék szemeim vannak, enyhén mandula formában. Szeretem a hosszú hajam kibontva hordani, ami alapvetően világosbarna, de egyszer át akartam varázsolni feketére, és akkor véletlenül sikerült egy vöröses derengést applikálnom rá, aztán így maradt. Nem bánom, nekem így tetszik. A ruhatáramban vannak azért színek is, de a fekete, a vörös és a sötétebb árnyalatok dominálnak. Hiszen nem biztos hogy jó, ha észrevesznek... olyankor mindig nagyon kínos dolgok történnek.

Ó igen, majdnem elfelejtettem, mivel apám démon volt, vagy inkább gúnynevén a "Vak Isten", így félvérként örököltem egy démonjegyet tőle.
A homlokom közepén van egy harmadik szem, csíkszerű fekete pupillával,
aranysárga szemgolyóval, és amikor ez kinyílik, az igazi látásom addig elvesztem. Helyette nézhetem a furcsa foltokat és csíkokat. Jó, mi? Hát nem annyira.

Nagyon muszáj? Jó jó, csak kérdeztem... Mit is mondhatnék, nem szeretek reflektorfényben lenni, nem szeretem ha rám irányul mások figyelme, hiszen ahogy apámnak is vannak gúnynevei, úgy nekem is lehetne a "Véletlenek Boszorkánya" címet adni. Igyekszem a lehető legkevesebb kontaktust kialakítani az emberekkel, s ha barátkozni nem is, de párt találni próbálok. Csak mindig nagyon kínosan sül el a dolog... Nem vagyok szentlélek, de velejéig romlott boszorkány sem. Egyszerűen csak... próbálok létezni, élni, túlélni. Ez pedig egyre nehezebb. Hátam mögött több mint háromszáz évvel elkezdtem érezni, hogy üresedik a világom, hogy üresedem én magam is. Még harcolok ellene, még próbálkozom, aztán ki tudja meddig bírom épp ésszel. Nem is tudom mi lenne jobb, ha szimplán csak beleunnék mindenbe s üres porhüvelyként figyelném a világ torzulását, vagy ha végleg elgurulna a gyógyszerem, s a többiek megölnének, mielőtt tombolni kezdek. Mi volna jobb? Nem tudom... Egyelőre még görcsösen kapaszkodom a jelenbe s igyekszem úgy létezni, hogy minél kevesebb véletlent okozzak. Persze, ez nem olyan egyszerű... Talán, már maga a puszta létezésem is csak egy ormótlan véletlen.

Nem akarlak túlzottan untatni, de azt is be kell vallanom, hogy nem túl izgalmas az életem. Gondolom sejted,
hogy boszorkány lévén félvér vagyok, s míg anyám egyszerű mondén volt, addig apám maga Azathoth, a démonszultán. Mondjuk hívták még nukleáris káosznak is, meg vak hülye istennek is. Az összefüggéseket ne kérdezd, én sem tudom. Ebből az elfuserált nászból születtem én, a háromszemű ivadék. Szerencsémre anyámra hasonlítok, és apám részéről csak egy pluszba jött szemet kaptam, ami még mindig ezerszer jobb,
mint a csápok. Ezt persze egy varázslattal teszem mindig átlagemberek számára láthatatlanná, hiszem semmi szükségem rá, hogy ujjal mutogassanak rám. Igazából... gyakorolnom kellene a varázslást, de félek belekezdeni. Ahányszor csak megpróbálom, valami mindig balul sül el.
Így viszont nem tudok fejlődni és lassan ott tartunk, hogy használni sem merem. A tanítóm türelmetlen, már ketten leadtak engem mondván, hogy semmire sem vagyok jó. Talán igazuk is van, talán tényleg csak egy... véletlen, hogy a varázslat megkörnyékez. Ha a mostani tanítóm is feladja,
akkor nem tudom mi lesz. Bármennyire is ódzkodom tőle, ismerve magamat és a bénaságaimat, kénytelen vagyok szót fogadni. Magamban pedig apához fohászkodom, hogy ezt most ne rontsam el. Mi van? Egy démon kölyke vagyok, nem fohászkodhatok máshoz! Az tök hülyén nézne ki. Nem tehetek mást, mint az utasításoknak engedelmeskedve felrajzolom a földre a pecsétet, majd a grimoárt a kezembe véve, és nem mellesleg nagyon izgulva beleteszem a kör közepére a vörös gyertyát. A feladat az, hogy élő,lélegző lénnyé varázsoljam át. Egyszerű, nem? Annak kellene lennie, ha nem rontanám el állandóan. Veszek egy mély levegőt, s kántálni kezdem rá a varázslatot, követve az utasításokat. A faggyú megolvad, bugyogni kezd, látszik, hogy átalakulni készül. Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, de a látásom cserben hagy, megint. Apám öröksége, a homlokomon csücsülő szem kinyílt, s immáron semmit sem látok abból, amit néznem kellene. Vörös pacákat látok, hullámzó narancssárga csíkokat, érzéseket, benyomásokat. Most mi legyen? Nem tudom mi történik, de ha abba hagyom, lehet felrobban a varázslat. Folytatom hát, bár reszketek, s az üvöltés ami megrázza a lelkem, valami baljósat sejtet. Ott állok, vakon, buta színeket nézve, s érzem, ahogy forróság lesz úrrá a szobában, ahogy a tanítóm megmozgatja a mágia fonalait és... bezár valamit?  Nem merek megmozdulni, mert bár kiabál velem hogy menjek onnan, de azt nem hogy merre, hová. Aztán egy lökést érzek meg, a ruhám sisteregve olvad meg, mialatt én belerepülök a könyves szekrénybe.  A harmadik szemem erre végre becsukódik s még látom,
ahogyan a tanítóm megkövült bazalttá varázsolja az általam megformált lávadémont... Öööö... whoops?