Hát, magányosnak egyáltalán nem mondhatom magam, pedig aztán most hót egyedül fekszem a kis albérletem nappalijának bőr kanapéján! A gondolataim teljesen máshol járnak igazából, másvalakinél, de had ne kelljen már bevallanom... Ez a szabadnap úgy kellett már, mint szárazság idején a földnek az eső. Jó lenne ha a főnököm végre felvenne valakit váltónak, mert ha így folytatom a kórházban kötök ki ideg összeroppanással. Ugyanis nem elég a munka, nekem heti két alkalommal, ha nem többször el kell viselnem ŐT! A folytonos csipkelődése egyszerűen az agyamra megy, megjelenik, majd mint aki jól végezte dolgát eltűnik... Hát mégis, mit vétettem én a világ ellen, hahh?! Komolyan mondd meg nekem kedves kis naplóm, miért ver engem a sors? Hát voltam én rossz valaha is??? Na jó, egyszer, talán!!! De az nem követelhet ilyen elbánást. Rég aludnom kellene, hogy ne is gondoljak erre az egészre, de hát nem lehet... Ha becsukom a szemem Keith képe, kaján vigyora tölti be a látóterem, ez már a paranoia, el kell mennem az agyturkászomhoz, vagy végem lesz hamarosan. Meg kell keresnem az orvosom számát, nem hiszem hogy meg tudok én ezzel egyedül birkózni. Ki kellene beszélnem magamból és akkor megkönnyebbülnék, vagy totál hülyének néznének és kapnám a kezes-lábast... Inkább mélyen hallgatok, nem bírom a gumi szobát. Vajon ilyet életre vágyam én egyáltalán? Hogy utánam koslassanak és ingereljenek? Néha belerúgnék abba a nagy kókuszába a nyakán, akár még dekáznék is vele. Annyira bosszant még a gondolata is, a kezemben egy szelet pizza lóg fél holtan, még enni sem tudok igazán. Sóhajom visszhangot ver a falakon, mégis csak jól jönne egy-két csibészes mosolyt kapni. De hát ki tudja merre jár kel? Mint az erdőben a moha, oda telepszik ahová csak akar, de mindig menetirányban. Furalény! Igen, így egyben, nem én vagyok írástudatlan. Minden esetre most megyek, legközelebb elmesélek valamit...
Bye