Ethan & Vitaly

Alig pár perccel voltunk napnyugta után. A staten islandi vámpírklán főhadiszállásától alig fél saroknyira vártam egy ismerősömre, akivel programunk volt aznap estére. Amíg ott ácsorogtam, elgondolkodtam azon, hogy milyen sok vámpír barátot szereztem mostanában. Ha szerettem volna elmenni valakivel valahova, mindig a vérszívó haverjaim jutottak először eszembe. Ez csak akkor volt szívás, ha mindenképpen fényes nappal akartam bandázni. Az pedig viszonylag gyakran előfordult, így jópárszor hoppon maradtam. Erre még ki kellett találnom valamit, vagy átállni teljes éjszakai életre. Egyébként ezúttal Ethant vártam, egy embernek is nagyon fiatal vámpírpalántát. Néhányszor találkoztunk, amikor a környéken lógtam, és egészen összebarátkoztunk. Kedveltem a kissrácot, aranyos volt, és mikor pár napja megfogant a fejemben, amire most készültem, rá gondoltam először, akit szívesen elhívtam volna magammal. Három napja beszéltük meg a találkozót, telefonon. Megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem jönni, és ő beleegyezett, szóval ma mentünk nyuszit venni. Ezzel kapcsolatban már mindent elintéztem korábban, megtettem az összes szükséges előkészületet. Szereztem egy gyönyörű és hatalmas nyuszikifutót, játékokat, alomtálcákat, etetőt, itatót, szállítódobozt… még egy pici hámot és pórázt is. Nagyon izgatott voltam a leendő kis barátom miatt, mindent beszereztem neki, amire egy nyuszinak szüksége lehet. Aznap délután szénát és ennivalót is vittem haza neki, tehát minden készen állt a kis jövevény érkezésére. Igazából maga a nyuszi ötlet is alig két hete jött, azóta tervezgettem, és készültem erre az egészre. Mikor néhány napja felhívtam Ethant, akkor pontosult az, hogy honnan is szeretnék tapsifülest szerezni. Egy állatmenhelyre készültünk Staten Islanden, ahol nyuszikat is örökbe lehetett fogadni.
Mikor megláttam a fiút közeledni, elmosolyodtam, és ellöktem magam a faltól, aminek addig támaszkodtam a hátammal.
- Szia! Mizu? Örülök, hogy eljöttél – köszöntem neki lelkesen, amikor elég közel ért hozzám. A kísérőjének kurtán intettem egyet, majd a fiú mellé léptem, és lassan el is indultam vele a megfelelő irányba, miközben beszélgetésbe elegyedtünk.
- Találtam egy szuper helyet, ahonnan örökbe lehet fogadni nyuszikat. Azt hiszem, így lesz a legjobb. A tenyésztők túl sznobok, a kisállatkereskedésben pedig csak a pénzre mennek … a menhelyről viszont tényleg megmentek egy állatkát – vágtam is a téma közepébe, ami jelenleg foglalkoztatott. Túl izgatott voltam ahhoz, hogy ne a nyuszikról beszéljek. Már előre tudtam, hogy az este végére halálra fogom idegesíteni a fiút az áradozásommal, de egyelőre képtelen voltam visszafogni magam. Majd később kiengesztelem Ethant.

Ethan & Vitaly

Végül úgy tűnt, hogy mégsem kell aggódnom a túlpörgésem miatt, a fiú is hasonló állapotban volt, mint én. Mindketten nagyon ráizgultunk a nyuszi témára, és ő is ugyanolyan lendülettel hadart, ahogy én kezdtem az előbb. Végül is megértettük egymást.
- De cuki vagy! Nagyon felkészültél… te is szeretnél egy nyuszit? A répáról már olvastam, tudom, hogy az csak amolyan városi legenda – bólogattam nagy lelkesen. Büszke voltam rá, hogy mennyire utánajártam a dolgoknak, mindent megtettem, amit csak lehet, hogy a lehető legnagyobb kényelemben tartsam az új kis barátomat. Azt nem teljesen értettem, hogy ő miért hozott hordozót, de ha az én nyuszimnak szánta, akkor még bármikor eltüntethettem azt, amelyiket én hoztam.
- Azt hiszem, olyan 2-3 nyuszi elfér nálam. Elég nagy kifutót csináltattam, ketten tuti hogy kényelmesen lennének benne, de szerintem akár hárman is. De nem túl nagy a lakásom, szóval talán mégsem kéne elhozni az összes nyuszót a menhelyről… – tettem hozzá, kicsit elgondolkozva. Aztán már indultunk is a megfelelő irányba, a menhely felé. Közben még volt időnk beszélgetni bőven.

Ethan & Vitaly

A szemeimet résnyire szűkítve veszem fontolóra Ethan aggodalmát. Nem ismerem az apját, de én a helyében talán nem mernék váratlanul hazaállítani egy kisállattal.
- Hát… ha biztos vagy benne, hogy nem dönt úgy, hogy jó kis vacsora lesz belőle… de szerintem nem dobná ki. Ha meg is szabadul tőle, máshogy teszi - fejtem ki a véleményemet, de a döntést a fiúra bízom. Ő tudja, hogy megéri-e kockáztatni ebben a helyzetben.
- De, igen. Fontos, hogy ne kelljen nyomorogniuk. Eleve azon gondolkodtam, hogy elég lesz egy, de nem akarom, hogy magányos legyen. Szóval kettő. Deee ha három közül nem tudok majd választani, azért azon is elgondolkodom. Huhh, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz! - túrok bele a hajamba vigyorogva. Még ott sem vagyunk, de én már képtelen vagyok eldönteni, hogy mennyi nyuszit szeretnék. A leghelyesebb válasz persze az, hogy mindet, de az eleve egy lehetetlen küldetés lenne. Még én is belátom, hogy igencsak korlátozott férőhelyek száma otthon. Ha állatkertet akarok építeni, ahogy előbb nagyobb házat kell szereznem.
Amikor elérjük a menhelyt, megtorpanunk az ajtóban, csak azt nem tudom, hogy miért. Mondjuk Ethan feltesz egy hasznos kérdést, amire nem tudok válaszolni, és talán épp ez az informálatlanság késztetett arra, hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt bemegyünk.
- Hát… bemegyünk és meglátjuk - felelem tömören, én már indulok is. Odabent a portán azzal kezdek, hogy nyuszikat szeretnénk, és rövid beszélgetés után az illetékes alkalmazottal sikerül zöld utat szereznem magunknak, és valaki elkísér minket a nyuszikhoz. Már út közben megtudjuk, hogy most épp csak hárman vannak, ami az én véleményem szerint el is dönti, hogy nem hagyunk itt egyet sem.