3 dolog, amit szeretek:
o
Könyvek: Imádok olvasni, oda meg vissza vagyok az új könyv illatától, és mindenen képes vagyok átrágni magamat, ami nem romantikus lányregény.
o
Csillagok háborúja: Kívülről fújom a filmeket, mindent tudok a szereplőkről, és ott ültem a moziban, amikor leadták az Ébredő Erőt. Én vagyok a legnagyobb csillagok háborúja fan a világon, és ezt sokan nem is vitatják.
o
Chips: Képes vagyok egy egész rakattal megenni belőle, és mivel olyan az alkatom alig hízok valamit. Nekem aztán mindegy, hogy sós, paprikás, vagy újhagymás, ha van, akkor nekem kell az egész.
3 dolog, amit nem szeretek:
o
Napfény: Nem szeretem, mert mindig túl meleg van, ha süt a nap, nem bírom a forróságot. Fáj tőle a fejem, a gyomrom, hányingerem van, és szédülök.
o
Izomagyú pasik: Azok, akik csak a testükkel foglalkoznak, az agyukkal nem, egyszerűen az őrületbe tudnak kergetni.
o
Csokoládé: Nem szeretek semmit, ami édes, és ragacsos, így a csokoládét sem, semmilyen formában. Túl édes, fáj tőle a fogam, és összeragadnak az ujjaim.
Nem fogom elmondani hol és mikor születtem, nem fogok arról mesélni, hogy szegények vagy gazdagok voltunk. Sőt, azzal sem untatlak majd, hogy milyenek voltak a testvéreim. De attól még figyelhetsz rám.
Tíz voltam, igazi eleven fiú. Nagyon, de nagyon eleven és kíváncsi mindenre.
Emlékszem rá, valamiért éppen bajba kerültem. Megint.
Még csak szerda volt, de a héten már negyedszerre állt előttem az apám. Lent voltunk a pincében, épphogy beszűrődött egy kis fény az ablakon, én pedig azt figyeltem, milyen érdekes arcot varázsolnak apám arcára az árnyékok miközben velem kiabál. Nem sokra emlékszem, mivel fenyegetőzött, arra viszont igen, amikor hirtelen elhallgatott és csak nézett rám. Nem értettem, mi történik. Meg fog verni? Elege van a kiabálásból és inkább előveszi a tettlegességet? Nem, eddig nem jutott.
- Egy átok vagy.- felelte a szemeimbe nézve, majd már ott sem volt. Még hallottam a dühös lépteit felfelé a lépcsőn, majd hogy csapja és zárja az ajtót maga mögött.
Újabb éjszaka a pincébe zárva. Mindig ez volt, amikor bajba kerültem az iskolában, az igazgatóiba voltam… mindig csak a baj volt velem. Én hozzászoktam, hogy nem én generálom a bajt.. de mindig ott vagyok a közepében.
Mondanom sem kell, pár ilyen alkalom és meguntam, hogy lent unatkozzak vagy akár egy pillanatra is átadjam magam a szomorúságnak, a kétségbeesésnek. Kiszöktem az ablakon…
Az első szökésem után, már rendszeressé vált, hogy a felnőttekkel töltsem az estéket. Utcai srácok voltak, állandóan balhéztak és bevettek a bandába.
Tizennégy voltam, amikor a saját lábamra álltam. Mondhatni. Így vagy úgy, de piti tolvaj lett belőlem, ott húztam meg magam, ahol tudtam. Barátoknál, elhagyott házakban. Sőt, múzeumokba szöktem be és bújtam meg estig valamelyik eldugott helyen. Imádtam ott barangolni éjszaka! Egyetlen őr, gyerekjáték volt kijátszani!
Beteges voltam, imádtam a rablásokat. A tövis a bőröm alatt megtette a hatását.
A húszas éveimben már rablásokból éltem. Két perc. Ennyi időd van. ha túlléped, véged. Kivétel nélkül betartottam a kétperces szabályt.
Amúgy is, egy ilyen romlott városban, ki foglalkozna egy elkallódott kölyökkel? Van nagyobb gondjuk is.
Igen, de bandaháború vetette fel a fejét a városban… megütköztünk velük. Mi tízen voltunk… ők 16-an. Vesztettünk. Majdnem mindenki kórházba került súlyos sérülésekkel.
Átvészeled.
Ezt mondták a többiek, akik megúszták éppen hogy. De csak dühösebbé tett. Mégis mit jelent az, hogy átvészeled? Mi lesz miután átvészelted? Nem akartam átvészelni. Meg akartam halni benne. Aztán valaki azt mondta, a gyász olyan, mint egy bőrönd az ágyad közepén. Hogy nem számít, mi van, fel kell emelned és magaddal vinned. Bizonyos napokon sziklákkal lesz tele és nem fogod bírni. De lesznek napok... amikor pehelykönnyű lesz. Szerinte ez jelenti azt, hogy átvészelni. Így már számomra is értelmet nyert. Könnyebb persze nem lett tőle…
A csikk hosszan hullott a földre. Nem törtem magamat azzal, hogy eltapossam, a zuhogó eső, mely hosszú kabátomat is könyörtelenül ostromolta elvégre úgyis elintézi. Még egy picit azért bent tartottam a slukkot a tüdőmben, le is hunytam a szememet az érzésre és csupán lassan fújtam ki a füstöt. Tudtam, hogy nem lesznek erre sokan, pláne ilyen kései órán, de a kihalt környék jószerével ontotta magából, hogy mindez egy vészjósló jel… egy ómen. Mégis hezitáltam bemenni, pedig az üzenet egyértelmű volt. Ahogyan az is, hogy nekem szólt. Persze a laikus szem számára nem látható. Ez az, ami még egyértelművé teszi. Mielőtt megindulnék, még egyszer azért felnézek a gigászi épületre. Egyáltalán ki lakik itt?
Könnyedén bejutottam, nem csaptam zajt, halkan osontam a folyosókon. Fel a lépcsőn, de aztán egy morgásra lettem figyelmes… és elsötétült minden.
Nem értettem mi történt.
Elmosódtak a képek.
Szédültem és hányinger környékezett. Ordítani akartam, üvölteni a fájdalomtól.
Csak kábán bámultam a sötétbe, csak hallgattam a fickó szavait. Hozzám beszélt… izzott a szeme… Hasra kecmeregtem és felpillantottam rá… a vállam vérzett, patakokban folyt belőle a vér…
Már nem ember voltam…
******
Ülök a nappalimban egy zacskó mirelit borsót szorítok a tarkómra, a vascső még egy vérfarkasnak sem kellemes testápoló. Hátradőlök és józanodom. Jól esik a hideg, nem is a púpnak, a közérzetemnek. De az nem tetszik, hogy az Alfa kioszt… úgysem hallgatok rá, nem is értem miért strapálja magát újra és újra. Attól, hogy megharapott... nem vagyok a fia. Nekem van már apám, nem kell még egy idegbeteg...