Azt hiszem vagy valamit nagyon jól találtam el, vagy nagyon túllőttem, de ez készen van.

Én.

De mégsem én.

Egyszerre én és nem.

Árnyékokból áll, de pontosan ugyanolyan, ugyanúgy néz ki és utánozza minden mozdulatom.

Először kicsi volt és csak a szemem sarkából láttam, de aztán nőtt és alakja is lett. Most éppen utánozósat játszom vele.

Felemelem az egyik kezem és ő követ. Aztán a másikat. Egymáshoz nem érünk, attól félek. Rettegek, hogy rossz dolgot csinálhat velem. De így egészen aranyos.

A tekintetét keresem, mikor az enyém sincs meg. Nem létezik, nincs neki. Neki sincs meg.

Mintha ismerős lenne, de nem is tudom. Mintha egyszer a barátom lett volna és segített volna élni. Azt hiszem most is ezt akarja, de el lett zárva. Én száműztem volna? Miért akarnék megszabadulni egy baráttól?

Jaj, igen.

Jobban akartam érezni magam.