Azt sem tudom mennyi az idő, az első alkalom, amikor sem ébresztőt nem állítok be és még csak nem is hívnak, az órára meg rá nem pillantok, de olyan kipihenten ébredek, mint még sosem.
Még magamhoz sem térek, de Franko már ott áll az ajtóban, miszerint apám rám vár. Bólintok, magam is tudom, és lehet, nem vagyok túl lelkes az előttem álló nap miatt, viszont jobb, ha megejtjük, semmi kedvem túl sokáig húzni.
Gyorsan felöltözök, bár nem viszem túlzásba, úgy is le kell vennem, végül felsóhajtok és követem a komornyikot valahová lefelé a pinceféleségbe.
Nyirkos és hideg, bár ez nem csoda, melyik pince az, amelyik lakásnak van berendezve. Ezért lep meg, hogy az a helyiség ahová irányít, köszönő viszonyban sincs azzal, amit odakint tapasztaltam. Kifejezetten otthonos és meleg, semmi rideget nem találok benne.
Apám persze már itt van, inkább nem kérdezem meg, mennyit várhatott rám.
-Szia, jó reggelt! Nem ettem, gondolom jobb is. Akkor mit kell tennem azon kívül, hogy vetkőzzek le?
Sosem vedlettem, soha nem hívtam magamból a kígyót, azaz próbáltam azt a valamit ami bennem van, de nem sikerült kicsalogatnom, gondolom azért, mert marha rosszul kezdtem hozzá.
Kérdőn tekintek apámra, majd mondja, mi következik, én pedig felkészülök az első, legborzalmasabb halál közeli élményemre. Az idejét sem akarom rabolni, sejtem, hogy van ezen kívül is elég teendője.

Csak most nézek körbe, és látom, mi van felrajzolva... mint valami rituálé, de a jelek szerint ehhez az kell. Vagyis ezt az életben nem oldottam volna meg egyedül, ha bele feszülök is, egyértelmű. Bólintok a vetkőzésre, ezt valahogy eddig is sejtettem, és még ezzel sem húzom az időt, ledobálom a ruhámat, hogy a körbe lépjek.
Nem kérdezem, mi van a felém nyújtott kehelyben, nincs értelme, tudom, hogy meg kell innom a tartalmát. Megfogom, ám apám nem engedi el, vagyis még valamit mondani akar. Figyelmesen hallgatom inkább, mert lehet, nem vagyok marha gyakorlott, de tudom, hogy minden rituálé veszélyeket hordoz magában.
-Hadakozni? De miért? Az emberi énem ki akarja lökni magából, míg a démoni befogadná, ugye? Erről van szó?
A méreg érdekel a legkevésbé, inkább arra vagyok kíváncsi, hogy ha ez a kígyó eddig is bennem volt, akkor most miért kell küzdelmet vívnom vele. Arra bólintok, hogy nem a fájdalommal kell foglalkoznom majd, ez a része érthető.
[color=chocolate]-Oké. Senkit nem akarok bántani, remélem, simán fog menni. Eddig erős voltam, akkor nincs az az isten, hogy most ne legyek az, de ennek meg kell lennie, hogy fejlődni tudjak. Bólintok, és amikor apám elengedi a kelyhet illetve kilép a körből, gondolkodás nélkül hajtom fel a tartalmát. Felsóhajtok, hát jöjjön aminek jönnie kell, és tényleg csak bízni tudok abban, hogy nem lesz semmi probléma.
Az a mocorgás, ami eddig ritkán volt érezhető, erősödni kezd, utat akar törni magának, hogy vége a felszínre jöhessen. Az elején még nem zavar, azonban van egy pont, amikor bekövetkezik az, amiről apám beszélt. Mintha valami ezt a kígyót nem akarná, és mindenáron azon dolgozna, hogy még véletlenül se törhessen ki. A démoni énem viszont akarja, tetszik neki ez az egész, és olyan harc indul meg bennem, amitől konkrétan az az érzésem van, hogy szétszakadok.
Próbálom minél inkább arra terelni a gondolataimat, hogy én ezt akarom, és egy pillanatra úgy érzem, talán sikerült, mert semmit nem érzek csak zihálok a földön, de hogy mikor kerültem oda, azt nem tudom. Már-már örülni tudnék, amikor ismét belém hasít a fájdalom, és újabb harc kezdődik, mert az a kígyó akit el akarok fogadni, most engem is le akar nyomni, és az egyik felem menekülőre fogná, ha hagynám.
Nem hagyom. Társa akarok lenni, hogy megértse, együtt kell dolgoznunk, vagy mindannyian beledöglünk, és abba nem fér bele, ha mindenki le akarja nyomni a másikat. Kínomban az ösztöneimre hagyatkozom, ha bennem van a kígyó, és tudom irányítani az árnyaimat, akkor tudnom kell, hogyan lehetünk társak. Jobb ötletem nincs, bár gondolkodni sem igazán van erőm.
Az idő nem érdekel, nem is tudnám figyelni, egyelőre a küzdelem az ami leköt, és lehet, hogy ez az ösztönösség ment meg, mert egyszer csak abba marad a szétszakadó, széttépő érzés, és megszűnik az az éles fájdalom is, ami eddig volt.
Csak egy kis pihenés, semmi mást nem szeretnék, alig maradt erőm és energiám, pedig ha még élek és élünk, akkor most jön a nehezebb része, az a vedlés, amiről apám beszélt. Biztos vagyok benne, hogy túléltük, mert az érzékeim kiélesedtek, csak most egy picit hagyjon békén mindenki, egy kis időre, hogy össze tudjam szedni magam.

Az a nyugalom ami hirtelen körülvesz, annyira jóleső, nem akarom, hogy véget érjen, maradjon így, addig is pihenhetek, addig is erőt gyűjthetek. A kígyóm elfogadott és én is őt, már nem akar lenyomni, nem akar fölém kerekedni, és a másik énem sem akar elmenekülni, beletörődött abba, hogy most már egyek vagyunk.
Mindent érzek amit a kígyó, a hőt is, ami apám felől jön, de túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy kinyissam a szememet. Tudom, hogy támogat, tudom, hogy segíteni akar, de nem tud mindaddig, míg az a vedlés el nem kezdődik. Magamban vívódok, nem tudom eldönteni, hogy van-e annyi erőm, hogy azt végigcsináljam, egyáltalán képes vagyok-e engedni a hívásnak.
Egyelőre nem állok rá készen, annyira kifacsart az előző küzdelem, hogy félő, ha belevágok, el fogok fogyni, és beledöglök már azelőtt, hogy elkezdődjön az egész folyamat, mert nem lesz tartalékom. Azonban az ösztön erős, talán ha ugyanúgy hagyom, hogy ő irányítson, akkor könnyebb lesz, hiszen tudja, mit csinál, és nem annyira beteg, hogy kamikaze módon vágjon bele valamibe.
Végül megadom magam, hát legyen, ha most kell meghalnom, akkor most. Az állkapcsom majd szétszakad, onnan is elő akar jönni valami, a bőrömet pedig nyúzni kezdik, elviselhetetlen fájdalmat okozva.
Legalább cafatokban jönne le, hogy lélegzetvételhez jussak, de nem, ez egyben szakad rólam, és olyan lassan, hogy azt hiszem, ennek sosem lesz vége, ráadásul annyira megterhel, hogy elfogy az erőm. Az, hogy ordítok vagy sem, nem jut el a tudatomig, mégis az előbbit tartom elképzelhetőnek.
Képtelen vagyok tovább folytatni, muszáj tartalékot keresnem, hiszen most már a kígyóm is vergődik, mintha élet-halál harcot vívnánk. A fejem már "szétrobbant", félig megnyúztam saját magamat, és nem tudok továbblépni, mégis egy belső erő késztet arra, nem adjam fel, már nincs sok hátra.

Azt már nem tudom, hogy mi történt, vagy egyáltalán végigcsináltam-e, de kimerültem teljesen, és semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy aludhassak. Érzem, hogy számomra idegen, de mégis ismerős testrész ölel körbe... tehát farkam is van. Ennyit még sikerül felfognom a külvilágból, aztán elsötétül minden.
Arra eszmélek, hogy az apám pofoz, hogy nézzek rá. Értem én, nem hülyültem meg, csak annyira fáradt vagyok, hogy az is megerőltető, hogy egyáltalán kinyissam a szememet. Legalább a fájdalom megszűnt, ennyi jó van az egészben.
Utolsó erőtartalékaimat veszem elő, amikor mégis apámra nézek, hogy megnyugodjon, nincs bajom, észnél vagyok, csak a végkimerülés határán.
-Még... élek....
Ennyit tudok kinyögni, több nem megy, itt végem van. Remélem, hogy nem akar beszélgetni, az most nem fog sikerülni, bármennyire szeretné is. Ismét lehunyom a szemem, csak egy pár percig aludhassak, egy picit, ha lehet.

Az összes tartalékomat lemerítem akkor, mikor kinyögöm, hogy még élek, utána pedig egyenesen beájulok valószínűleg, mert semmire nem emlékszem, csak arra, hogy az ágyban térek magamhoz, ki tudja hány óra elteltével. Az is lehet, napokban kell számolnom majd, most még nem tudom.
Egyelőre azzal foglalom el magam, hogy megnézzem, mindenem megvan-e, ha már élni élek. Pontosabban túléltem.
Soha többé nem akarom, így nem, ha apám nem készít fel rá, biztos, hogy feladom félúton. Sok dologra számítottam, de arra nem, hogy ez ennyire szar lesz, mert sokkal rosszabb volt annál, mint amire gondoltam.
Az egyetlen erőt az adta, hogy apám bízik bennem, bízik abban, hogy meg tudom csinálni, és az, hogy tudom, segített amennyire tudott. Egyelőre a plafont bámulom, nem szédülök, ami jó jel, így szépen lassan felülök, de mire kiszállnék az ágyból, Franko már bent is van, vizet hoz, és gyorsan szívódó kaját, valamint közli, ne nagyon ugráljak még
Oké, akkor várok. Bár nem mondom, csak bólintok, és mire kérném, hogy legalább apámnak szóljon, már el is "viharzik."

Szívesen mennék kifelé innen, hogy ne apámnak kelljen esetleg hozzám jönnie, ám ha Franko azt mondta, várjak, akkor nem mozdulok. Azaz próbálok, de egyszerűen gyenge vagyok hozzá. Vajon mennyi ideig feküdtem itt? Mennyit aludhattam? Majd megkérdezem később, ha lehet. Mindenem ép, ez a lényeg, mert közben azért át is nézem magamat, hiszen ráérek, vagy nem?
Amint nyílik az ajtó, felpillantok, apámat látva pedig egy halvány mosolyra is futja az erőmből.
-Köszi a segítséget.
Az rémlik, hogy segített, már amennyire tudott, és nem vagyok paraszt, hogy ne köszönjem meg azt is, mert igenis számított.
Mit néz rajtam, nem tudom, de ő biztosan, szakavatottan teszi. Tökéletes az átalakulás, legalább van minek örülnöm, nem baltáztam el.
-Még kicsit gyengének, de igen. Mindenem mozog.
Hagyom, hogy megvizsgáljon, sejtem, hogy ezt is muszáj, így csak követem az utasításait, ha ez szükséges, akkor szükséges.
-Igen, ezzel sincs problémám. Az egész házat?
Először bólintok, aztán koncentrálok. Végül is ha a kígyómmal már összhangban állok, akkor valószínűleg az ösztöneit és képességeit is örököltem. Tényleg furcsa, mert a legapróbb neszezést is hallom, és úgy kezdek el forgolódni, mintha mindent most tapasztalnék először.
-A többi is ilyen lesz? A jegyeket nem mind sikerült megjegyeznem, valahol félúton elakadtam ott, hogy szétszakadt a fejem. Azokat bármikor elő tudom hívni, vagy nem?
Vannak kérdéseim, rengeteg, de nem akarok rögtön mindent rázúdítani. Szeretnék minél többet megtudni magunkról, aztán megtapasztalni.

+18

Bassza meg, ha valaki nekem azt mondja egy hónappal ezelőtt, hogy mindent hallani fogok, az utolsó rezgést is észlelem akár a falakban vagy a lábam alatt, azt körberöhögöm. Most meg itt ülök egy ágy szélén, és kb. ez történik velem. Mint egy újszülött, aki rácsodálkozik a világra, hogy jé, ez mi ez? Ilyen is van. Röhejesen nézhetek ki, pedig ezt csinálom éppen, minden rohadt neszre odakapom a fejemet. Ebből csak az zökkent ki, hogy apám elém húz egy széket és leül. Lehet, rá kellene figyelnem? Aha. Talán.
-Még ettől is aktívabban? Szép lesz. Vagyis ne lepődjek meg, ha mindig felfedezek valamit, amit eddig nem láttam, de jegyezzem meg, melyik mikor bukkant fel. Oké.
Szép baleset lesz az. Épp leordítom valakinek a fejét, majd felemelem az ujjam, hogy pillanat, most jegyzetelnem kell. Ezen önkéntelenül röhögni kezdek.
-Aha, azt tekertem magam köré ösztönösen? Valamit éreztem abból... és így már értem miért akart szétrobbanni a fejem. A pikkelyek nem tűntek fel, lehet, az volt a legkevesebb abban a pillanatban. Milyen volt? Be lehetett azonosítani?
Bólintok, valami rémlik, nem tisztán, de homályosan igen. Újabb kérdésem akad, így apámra emelem a tekintetemet. Vajon milyen a kígyóm? Konkrét faj, vagy teljesen egyedi?
-Volt egy pillanat, amikor azt hittem, nem bírom tovább. Ott az adott erőt, hogy bíztál bennem, és így tudtam tovább csinálni. Köszönöm a segítséget, valószínű, hogy egyedül elbuktam volna. Csodás.
Nem teljesen tiszta, mi milyen sorrendben vagy hogyan történt, csak az, hogy néha bevillant a gondolat, hogy ha apám késznek talált rá, akkor képes vagyok rá,de mégis volt olyan pontja, amikor annyira elszállt minden erőm, hogy azt hittem, ott maradok. Raszputyin... még ennek is tudok örülni, komolyan, vicc nélkül.
-Rendben. Kíváncsi vagyok, érdekel, mit hallgattak még el előlem. Szeretnék tisztán látni.
Bólintok, eleget vegetáltam, eleget szenvedtem azzal, hogy megrekedtem és nem tudtam, merre induljak, mit kellene tennem, hogy fejlődjek. Bármit is próbáltam, egy helyben toporogtam... hát ezért. Örülök annak, hogy úgy döntöttem, felkutatom az apámat, és nem érdekel, ki mit mond, vagy mitől próbál távol tartani. Annak még inkább, hogy nem dobott ki azonnal. Mondhatom, hogy már csak ő az egyetlen élő rokonom, senki más.

Az újdonság ereje teljesen lefoglal, egészen másképp látom a környezetet, olyanokat is észreveszek, amikre eddig soha a büdös életben nem figyeltem volna fel, pedig... pedig valahol ez a munkám. Ez mégis más. Fogalmam sincs, mi vár még rám, de nem is érdekel, egyet tudok csak, hogy akarom. Végre talán elindult valami, előre tudok lépni, fejlődni, és megérteni azt, ami bennem zajlik. Úgy vágyom rá, mint egy éhes kiskölyök az utolsó morzsára. Igen, ki vagyok éhezve a tudásra, a tanulásra, pedig is ezt tettem, csak egészen más formában. Itt az ideje, hogy akkor belecsapjak a közepébe, jöjjön bármi, állni fogom a sarat, mert akarom, hogy így legyen.
Persze annyi kérdésem van, amennyit apám még sosem hallott tőlem egyszerre, na de más sem, de ennyire tudni szeretném, mi történt, mi történik, és az egyetlen, aki ebben nekem segíteni tud, az ő.
-Oké. Ez időben mit jelenthet? Honnan fogom tudni, ha a kígyóm regenerálódott? Azt nem tudom, arra emlékszem, hogy nagyon megharcoltam vele, mindenáron irányítani akart, teljes hatalmat... de... után meg már olyan érzés volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ja, hogy akkor még várható, hogy valami előjön... tudod, most már érdekel, mi lesz az.
Megint kérdezek. Csodálom apám türelmét, komolyan mondom, kezdem úgy érezni magam, mint a kisgyerek a "mi ez?" kérdéseknél, amikor fél percenként csak és kizárólag ezt tudja. Az árnyakat figyelem, tetszik. Vajon ilyenem nekem is lesz, vagy ez apám egyedisége? Még nem tudom.
-Köszönöm. Vigyázok, azt hiszem az egészet meg fogom tanulni.
Mit rejt a napló, igencsak kíváncsivá tett. Vajon honnan jövünk? Kik vagyunk mi igazából? Ki volt a nagyapám, és mit hagyott ránk? Lesz olvasnivalóm rendesen, bár attól nem vagyok lelkes, hogy még mindig pihennem kell, még akkor sem, ha érzem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán.

Pihenés... értem én, hogy szükséges, azt is, hogy a testem egyelőre olyan, mint ami most keresi az energiát ami a működéséhez szükséges. Mégis mennék tovább, azaz haladnék, de kénytelen vagyok belátni, hirtelenjében nem fog menni, de talán valamit csak csinálhatok.
-Oké. Azért bevallom, szívesen próbálgatnám, milyen lehet előhívni, mire reagál, vagy mi az, amit még elő tudok csalni belőle. Türelmetlen vagyok, nem tagadom. Eleget vártam, és most... most tele vagyok energiával, mármint... érted. Ha nem bánod, ki fogok menni, hátha, persze figyelek, hogy ne a legnagyobb hidegben tegyem.
Bólintok, apám jobban tudja, és ha azt mondja, hogy a kígyóm érzékeny, akkor az is. Jobb, ha nem siettetek semmit, bár igaz, hogy az a kör izgatja a fantáziámat. Előtte azonban olvasnom kell, hiszen, csak akkor tudok meg mindent magunkról, annak a körnek a működéséről, a kísérletekről is.
Nem akarom elszúrni, nem hibázhatok, tökéletesen akarom csinálni, ha lehet.
-Én is, hidd el. Amikor megtudtam, hogy életben vagy, sokáig gondolkodtam azon, vajon ha megkereslek, elutasítasz-e, vagy sem. Majdnem a fél életem arra ment rá, hogy megtaláljalak.
Hányszor de hányszor kérdeztem, és hányszor maradtam válasz nélkül. Mind hallgattak, pedig tudták az igazat, hitték, hogy majd elfelejtem és nem akarom megkeresni. Tévedtek. Most már örülök annak, hogy nem úgy kezdtem, bemosok neki egyet, hanem meghallgattam. Eltitkoltak előle... forog a gyomrom.