Ami először szembetűnik mindenkinek, hogy nem vagyok egy égimeszelő. Olyan 165 centi körüli lehetek, de már vagy 100 éve nem mértem a magasságom. Ezután tutira mindenki az égkék szemeimet említené, amit különösen jól kiemel fehér bőröm és egyenes,
szőke tincseim. Alakomra nem panaszkodhatom. Sosem voltam túlsúlyos,
de amióta belém zártak egy farkaslényt, azóta folyton mozgok, edzek. Amiről még az összes közeli barátom azonnal megismer az a 10 karátos mosolyom, amit csak ritka alkalmakkor lehet letörölni az arcomról, de ezeket az alkalmakat igyekszem kerülni.
Tetoválás, piercing és egyéb testdísz nem díszíti külsőm, de amikor a betolakodó falkával megütköztünk, akkor szereztem néhány mély sebet az oldalamra és a hátamra. Ezek még gyógyulnak... és tuti jó sokáig ott lesz a helyük.
Egyéb ismertető jel a cowgirl kalap és a cowgirl csizma. Ezek nélkül ritkán lépek ki otthonomból. Ruháimat színes, kényelmes ruhák alkotják. Nem sok "kiteszemamellem" és "bevágahátsómba" típusú ruhám van. Szeretek csajosan öltözni, jól kinézni, de nem úgy, hogy kiteszem az árut az asztalra. Azt meghagyom a plázacica lelkűeknek. Én a természetesség felé hajlok, bár a sminkelés engem is elcsábít olykor-olykor.
Egyébként igényes vagyok a külsőmre és odafigyelek, hogy mindig friss és tiszta legyen a "bundám". Emberi és farkas alakban is.

Na ez egy fogós kérdés. Úgy értem, összetett. Egy dolog, hogy én milyennek látom magam, de ott van még egy rakat nő és rakat férfi, akik talán egészen máshogy látnak. "A Lily az egy roh@dt rib@nc! Mindig a középpontban kell lennie. És csessze meg, hogy olyan szép kékek a szemei!" Mondá őnagysága Jessica, akivel még annó a bárunkban találkoztam. Na ő nem kedvelt. De én cseppet sem gondolom magam roh@dt rib@ncnak, csak épp nem tetszett neki, hogy Ronald nem az ő fotelkitöltő hátsóját nézte ki magának, hanem engem. Na, de visszatérve a személyiségemre. "Kedves lány és vicces. Mindig feldobja a társaság hangulatát." Szólá egy hím a régi falkámból. No ezzel egyet kell, hogy értsek. Nem múló jókedvem szeretem másokra is ráragasztani. Ugyanez van pozitív gondolkodásommal is. Talán túlzottan is pozitív vagyok, néha már inkább naív. De sebaj, jó lenne, ha ez lenne a legnagyobb hibám. De a legnagyobb hibám hogyha összezördülésre kerül a sor, akkor túl heves vagyok és nehezen bocsájtok meg az illetőnek. Sajnos nagyon nehezen felejtek. Ez néha lehet jó, de legtöbbször nem annyira. Sok veszekedésem minden mondatára emlékszem szóról szóra, amiket szívesen kitörölnék az agyamból.
Na de amit fontos még tudni rólam, hogy a szeretteimet foggal és körömmel is védem. Az embereknek úgy tűnhet, hogy én mindenkit ugyanúgy szeretek, mert nehezen mutatok ki mély érzelmeket. Viszont amikor a hozzám nagyon közelállók veszélybe kerülnek, akkor mindent félreteszek és mindent megteszek értük. Jelenleg azonban ezen személyek száma 0 és csak reménykedni tudok, hogy New Yorkban találok a szeretetemre érdemes embert.

Közel sem én lennék országunk legöregebb farkasbundás gyermeke, de Apám, azért 124 év már nem is mondható rövid időnek! Ennek ellenére minek köszönhetem kisimult arcom és végtelen jókedvem, gyermeki bájom? Talán a száraz texasi levegőn nevelkedés a kulcs. Fogalmam sincs, de azt semmiképp nem mondhatom, hogy a nyugalmas és gondtalan élet. Kezdjük ott, hogy egy párszáz fős falucska igénytelen bárjának egyetlen biliárd asztalán születtem. Ilyet még nem pipáltál, mi? Pedig nem hazudok. Édes jó apám kifogástalan alkoholista révén, amint megtudta, hogy édesanyám várandós velem, le is lépett. Talán a kontinenst is elhagyta. Anyám pedig ebben a köpködős kocsmában dolgozott és még akkor sem hagyta el a helyet, amikor megkezdődtek nála a fájások. Aztán meg már nem tudta. Az orvos ugyan órákkal később érkezett, de azért én épségben kiverekedtem magam a külvilágba. Jóformán mondhatom, hogy ebben a bárban nőttem fel. Pár évesen még csak a rendet bontottam és a vendégeket boldogítottam, akik valamiért imádtak. Később besegítettem anyumnak a munkában, vagy szórakoztam a biliárddal, illetve asztalokon hagyott kártyapaklikkal, amíg vártam, hogy végre elinduljunk haza. Mert volt ám házunk is! Csodaszép kis kunyhó volt. Olyan tökéletes kis házikó volt, hogy még a patkányok és az oposszumok is napi vendégek voltak nálunk. Nem bővelkedtünk a pénzben, de nekem azt hiszem nem is hiányzott, jól éreztem magam úgy, ahogy voltunk. 20 éves körüli voltam, amikor az első világháború megkezdődött. Ez volt életem mélypontja. Káosz volt mindenütt, anyám lebetegedett és nem sokkal később eltávozott tőlem, majd később vigasztalásul majdnem engem is megöltek.
Egy úriember annó sokat biliárdozott a bárban és feltűnt, hogy kinézett magának. Beszéltem vele néha, de nem különösebben izgatott. No ő volt Ronald Osborne, az első falkám alfája. Ilyenformán vett magához, hogy farkassá formált. Nem mondom, hogy örültem neki, de hozzászoktam és már egészen meg is szerettem ezt a létet. A falkát minden esetre imádtam. A mindeneim voltak! 10-en voltunk és tökéletesen passzoltunk egymáshoz, Ronald pedig jó érzékkel igazgatta a csapatot. Később ő segített tökéletesíteni a biliárd tudásom, míg Albert pókerezni tanítgatott, Rosie pedig gitározni. Én továbbra is a bárban kerestem a kenyérre valót, szerencsém volt, hogy a falka nem császkált el messzire, a bár beleesett a területünk határain belülre. A két bárjáték mellett a gitározás a szerelmemmé vált. A pultos munkát egy idő után otthagytam és a hobbijaimra koncentráltam. Biliárd tudásommal csaltam ki az emberek pénzét tárcájukból, vagy pókerarcommal hódítottam el a dollárokat, de legtöbbször a téren zenéltem barátaimmal és cowgirl kalapomba gyűjtöttem a zöldhasúakat.
Természetesen voltak acsarkodások a falkában, néhányan elmentek, aztán volt, hogy mások jöttek helyettük. De ez azt hiszem minden társaságnál elmondható. Közel 100 évig gazdagítottam Ronald falkáját, az utolsó párban az alfájaként. Azonban pár hónapja új falka érkezett Texasba és a területünkre fájt a foguk. Megölték Ronaldot és pár másik társamat, a többieket pedig a saját falkájukba akarták kényszeríteni. Én és még ketten elszöktünk és szétszéledtünk. New York felé vettem az irányt. Szerencsém volt és hamar találkoztam egy befogadó falkával. Attól még egyelőre félek, hogy hogyan fogok kijönni a tagokkal, de igyekezni fogok, hogy mindenki elfogadjon. Munkát egyelőre nem szándékoztam keresni. Ugyan ez már más világ, de megpróbálnám, hogy a nagy New York City-ben mennyire lehet kicsalni zsetont az eldugottabb bárok és kocsmák biliárd asztalára.