Apró vagyok, és ezt szó szerint értsétek. A teljes magasságom 145 centiméter, mellé pedig nem hordok magas sarkút, így az eredmény gyerek méret. Nem azért, mert ebben ragadtam meg, egyszerűen a hosszú, kevés étellel bíró orosz telek nem segítik az egészséges testmagasság elérését. Születésem óta kisebb, vékonyabb és sápadtabb vagyok mindenkinél, fiatalabbnak néztek a koromnál. Csak azért hiszik el, hogy nagykorú vagyok, mert túl nyugodt, megfontolt és olvasott lennék egy tinihez képest.
Lágy vonásaim vannak, vékony csontjaim és halvány bőröm. Az arcom tiszta, sehol egy heg vagy bőrhiba, remek alap a sminkeléshez. Amit naponta meg is teszek, csodálatos monokróm színeket használva, hogy kihangsúlyozzam azt a kevés valódi pigmentet, amit kaptam. A szemeim halvány kéket, szinte víz szerűek, az ajkaimnak barackos árnyalata van. Nem tudok elpirulni zavaromban, vörösödni dühömben, nem maradnak meg rajtam a véraláfutásom. Érzem őket, de a bőrömön csak a valódi vér kiserkenése látszik, ez pedig vezetett már félreértésekhez.
A hajam derékig érő, lágy szőke tincsekből áll, és hetente gondosan ápolom, tisztítom. Ugyanis nem igazi. Parókát hordok, általában szőkét, valódi hajam nincs. Sem szemöldököm, szempilláim, vagy bármilyen szőr a testemen. Soha nem is volt, enélkül születtem és ez vált a boszorkány jegyemmé. Régebben mágiának köszönhettem az emberi kinézetemet, ma már műszempilla, némi smink és egy jó minőségű paróka mellett a legtöbben nem szúrják ki a dolgot.
Leginkább egész ruhákat hordok, főleg feketét, fehéret, sötét kéket vagy vöröset. Mindegy, de sötét, erős szín legyen, mentes mindenféle hímzéstől,  mintától és hasonló elvárásom van az ékszereim felé is. A sérüléseim miatt speciális cipőket viselek, de általában elég hosszúak a szoknyáim, hogy ne látszódjon belőle semmi. Egy kis csipke, kesztyűk, a kedvenc gótikus szabásaim és én vagyok az élő porcelánbaba. Legalábbis ülve, a mozgásomon látszik, hogy valami nincs rendben a lábaimmal, darabos és a lépcsőknél mágiára vagy fizikai segítségre van szükségem. Az árnyvilágban inkább mágiát használok, sokszor közlekedem egy-két centivel a föld felett lebegve, ha egyedül vagy más warlock társaságában vagyok. Az arcomon néha akaratlanul is látszik a fájdalom egy rossz lépésnél, ha hosszabb ideig kell talpon maradnom, vagy, ha valamibe véletlenül belerúgok. Van egy tolókocsim is, elegáns darab, rosszabb napokon nélküle nem tudnék kimozdulni.

Nem én vagyok a társaság lelke, sőt, nem is nagyon szeretem a nagy társaságokat. A kisebb, pár személyes, intimebb kapcsolatok illenek hozzám. Soha nem voltam túl eleven vagy hangos, ezen pedig pár évszázadnyi etikett sem segített. Ha tehetem, akkor csendesen beszélgetek valakivel, maximum két-három fővel az egyik sötét zugban, sokkal jobban élvezem, mint a nagy meséléseket hallgatni. Gyűlölöm a tényt, hogy egyedül nem boldogulok sok dologgal, például a felső polccal. Néha van egy elvont humorom. Örömmel hallgatok végig másokat, könnyedén átlátom az összefüggéseket, követem a gondolatok fonalát. Imádom a komoly zenét, több hangszeren játszom. Sok nyelven beszélek kifogástalanul. Szinte mindig van a közelemben valamilyen könyv, leginkább a verseket és a történelmi regényeket kedvelem, de bármi mást is elolvasok, ami nem tudományos értekezés. Nyugodt, halk szavú, türelmes embernek ismernek, aki azonban nem beszél sokat vagy bővebben a múltjáról. Egy-két szóban kaphatsz magyarázatot, de többet nem. Ha a hangomat akarod hallani, akkor kultúráról kell kikérned a véleményemet, irodalom, zene, képzőművészet, színház, opera, balett az én világom. Valamint a babák, gyűjtöm a porcelán babákat, de csakis olyanokat választok, amelyeket más kidobna sérülés miatt, akár heteket képes vagyok az időmből áldozni a rendbetételre és felújításra. Utána vagy elteszem, vagy elajándékozom őket. Csodálatosan tudok varrni és hímezni, de jó okkal veszek csak a kezembe tűt.
Amilyen könnyen szerzek és tartok meg barátokat, annyira problémáim vannak a szerelmi kapcsolatok terén. Nem reagálok jól a szexuális közeledésekre, nehéz elnyerni a bizalmamat és bármikor előfordulhat, hogy leblokkolok vagy önvédelemből rosszat mondok a partneremre. Igazi hárpia tudok lenni, ha azt érzem, megpróbálnak jobban korlátozni, mint amennyire a testem már egyébként is teszi velem. Sok minden van a múltamban, amit nem sikerült feldolgoznom és elég egy rossz szó vagy mozdulat az előhozására. Tudom, hogy segítségre lenne szükségem egy szakembertől, de félek tőle és úgy érzem, nem lennének képesek megérteni engem. Egy letűnt kor emléke vagyok és ezen nem tudok változtatni.
Szeretem a természetet, a virágokat, zöld füvet, fákat és mindent, amely a tavaszhoz tartozik. Ugyanakkor gyűlölöm, ha vágott virágot kapok, nem vagyok hajlandó parfümöt vagy más illatszert használni, sokszor még az erősebb fűszer illat is kizökkenthet.

Szibériában születtem valamikor 1610 körül. Nehéz megmondani. Anyám egyszerű, tudatlan nő volt, egy akkori viszonylatban jó jövedelmű kisgazda felesége. A szépségével nyerte meg és a naivitásával érte el, hogy elviselje. Két idősebb bátyám volt, négy és hat évvel előttem látták meg a világot. Utánuk több nővérem, bátyám, akik vetélés, koraszülés vagy gyermekbetegség miatt hunytak el egy éves koruk előtt. Volt, aki csak pár percet vagy napot él, más heteket, hónapokat. De a csecsemő kor vége előtt az életük is a végére ért. „Apám“ nem volt türelmes ember. Sosem hagyott elég időt anyámnak a gyászra és a regenerálódásra. Előttem talán hat vagy hét babát eltemetett. Nehéz megmondani, ő soha nem beszélt róla, én pedig nem emlékszem, hány sírkő állt az udvaron. Először azt hitték, én sem élem túl. Kicsi voltam, sápadt és csendes, nagyanyám szerint korán születtem egy kemény tél végén, el sem érve a két kilót. Szinte soha nem sírtam, alig tudtam enni. Mégis kibírtam. De egy szál hajam sem nőtt ki. Anyám Katarina-nak nevezett az anyja után. Ő gondoskodott rólam, mikor ismét terhes lett és folyamatosan ájuldozott. Ő kereszteltetett meg. Ő vitt magával a szobájába, mikor kitagadtak, mert nem természetes a kinézetem. Évekig nem is tudtam, kik a szüleim. Nagyanyát ismertem, vele aludtam, ő mesélt nekem, védett meg a bátyáimtól. Ő énekelt nekem és fedezte fel a hangomat. A saját haját vágta le először, hogy parókát csináljon nekem. Koromból rajzolt szemöldököt. A templomi kórusba adott be, hogy képezzenek. Azt tervezte, hogy a zárdába küld, ha elég idős leszek hozzá, csak addig könyörgött apámnak, hogy viseljen el. Végül mégsem oda jutottam. Az egyik hideg télen imádott nagyim meghalt a járványban, én pedig ott maradtam a házban, ahol senkit nem ismertem igazán. Anyám talán szeretett, de a többi gyermeke, köztük a két újabb túlélő fontosabb volt neki, így figyelmen kívül hagyott. Még akkor sem ellenkezett, amikor apám megjelent egy furcsa arcú, durva és szőrös férfival, hogy magukkal vigyenek. Nem emlékszem sokra, csak egy rácsos kocsira és jó néhány másik lányra. Voltak idősebbek, majdnem asszonyosak, fiatalabbak. Mindenféle hajszínnel, szemszínnel. Hetekig voltunk odabenn. Naponta egy-két alkalommal kiengedtek, de őrök figyeltek ránk. Csúnyán megverték a lányt, aki megpróbált elszökni, napokig feküdt véres lábbakkal. Két hét után jöttek rá, hogy parókát viselek, nagyon dühösek voltak. Kiabáltak egymással, mutogattak rám, láttam egy éles fejszét is. Féltem, dalokkal próbáltam megnyugtatni magamat. Egyiket énekeltem a másik után, csupa templomi és altató dalt. Ez hatott rájuk, mosolyogtak és aznap este először kaptam annyi ételt, hogy nem korgott a gyomrom, mikor lefeküdtem a kocsi padlóján.
Meddig voltam ott? Nem tudom, valószínűleg hónapokig. A lányok változtak, ha egy-egy városba értünk. Újak jöttek és régiek mentek. Egyre több nyelven beszéltek, már nem csak oroszok voltak, hanem fekete hajú, keskeny szemű, sötét bőrű mongolok is. Majd újabbak, hozzájuk hasonlóak, mégsem értették egymás nyelvét. Másik tartomány, másik nyelvjárás, ma már értem. Egy fél országon keresztül haladtunk. Pár nap után unalomból kezdtük megtanulni a többiek nyelveit, így mire életem addig látott legnagyobb városához ért a kocsi, már tűrhetően ismertük az alap szavakat.
A következő emlékem a fürdőház. A kocsit bevitték az udvarra, elreteszelték a kapukat, majd kiengedtek minket. Idős, haragos tekintetű nők és durva szivacsok. Meg ollók, és borotvapengék. Az utóbbi nekem nem kellett, így csak addig súroltál a bőrömet, amíg nem sikoltoztam a fájdalomtól, majd a fejembe nyomtak egy parókát. Ekkor értettem meg először, hogy nem stimmel vele valami. A többi lányé rózsaszín és vörös lett, az enyém ugyanolyan sápadt maradt. Őket nem zavarta, rám parancsoltak, hogy ne mozduljak. Felöltöztettek, kicsit kifestettek és egy kertben szabadon engedtek minket. És hamarosan jött egy férfi. Magas, vékony felsőtesttel és furcsán elhízott hassal, gonosz pillantásokkal mért végig minket. Mindenkire ráparancsoltak, hogy mutassa, mit tud és vagy bólintott vagy elrángatták a kiválasztottat. Nálam bólintott. Soha nem tudtam meg mi lett a többiekkel. Csak újra kocsiba raktak és máshova vittek. Hatalmas falak mögé. Arra a helyre, amelyet ma tiltott városként ismernek az emberek. Számomra börtön volt. Újabb és újabb kiválasztások történtek, valakiket elvittek más udvarokba, miközben hárman végig jutottunk a szelektálásokon és sok hasonló korú lány mellé kerültünk egy hatalmas házba. Ez volt az iskola, lakhely, menedék. Szolgálólányok, udvarhölgyek, reménybeli ágyasok felkészítéséért feleltek. A mai filmekben úgy ábrázolják ezeket a helyeket, mintha csak ázsiai szépségek lettek volna jelen, pedig sokkal színesebb volt. Először ott láttam fekete bőrű, fehér fogú, sárga szemű afrikai lányokat, akik sokkal magasabbak voltak a tanároknál, ahogy szőke hajú svédek, réz tincsekkel rendelkező oroszok, barna bőrű indiaiak és még sok nemzet gyermekei lettek ide bezsúfolva. Még néhány fiú is volt a szomszéd épületben, a falakon keresztül hallottuk őket. A miénk neve volt a művészetek udvara, azok kiváltsága, akik valamiben tehetségesnek bizonyultak és megérdemelték a külön képzést. Ének, tánc, hangszerek ismerete, rajzolás, festés, kaligráfia, de voltak keramikusok, ügyes hímzők és korcsolyások is. A szórakoztatásért felelős hölgyek csoportjába kerültünk, a nemesi származásúak alá, de a szolgálók fölé. Közülük is joga volt a császárnak választani éjszakai partnert, vagy úgy dönteni, odaajándékoz valamelyik kegyencének.
Az első hónapokból a tiltott városban csak a fájdalomra emlékszem. Bevittek egy szobába, ahonnan sírva tipegő lányokat láttam kiájulni. Emlékszem a lábmosásra. A sóra. A furcsa kötésekre, majd a kellemetlen érzésre, ahogy ráhelyezték a behajtott lábujjaimra. Végül a rántás, ami után úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni járni. Lábelkötés, vagy lótusztalp. Ma így hívják, akkor csak azt hittem, így akarják elérni, hogy ne szökjünk meg. Mindenkinek át kellett esnie rajta, kivéve két táncost. Minden mozdulat olyan volt, mintha parázson jártam volna, aludni sem bírtam a fájdalomtól. Havonta egyszer vittek minket vissza, hogy lecseréljék a kötéseket, még szorosabbra. Mint megtudtam, a helyi lányoknál ezt hatéves korban kezdik, hogy alkalmazkodjanak a csontok. Én már tíz is elmúltam, mire sor került rá. Minden nap ültünk, tanultuk a nyelvet, az írásjeleket, a szabályokat és közben szenvedtünk a fájdalomtól. A tanároknak csak annyit kellett mondania, meghúzzák a kötést és mindenki remegni kezdett.
Fél év után láttam először újra férfit. Korábban csak a katonákat a falak tetején és az eunuchokat vehettem szemügyre. Egy orvos volt, ellenőrizni jött az egészségi állapotunkat. És warlock. Ő ismert rá, mi vagyok, szembesített a képességeimmel és megmentett. Életveszélyre hivatkozva leszedette a kötéseket a lábaimról, ellátta a sebeket és amputált. Három lábujjamat akkor, egyet-egyet pedig két- és három héttel később veszítettem el. Erős kábító hatású kötszert hagyott hátra, így végre először sikerült fájdalom nélkül aludnom. A lábaim a kívántnál nagyobbak voltak ugyan egy hüvelykkel, de elég kicsik, hogy elfogadható legyen. A ruha pedig elrejtette.
Végre tudtam figyelni. Gyorsabban tanultam. Elsajátítottam a nyelvet, megtanultam az egyszerűbb írásjeleket, hímeztem, énekeltem. Jöhettek az imák és a hangszerek. Az orvos tanított egyszerűbb mágiára, hogyan irányítsam a korábban véletlennek hitt eseteket. Elegendő tudást kaptam, hogy megvédjem magamat. Még csak gyermekek voltunk, több évnyi tanulás állt előttünk, de a császári ágyasok máris a lehetséges ellenfeleiket látták bennünk. Egymás ellen hangoltak, mindennaposok voltak az árulások és a mérgezési kísérletek sem ritkák. Előtte sem voltam örökmozgó gyermek, de a mozgáskorlátozottság végképp hallgataggá és meghúzódóvá tett.
Tizenöt éves lehettem emlékeim szerint, amikor először kellett fellépnem az uralkodó számára rendezett fogadásom. Még mindig apró voltam, szinte gyermeki testet kölcsönzött a ruha, de nem volt más választásom, a fő énekes balesetet szenvedett. Emlékszem a sok arany és bíbor színre, a gazdag díszítésű teremre, a pompás ételekre és persze a sok vörös fátyolra. Aznap többen festettek ki, egy speciális ragasztással erősítettek vadonatúj parókát a fejemre, új cipőt és ruhát viseltem. A hangom ellenére pedig próbáltam minél kisebbnek és ártatlanabbnak mutatni magamat. Feleslegesen. A császár még csak rám sem pillantott, a teljes vendégsereg azt figyelte, hogyan szórakoztatja a kedvenc ágyasát. Sok év távlatából azt mondom, sikernek könyvelhető el, hogy túléltem azt a napot. Majd a hetet, hónapot. A nyárból ősz lett, majd eljött a tél és az újévi ünnep is anélkül, hogy bárki is tudomást vett volna a jelenlétemről az ünnepélyeken jobban, mint egy étellel megpakolt asztaléról. Kezdtem felszabadulni, járhattam a különböző, nők számára fenntartott termekben, hogy zenémmel szórakoztassam a családot, ágyasokat, még a kis herceget és az anyacsászárnét is. A művészetek udvarába újabb lányok érkeztek, a régieket szétszórták különböző palotákba dolgozni. Utáltam, hogy nem segíthetek rajtuk, nem bíztathatom őket, amikor rájuk került a kínzás sora, de féltem.
Tavasz volt, számomra a tizenhetedik, mikor észrevettek. Nem a császár, hanem az öccse szúrt ki, amikor az anyjának énekeltem templomi szutrákat. Alig tudtam elmenekülni tőle aznap. A következő ünnepségen pedig borral kínált az uralkodó. Eldöntetett a sorson. Kábultan hagytam, hogy egy külön szobába kísérjenek, átöltöztessenek és helyrehozzák a sminkemet. Majd jött ő, a „sárkány fia”. Részeg volt, borgőzösen alig talált meg, a súlya majdnem megfojtott, kényelmetlenül szorongatott, még rajtam fekve is rossz nevet mondott... Reszkettem, mikor kiszabadultam mellőle, hányingerem volt. Hálás voltam, amiért a doktor korábban nyilvánosságra hozta, hogy nekem soha nem lehet gyermekem. Császári dekrétum, Katarina megszűnt létezni, a helyét Mei Hua ötödik rangú ágyas vette át. Kegyet kaptam, de ellenségek nélkül. Az alacsony rangú énekessel a hátsó palotából csak az anyacsászárné törődött, amikor szentes kedve volt és ez nekem megfelelt. Gyűlöltem minden férfi érintést, a parfümöket, és a tiltott várost úgy egészben. Minden éjjel sírtam az orosz puszta után. Negyed évente egyszer összeszorított foggal elviseltem a rajongását a férjemnek. Cserébe kikönyörögtem tőle néhány könyvet. És „termékenységi kezelést” kaptam a legjobb orvostól/warlocktól az udvarban.
Tizenkilenc voltam, amikor meghalt. Hatalmas gyász, búcsúszertartást rendeztek, de én csak nyugalmat éreztem, amiért a régi hagyományokat követve apácának állva el kell hagynom a tiltott várost és leélni az életemet egy zárdában. Az elsők között küldtek el, én pedig egy elhagyatott hegyi szentélyt választottam, ahol már régen nem volt fiatal énekes az istenek dicsőítésére. Ott bújtam meg és reméltem, hogy a trónra lépő fivér nem akar viszont látni. Iszonyodtam mindentől, amely az udvarra emlékeztetett. Többé nem húztam fekete parókát, nem viseltem virágdíszítést, színes, mintás ruhákat, kidobtam az összes füstölőt.
Az árnyvilág pedig itt is megtalált, egy férfi képében, akit a jó doktor küldött, hogy szöktessen meg. Egyedül nem tudtam volna kijutni az országból, vele sikerült. Évekig tartott, mire jókora kerülővel, de visszajutottam Oroszországba. Időközben a családomnak nyoma veszett. Anyám belehalt a gyermekágyi lázba, a férje részegen beleesett az árokba és reggelre megfagyott. A testvéreim eladták a farmot, majd a városba költöztek. Egy templomi tűz megsemmisített minden adatot a születésekről. Nem volt múltam, nem volt, aki emlékezzen rám az emberek közül.
Újra meg kellett tanulnom oroszul. És németül, ez volt a nemesek nyelve. A dalokra még emlékeztem. Vándor énekesnek elmentem volna, ha tudok járni. Enélkül? Kénytelen voltam azt használni, amim volt, az arcom és a testem. Valamint a tényt, hogy jóval képzettebb voltam a nemi kapcsolatokban, mint a nemes kisasszonyok általában. Nem, nem a testemet árultam, hanem a társaságomat. Zavaros? Érthetőbben: alibivé váltam. Otto a harmincas éveiben járó, jó kiállású arisztokrata férfi volt, nagy családi vagyon várományosa és teljes mértékben a férfiakhoz vonzódott. Amire nem derülhetett fény. Egy apró, törékeny, de csodaszép feleség remek kétség oszlató volt, a tragikus balesete a nászút alatt pedig együttérzés keltő. Őt kísértem vissza Moszkvába, cserébe pedig tanulási lehetőséget kértem. Írni és olvasni újra németül és oroszul, valamint etikett órákat vettem egy nevelőnőtől. Tíz évnyi távollét után egy hosszú, szőke parókában, állandó rizsporos arccal senki nem ismert fel. Soha nem meséltem el neki, hogyan sérültem meg, mindenkinek lovas balesetet mondtunk. És a férjem távollétében egy erős inas segített a közlekedésben, amely társadalmi szempontból teljesen elfogadható volt. Számomra pedig az, hogy az éjszakákat a hitvesemmel töltse. Otto volt az első barátom, de még előtte is titkoltam sok mindent. Tizennégy évig játszottam a feleségét és hagytam, hogy kárhoztassanak a gyermektelenségéért. Pedig pontosan ez volt a célja, hogy fivére örökölhesse a családi vagyont, a rangot, a privilégiumokat. Hirtelen kapott tüdőgyulladást, napok alatt fordult az állapota halálosra. Mellette voltam, ahogy a férfi is, akit szeretett. És annyira irigyeltem a szerelemért, amelyet soha nem éreztem. Elfogadtam a férfiak közeledését kényszerből vagy hálából a segítségért, tudtam, mi az élvezet, de az én szívem hideg maradt. A férjem pedig gavallér volt, szép összeget hagyott rám és ékszereket. Eleget, hogy elhagyhassam az országot, mielőtt feltűnővé válik, hogy nem öregszem. Németországba mentem először. Majd Párizsba. Londonba. Madridba. Rómába. Bécsbe. Varsóba. Stockholmba és Koppenhágába. Bejártam Európa nagyvárosait, lassan és ráérősen, éveket töltöttem egy-egy helyen, élveztem a művészetet és a zenét. Időnként a képességeimet árultam. Máskor a hangomat használtam, hogy támogatókat szerezzek. Emberi és árnyvilági szerelmet is találtam. Majd elüldöztem. Jelenleg a célom Lisszabon lett volna. Amíg meg nem kaptam a levelet. Katarina nevére küldték, pedig azt Otto halálával magam mögött hagytam és a mitológiai Harmonia lettem. De mégis hány mozgássérült, apró warlocklány lehet a világon? Tartozom valakinek évszázadok óta, amiért kihozott Kínából. És behajtja az adósságot. New Yorkba kell mennem. Nos, legalább azt nem kötötte ki, hogy hozzá. Van másik lehetőségem, egy férfi, egy régi jó barát, aki magyarázat nélkül is sok mindent megért a helyzetemből és már egy ideje próbál átcsábítani. Vigyázz, Kou, megyek!