Nem vagyok átlagos ázsiai, apám részéről van bennem némi európai vonal is, miatta nőttem fel New Yorkban, de a nevem megtartottam, és szerencsére a vonásaim is. Az európaiság leginkább a magasságomban mutatkozik meg, mivel elérem a száznyolcvan centis magasságot, de még így sem vagyok egy olyan alak, akit első látásra kiszúrnak a tömegben. Szeretek beolvadni bár azért hallottam egy két suttogást hogy megakad az ember szeme rajtam. Engem nem zavar és nem hinném hogy olyan különösebben jól nézek ki hogy az emberek kedvence legyek, bár könnyen mosolygok és emiatt lehet hogy akaratomon kívül is megnyerő vagyok. Szinte bármit hajlandó vagyok felvenni ami kicsit is tetszik, és a ruhatáram igen színes. Farmerek, élére vasalt nadrágok, öltöny és szakadt vászon nadrág, ingek, pólók és pulcsik széles választéka. A cipők és kiegészítők is, és több szett régies hagyományos viseletem is van, na meg a sportruháim. Hajam jelenleg rövid de hagytam egyszer egészen hosszúra is nőni és néha elgondolkozom hogy megint növeszteni kellene. Sötétbarna/fekete színű, és emellé szintén sötét mandulavágású szemeim társulnak, mégis határozott de ugyanakkor puha arcvonásaim teszik egésszé a képet.

Alapvetően én azt mondanám magamról hogy nyugodt ember vagyok, nehezen jövök ki a sodromból és nehezen húzom fel magam annyira hogy megemeljem a hangom. Ne szeretek kiabálni vagy veszekedni, de nem is riadok vissza tőle, és ha kell akkor kiállok a véleményem mellett. Általában nem hangoztatom, mert tudom hogy a világ nem igazán kíváncsi az olyasfajta emberekre mint én, akik nem vesznek részt a legtöbb balhéban vagy verekedésben. Nem mondom hogy egy szent lennék, hiszen engem is sokszor ért inzultus a származáom miatt, akkor is ha a koreai mellett anyanyelvi szinten beszélem az angolt, és gyakorlatilag rákényszerültem hogy megtanuljam megvédeni magam. Azt hiszem innen indult el a harművészetek felé való érdeklődésem is.
A mozgás a mindennapjaim része lett és imádok mozogni, azért is nyitottam edzőtermet. A mozgás mellett szeretek olvasni, és szívesen nézek filmeket is. A zenét is szeretem, mindenféle stílust meghallgatok, de alapvetően nem vagyok oda a techno és electro zenékért.
Kevés barátom van az az igazság, mert van amikor annyira el tudok veszni a magánéletemben hogy nem tudok sokat figyelni a külvilágra, és így sokan úgy érzik hogy cserben hagyom őket, pedig ez nem igaz. Nekem kevés a huszonnégy óra egy napban, és nem marad időm mindenre amire szeretném hogy legyen. Sokan megbántódnak ha nem keresem őket mindig, de én nem mindig érzek rá késztetést. Annak ellenére hogy amúgy többnyire szociális típus vgayok és szívesen keveredek az emberekkel és a buli embere is szoktam lenni lényegretörő és velős megjegyzéseimmel.
Persze, neem is megvannak a magam rossz tulajdonásai, mint hogy szörnyen rendetlen tudok lenni, és allergiás vagyok ha valaki az én bögrémet használja, vagy éppen a megszokott kis rituáléimat megzavarják. Próbálom mindig a lehető legjobban kezelni a helyzetet de nem mindig sikerül.

Az életem? Nehezen veszem rá magam hogy ezzel foglalkozzak és átgondoljam tisztességesen. Rég nem gondoltam már erre, igazából igyekszem elnyomni és nem foglalkozni azzal hogy miben nőttem fel, és mi történt tíz évvel ezelőtt, mert egyszerűen... magam mögött hagytam és nem az akarok lenni, aki lehettem volna ha otthon maradok.

Harminckét évvel ezelőtt születtem Chicagoban, és ott is nőttem fel a családom körében. Egy bátyám van, akivel sosem volt túlságosan rózsás a kapcsolatom, hiszen ő volt az elsőszülött és mindig éreztem hogy ő az örököse apánknak. Teljesen az ellentétem, de erről később. A családom nem éppen nyugalmas, polgári életet élt, ez mindössze a látszat. Apa elhivatott a yakuza iránt, mivel az ázsiaiak szövetségre léptek, és így egy név alatt egyesült a japán, kínai és kóreai alvilági hálózat. Pénzmosás, fegyver és drogkereskedelem, prostik futtatása és nem kevés üzleti tevékenység ami jellemző erre az életmódra, ahogyan a vér, halál és a bosszú is. A tetoválásokról nem is beszélve, ami már egyfajta kultikus dolog. Amolyan tévhit hogy minden yakuzának kell hogy legyen és az egész testét fedi. Ezek csak mendemondák, az igazi gonoszoknak egy db tetoválása sincs, hiszen be kell olvadniuk, mint ahogy a testvérem is teszi. Apám sosem szerette anyámat, ez csak egy politikai házasság, hogy legyen család, legyen utód és a hírnév és a hatalom tovább legyen víve. Anya egyébként egy türelmes asszony, tudta kihez megy hozzá és valahol szerintem még kedveli az apámat, aki sziklaszilárdan vezeti a chicagoi Családot.
Ebben nőttem fel, sokáig ez volt a természetes. Kemény tanulás, némi verekedés és erőszak és felnéztek rám. Milyen könnyű és gyáva élet ez. Tizennyolc évesen döbbentem rá hogy nekem ez nem kell. Láttam a társaimat, akik máshogy éltek. Nem voltak kifejezetten gazdagok, mégis voltak barátaik, voltak programjaik, elmentek együtt csak úgy vásárolni.... nekem mindig a család volt, és a magány. Hiszen yakuza vagyok, legyek méltó. Erőszakos, kegyetlen. Éreztem hogy ez nem a nekem való élet.
Remek harcossá képeztem magam, és a karate mellett a hapkidót is végigcsináltam, de a késekkel is jól tudok küzdeni, ám nem akartam gyilkosként leélni az életem. Három évet töltöttem el így de legnagyobb szégyenemre egy embert megöltem. Sosem lett belőle ügy, senki nem tudott róla, csak a bátyám. Önvédelem volt, de mégis... egy élet oda lett. Ő sose kedvelt engem, látta hogy ez az élet nem tetszik nekem és gyengének tartott érte. Szerette a piát és a nőket, és messze akart tudni magától így hát.... megegyeztünk. Eltűnök az életéből, nem veszélyeztetem a pozícióját a családban, és nem lépek elő sose az árnyékából, ő pedig még apánk előtt is hallgat arról, amit aznap éjjel látott.

Huszonkét évesen elhagytam a várost, és New Yorkba költöztem hogy új életet kezdjek, tiszta lappal. Senki nem követett, és senki nem ismert, csak a sportolók körében hiszen mesteri szintre fejlesztettem a karate tudásom, és huszonhat évesen először nemzetközi helyezést értem el. Negyedik lettem, ami azért... a világon negyedik legjobbnak lenni dicsőség. Sport karriert építettem, és megnyitottam a saját edzőtermem. A házam földszintje két részre oszlik. Edzőterem és egy tatamival bélelt tornaterem, ahol az órákat is tartom. Fent pedig a magánlakrészem van, ami szolid mégis ízléses és olyan amilyet szeretek. Minimalista de praktikus. Haladok a korral, és néha át is rendezem ha úgy hozza kedvem. Nincs sok holmim. Ruhák, kiegészítők... Rengeteg könyv, de semmilyen személyes mütyűr. Nem árulkodik semmi arról hogy lenne családom, vagy gyengéd érzéseim. A saját házasságomnak is hátat fordítottam, mielőtt késő lett volna, és talán valahol egy lány megvonta a vállát hogy jön majd egy másik. Sosem köteleztem el magam igazán. Nagyon sok ismerősöm van és több másik tanárral edzek néha együtt, de ők sem a barátaim, nem úgy ahogy.... ahogy nagyon szükségem lenne valakire, akiben megbízhatok.

Takumi... nem tudom hogy került hozzám. Egyszer csak bejött egy edzésre hogy csatlakozhat-e mint teljesen kezdő, és mivel éppen volt kezdő órám, így felvettem a csapatba. Aztán néha ott maradt, segített elpakolni, beszélgettünk. Sok mindent megtudtam róla, de a kitárulkozását sosem viszonoztam igazán, de jól esett hogy ott van és barátkozni akar velem. A barátságunk viszont mélyült, és most nem tudom hol tartunk, mert határozottan nem lenne ellenemre több sem, de vajon ő is nyitott lenne erre? Akar-e többet mint ez? Egyre több időt töltünk együtt, csak... lépjek már egyet előre, nem igaz?