Nem tudom hol vagyok, még abban sem vagyok biztos, hogy mit teszek. Csak teszem mert az éjszaka ezt diktálja. Az éjszaka táncra hív és aki nem képes táncolni azt kiöklendezi magából. De én táncolok, ha kell a penge élén, ha kell a faszodon, de én nem állok le. Kell a zaj, kell a zűrzavar, kell hogy érezzem: ÉLEK! Mert minden ostoba ember hajszolja a szeretetet, ami már oly régen kihunyt mindenki szívében, mert a világ nem kíváncsi a tehetségedre, a világ nem kíváncsi a másságodra. A világnak lelketlen bábok kellenek. Ha kell bekötött szemmel, kötéltáncolok az utca fölött, de nem válok képmutatóvá, nem válok tömeggyártott termékké. Nem hitted, hogy egyedül megmaradok, nem hitted, hogy van bennem akarat hozzá. De én túlélem a cet gyomrában is, az éjszakában is. De soha nem leszek olyan mint te, képmutató, pénzéhes rabszolga, aki azt hiszi szabad, pedig a lelkét már rég eladta a jó létért. Ha az kell igen megalkuszom, de ha megtalállak a beleidnél fogva akasztalak föl téged, aki gyerekeket és nőket zsákmányolsz ki, téged aki fegyvert adsz el a kölyöknek a sarkon és nem fizeted meg a kurvát. Mert ezek az emberek, lények akiket megvetsz, nekem ezek a testvéreim. Közülük való vagyok és reszkess, ha csak szemet mersz bármelyikükre emelni. Mert én táncolok a penge élén, ami majd elvágja a torkodat.
A nyelvem újra végig siklik az ajkain nedves csíkot húzva maguk után, de az ízét nem érzem. Rutinból cselekszem, mert éhes vagyok, de nincs pénzem. A lopás sosem ment, túl hangos és feltűnő vagyok hozzá. A gondolataim máshol járnak. Samet keresem úton útfélen. Merre lehet most, öreg haverom? Mennyit hülyültünk együtt és hányszor sírtam a hasára dőlve. Most nincs kinek sírjak, és nem is sikerül, minden keserűségem haraggá formálódik és idegeneken csattan. Lassan kivesznek belőlem az érzelmek. Csak pár marad meg, az engedetlenség, a lázadás kényszere, és az állandó düh. A tűz ami űz és nem hagy nyugalmat.
A kezem gyakorlottan gombolja ki a gombokat, miközben a szám felfalja az övét, de nem érzek semmit, csak a pénz lobog előttem és a kaja, amit veszek majd rajta. Azonban berobban drága jó apám és lehuppanva figyelem, ahogy lőttek a vacsorámnak. Tudom, hogy sötét titkokat hordoz magával, de most nem rejti el előlem azt aki egykor lehetett. Egy őrült zsoldos, nem lehetett más. Ez élteti, hogy ölhet... Feltápászkodom és a pasas után nézek.
- Remélem kajád is van - vetem oda és felveszem a dzsekimet.
- Minek nekem munka? Csak azt ne mond, hogy tisztességesen akarsz pént keresni, vagy az én érdekemben, mert elhányom magam - mondom, ahogy figyelem - Amúgy meg nem farsang van, nem kell halálnak öltöznöd - szólok be csak azért is és kimegyek, mielőtt feltenné az ajtót. Egyszer csak megjelenik, csak azt tudnám minek? Hirtelen eszébe jutottam? Ugyan úgy nem érdeklem, mint az anyámat. Már régen megbántam, hogy ide jöttem. Elvesztettem az egyetlen személyt, aki többet látott bennem, aki ismert... Eldobtam őt az apámért, aki még nálam is szerencsétlenebb és őrültebb. Leballagok a lépcsőn és intek a pultosnak köszönés képpen, majd ahogy kiérek az éjszakába a falnak döntöm a hátamat és rágyújtok egy cigire.

Az ég felé nézek, de nem látok mást csak neonlámpákat és mélységes sötétséget, ami mázsás súlyként nehezedik a városra. Aztán meghallom a lépteit és ellököm magam a faltól. Hallgatom a szavait és felszalad a szemöldököm.
- 50%? Azzal nem lehet megvádolni, hogy smucig lennél - mondom mint egy elismerés képpen és követem bármerre is visz, de még nem mondok semmit biztosra. Sok pénz, de mennyire fog ez engem bekorlátozni?
- Jah, érdekel... - mondom elgondolkozva és újra letüdőzöm a füstöt, és lassan lépkedek mellette. Másnak tűnik mint eddig, ahogy én is megváltoztam. De mintha senki nem venné ezt észre. Nem tűnik fel senkinek, de az elvárásaik azért tartják magukat. Figyelem, ahogy ledobja a táskát és a kaja szagára felcsillan a szemem. Eldobom a cigit és egyből kiveszek egy szendvicset.
- Kösz - morgom tele szájjal és hallgatom az eszme futtatását.
- Aha. Oké, legyen, de ha meguntam, ott hagyom - közlöm ridegen. Még hogy figyel rám... Néha követi a bűzömet, ilyenkor meg itt sír nekem, hogy nem lép közbe, mert minek? Ilyen egy álszent dumát.
- A múltkor találkoztam egy kiscsajjal. Egész ügyes dj... - mesélem halkan, ahogy lenyelem az utolsó falatot és előveszem a következő szenyát.
- Amúgy sose fogsz nekem mesélni magadról? Meg amúgy néha hülyülhetnénk együtt. Az emberek nem elég bevállalósak. Unom őket. Tényleg Dante még mindig azt hiszi, hogy megmozdítod a kisujjad egy magasabb helyért? - kezdek összevissza fecsegni, ne üljön már rajtunk ez a gyászos csönd. Ha már mégis csak az apám. Bár sejtem, hogy kihasznál, vagy csak kiröhög, ha bármit is elmondok neki. De tudom, hogy van szíve, valahol mélyen, de van, csak ugyan úgy szarik rá mindenki, mint rám.

Beszélek, mert miért ne mesélhetnék neki? Nekem alapjáraton nincs semmi bajom vele, bírom a fatert, csak arra jöttem rá, hogy jobb ha havernak tekintem inkább, mint apának. Állom a pillantását, de azért ha nem tudnám, hogy ő az biztos nem kerülnék szívesen az útjába. Bezzeg én, inkább nézek ki csövesnek, mint ijesztőnek, de ezt is könnyű előnnyé kovácsolni.
- Engem ugyan nem zavar, hogy mit mondasz... csak azért na, ha már ennyi utat megtettem érted, legalább pár dolgot böföghetnél, hogy ki is vagy. Meg hát nekem sincs mire büszkének lennem - vonom meg a vállam és a boltig el is pusztítom az összes szendvicset, és elégedetten szuszogok. Ez most jól esett. Bemegyek a sötét kirakatú helyiségbe és körbe nézek. Még elég sivár, épp hogy csak bútorok vannak benne, jó buli lesz összerakni.
- Á, nem mondanám. Együtt szereztünk pénzt meg kajáltunk, de egyszer ez is megunja majd a fejemet. Nem érdemes velük túl szorosra kötni a dolgokat - húzom el a szám és figyelem, ahogy leveszi a "jelmezt".
- Na mi van, neked is lett egy "barátod"? - vigyorodom el, mert le sem tagadhatná, hogy átbaszta az egész éjszakát.
- Lövöldözünk? Még szép, hogy benne vagyok - csillan fel a szemem és most jobban érzem magam itt mint az előbb a lebujban. Követem szépen, hátra és elismerően füttyentek.
- Te ilyen rohadt gazdag vagy? Vagy vettél fel egy kis hitelt? - kérdezem, mert sejtem, hogy egy nem is kisebb vagyon, ami előttünk hever a dobozokban. Egyből oda lépek egy nagyobbhoz, és felpattintom a zárat. Zsír, csupa új fegyver, és ahogy hallom ért hozzá. Felé fordulok és lebiggyesztem az ajkam.
- Gondolom pont azért. Megfélemlítésre jó és bárki tudja használni - gondolom én. Nézem az arcát és egy kis sokat sejtő mosoly jelenik meg az arcomon. Szóval innen látja Sam, neki is ugyan úgy ellazul az a merev vonás az arcán, ha valami szép emléket idéz, mint nekem.
- Ühüm, és volt egy aki valami csoda folytán nem csak a farkadnak volt emlékezetes - vigyorgok rá, hogy aztán újra visszaforduljak a dobozhoz és elkezdjem kipakolni. Nem akarom én firtatni a múltját, de azért jó tudni, hogy nem elérhetetlen a kis szíve. Csak rakodom ki a holmit, mindent szép egymás utánban. Sok dologról nem tudom, hogy mi, inkább az ökölharcot vívtam eddig, de ami egyformának tűnik, azt egymás mellé teszem. Belefeledkezem a dologba, főleg amikor behozza a rádiót és felmegyek, hogy ledobáljam neki a kisebb dobozokat és közben halkan dúdolok és riszálok a zenére.
- Ez rólunk szól... - jegyzem meg és jó dolog, hogy elhiteti velem, hasznos vagyok.
Takarítok, pakolok, amit csak kér, nem vagyok finnyás. Néha prüszkölök egyet a portól, de élvezem ezt az egészet. Tanulok valami újat, amibe már ugyan betekinthettem, de közel sem ilyen részletesen.
- Na kész vagyok - állok elébe vidáman és halkan kiröhögöm - Te aztán tényleg mániákus vagy. Látnád, hogy milyen fejet vágsz - nevetek halkan, és még az is megeshet, hogy arra várok, megmondja mit tegyek. De addig is leutánzom és ilyen okos, szakértő szemmel meredek a kezemben lévő semmire.

- Oké, oké. Az én kurva anyámat - emelem magam elé védekezőn mindkét kezem. Azért arra kíváncsi lennék, hogy milyen volt az élet több, mint 600 évvel ezelőtt, de erre se ma fogok választ kapni. Na mindegy.
- Jah... és még mennyi lesz - nevetek halkan magamon és tovább tisztogatom a bármit igazából, amit elém rak.
- Hidd el, kiélvezem... ahogy te is. Szadista - röhögök rá, nem mintha bennem nem lenne meg a hajlam, de azért na. Csontot még nem törtem, baszás közben. Bár ki tudja még megeshet. A gazdagságát kezdi ecsetelni, mire felvont szemöldökkel meredek rá.
- Én meg egy kis kajáért koldulok... tudod ám hová menjél, faszfej - nézek rá, de félig sem komolyak a szavaim. Szóval apám egy kibaszott milliárdos... Hát basszus.
- Kaphatok egy motort? - kérdezem, mint egy mellékesen miközben összerakom az egyik kicsit megrogyant szekrényt. Újra visszakanyarodunk a csodanőre és csodálkozva pillantok rá.
- Most mondjam azt, hogy ez jobban meglepett, mint hogy egy cseszett milliárdos vagy? Mit tud az a nő? Meg sem próbáltad? - kérdezem, mert azért ezt erősen kétlem, hogy be sem próbálkozott - Ó, értem te kis szegény - sajnálkozok nevetve és magamban kuncogok. Sokkal sebezhetőbb, mint ahogy mutatja... Új feladatra jelentkezem mint egy jó katona, és nézem az ujjai között a fegyvert.
- Igenis - vágom magam vigyázva a lehető legkomolyabb képpel nézve rá, csak a szám sarka remeg meg az elfojtott nevetéstől. Aztán rám fogja a fegyvert és a szemébe nézek, de az arcomon nem látszik semmi, csak pislogok egyet, ahogy meghúzza a ravaszt.
- Hülye... - sóhajtom és könnyedén elkapom a kicsi pisztolyt és felnézek rá.
- Az enyém? - kérdezem kicsit meglepve és újra a fegyverre nézek - Még szép, hogy kell - vigyorodom el, és ennek azért örülök. Ha, van egy fegyverem. Nagyon kemény.
- Oké, akkor rakjuk össze, aztán lövöldözzünk - lelkesedek és teszem amit mond. Jól esik ez a szitu most. Megnyugtató valamilyen szinten, hogy nem kell állandóan figyelni, és bárhogy is van, bízok ebben a köcsögben.

Valahogy nem lep meg, hogy az ő anyja is egy szajha volt. Le sem tagadhatná... Aranyos, ügyes, szófogadó kislányként adogatom neki a csavarokat és szerszámokat és nézem, ahogy összerakja a dolgokat. Úgy tűnik azért építeni is tud, nem csak rombolni.
- Nincs. De vezetni tudok. Te is tudod, hogy nagy motorra nem olyan egyszerű jogsit szerezni. Kor, meg súly határ, stb... Én meg egyiket sem ütöm meg. De imádok motorozni, kurva jó érzés, mintha repülnék - élem bele magam vigyorogva és előjönnek a motoros emlékeim.
- A múltkor találkoztam egy sráccal, elvitt egy motor versenyre... meg is nyertem - mondom így bele gondolva, persze a részletekbe nem merülök bele. Továbbra is csak adogatom, amit kér.
- Fura, egyre kíváncsibb vagyok rá. Hogy hívták? - kérdezem most már valódi érdeklődéssel, mert eddig bármilyen nő került szóba, mindegyikről lealacsonyítóan beszélt. De ez valamiért más, még csak nem is vágyott rá, hogy megfektesse? Ebben azért erősen kételkedem, de nem kekeckedek inkább. Most nem éri meg.
- Nekem aztán jó - rántok vállat és halkan nevetek. Na mi van apu, egész jó kedved van. Nézem, ahogy felfúrja a céltáblákat és halkan szusszanok.
- Ha ha - játszom meg magam és inkább arra koncentrálok, hogy mit és hogyan. Ami érdekel, arról szeretek tanulni, és ez most pont egy olyan dolog. Felveszem szépen a cuccokat, és átnyújtom neki a fegyvert, majd hallgatom a nagy bölcsességeket. Bólintok egyet, majd a nyakamból, a fejemre teszem a fülvédőt és nyelek egyet. Igen koncentrálok, mert is tudok... Átveszem és kibiztosítom, majd pont úgy fogom meg, ahogy mutatta. Még egy kicsit szöszölök a célzással, aztán elsütöm, szépen "simogatva", és leengedem a kezemet, majd hátra csúsztatom a fülvédőt, hogy halljam ha van valami hozzá fűzni valója.
- Nem is rossz... ahhoz képest, hogy mikor volt ilyesmi a kezemben...

Lehet kívülről nem úgy tűnik, de figyelek a válaszára. Hát igen, ez van. A tömegkarambolra csak fintorgok. Ha tudnád, hány éves korom óta vezetek...
- Jah... - ez van, szar vagyok mindenhez. Túl vad, túl eszelős túl kezelhetetlen...
- Mégsem mondja egyik sem a pofámba. Ha annyi bajuk lenne velem, már büntiben csücsülnék, nem? Ugyanúgy szarnak az én fejemre, mint a hajléktalanunkra aki az udvaron dekkol - morgom magam elé dühösen. Pikkelnek rám? Mondják a képembe, addig azt csinálok amit akarok!
- Tényleg? - enyhülök meg egy kicsit és kérdőn figyelem az arcát.
- De mit ne csináljak? Sosem voltam ennél jobb, nem tudom, hogyan kell - rázom meg a fejem és hallhatja, hogy őszinte vagyok, mert ezt most akarom. Mindennél jobban. Megszedem valamennyire magam, a boltban, aztán lelépek a kétkerekűvel és kezdek valamit az életemmel. Most elszánt vagyok és segítek a faternak, de ki tudja mi lesz holnap?
- Szép név - mosolyodom el, és szívesen meg is ölelném, mert tudom, hogy szeret, hogy azt a nőt is szereti, én tudom, hogy az apám sokkal több, mint amit a világ lát belőle. Sokkal több, mint amit megmutat. Ezért segít nekem is, és tanít meg arra, amit a legjobban tud. Én pedig figyelek és lövök, aztán hallgatok.
- Kösz - vigyorodom el büszkén, majd gyorsan megköszörülöm a torkomat. Ne tűnjek már annyira lelkesnek. Figyelem, ahogy elsüti a fegyverét egymás után és elismerően biggyesztem le az alsó ajkamat.
- Ez se rossz - dicsérem meg nevetve és a kérdésre felcsillan a szemem.
- Rakétavetőd van? - kérdezem nagy szemekkel és félig nyitott szájjal. Úgy festhetek, mint egy normális kislány a barbie boltban...

A válaszára, csak dühödten fújok. Nem akarok erről beszélni, mert mindig ez van. Már megszoktam, hogy a hátam mögött beszélnek ki. Legyen szó gyerekről vagy felnőttről, tök mindegy. Csak keserű vagyok emiatt, biztos Bretnek sem ez a kedvenc tevékenysége, hogy hallgassa őket, ahogy panaszkodnak.
- Abban nem lenne köszönet, ha én bemennék oda. Ezt te is tudod - mondom visszafojtott indulattal, aztán csak megrándul a szám sarka és elfelejtem az egészet. Most itt vagyok, és pont nem érdekel, hogy mit gondol Dante, vagy bárki más... Sokkal jobban érdekel az, hogy mit kell tennem a mociért. persze sejtem, hogy nem lesz könnyű, de csak egyszer kell megkapnom és többet nem láttok. Hallgatom és az ujjaimon számolom a kritériumokat. Ne igyak... ne öljek... ne lepleződjek le... legyek farkas... és ne menjek többet Alhoz.
- Hát jó... még nem dolgoztam neki, és ő sem keresett szóval nem para... - vonom meg a vállam - Szoktam futni, de egyedül nem az igazi. Néha kijöhetnél velem - egy pillanatra megvillantom a sebezhető énemet, de inkább visszafordulok a céltábla felé. A szőrmóknak is hiányzik a bestia... még nem is vadásztunk együtt sose. De talán ha emberi módon megtanít, akkor úgy is meg fog. Lőni úgyis jobban tudok, mint vadászni. Egyenlőre azonban jobban érdekel, hogy van-e valami igazán ütős a palettájában és lelkesen elvigyorodom.
- Tudtam én... Egyszer úgyis kipróbálom - pislogok rá ártatlanul és megyek vele, hogy megcsodáljam. A kis szépséget... Igazi állleejtős pillanat ez.
- Gyönyörű... - nyújtom ki lassan a kezem és simítom végig a fegyvert - Gondolom, ahhoz, hogy egy ilyet is kapjak nem elég, ha jó kislány leszek - nézek fel rá vigyorogva és a tiszta szenvedélyt láthatja a szememben, ahogy az övében is ez tükröződik. Hiába, tényleg olyan vagyok mint ő...
Viszont, ha megcsodáltuk és alaposan eldugta előlem a hiénát, akkor visszamegyek gyakorolni, amíg olyan pontos és precíz nem leszek mint ő. Be tudok hozni 630 évet.

A haj összeborzolásra, rendesen odakapnék, vagy felpofoznám, ha nem ő lenne és nem csak ketten lennénk. De ez most nem egy felbosszantó gesztus, inkább amolyan apa lánya dolog. Asszem... Felnézek rá, mert valahogy sejtem, hogy most sok "bölcsességet" akar megosztani velem. És nyilván nem tetszik amit mond, mert nem tetszhet. Mindig csak rossz véleményt? De mit lepődök meg, eddig is csak azt kaptam... Nem is tudok mit mondani erre, és nem is akarok, jobb ha az érzéseimet megtartom magamnak.
- Most, hogy semmit se csinálhatok, nem lesz nehéz a nyakadon lógni - vigyorgok rá, amiből sejtheti, hogy talán még megbánja ezt a sok új szabályt. De futni fog velem. Azt hiszem ő az egyetlen, aki megért, és jól is van ez így. Összességében örülök, hogy eljöttem idáig, csak Sam hiányzik. Talán ő is megértett.
Alaposan megnézem a hiénát és hirtelen játszani lenne kedvem. A régi sulit felrobbantani, ilyesmi.
- Szerinted jó lenne, ha belépnék a seregbe? Kitombolnám magam, az tény... De megérné? - kérdezem mielőtt még visszamennék lövöldözni és ha nem is látszik, de a szavain rágódok, amíg ki nem fogy a táram, és szitává nem lőttem a céltáblát. Viszont megéheztem, és ahogy elnézem ő is. Szó nélkül teszek le mindent és megyek ki vele az üzletbe, hogy végre megtömjem a hasam.
- Hm? Jaa, igen - mondom két falat között és megrántom a vállam - Mér? Talán ezért is le akarnak fejezni? - kérdezem halkan nevetve és újra a kajámra pillantok.
- De az az orosz nő se volt jó véleménnyel rólad? Hogy is hívják? - nézek rá a homlokomat ráncolva. Valahogy nem tudok beletörődni, hogy minket mindenki utál, és utálni fog.

Hallgatom miközben majszolom a pizzát és a katonásdihoz nem nagyon tudok hozzászólni.
- Még úgyis várnom kell vele... - Nem vagyok nagykorú, és ha be is lehet így vonulni még akkor se szeretnék. Előbb ki akarom élvezni az életet. Mondjuk arra lesz még alkalmam az tuti.
- Egyszer jó volt, meg havernak jó, de nem igazán köt hozzá semmi. És nem haraptam be, ne aggódj... - mosolyodom el féloldalasan és elégedettem szusszanok, amikor elfogy a kaja.
- Aha, hát mondjuk én. Nekem semmi bajom veled. Most már... De azért mi számíthatunk egymásra, nem? - kérdezem kissé gyanakvón. Azt hittem jól kijövünk faterral és most is így gondolom, még akkor is, ha ő szeret depressziózni. De örülök neki, hogy megtaláltam. Lett egy új életem, munkám új haverok és jól érzem itt magam mindazok ellenére, hogy a falkában utálnak néhányan. És ha apám nem is tudja, de számíthat rám.

Köszönöm a játékot!