Hogy hogyan is nézek ki? Mint egy földönkívüli. Jó azért nem, de régen az én gyermekkoromban eléggé annak tartottak a mondik. Hogy miért is? Mert ázsiai létemre világos hajjal és szemmel születtem. És ne, ezt ne úgy képzeld el, hogy most fekete helyett barna színű lett a hajam, hanem igazán világos. Olyan, amit abban a korban el sem tudtak képzelni. Mert, még, ha nem is keletről származnék, is furcsa lenne a hófehér haj és szürke szem párosítás. Úgy bizony. Ugyan is ez az én démonjegyem, ami számomra egy nagyon tetszetős dolog, hiszen szeretem ezt a mai hóbortot miszerint furcsábbnál furcsább színeket kennek magukra az emberek. A szőkítéssel se kell fáradoznom. Azért néha elkap a hétköznapiasság és inkább barnára vagy feketére változtatom meg sörényem színét, de ha lehet, kihasználom a szivárvány minden színét és annak létező árnyalatait.
Magasságom szokványosnak nevezhető a magam 178 centijével. Vékony, kissé szálkás a testalkatom. Öltözékem eléggé változatos, mindig hű a kor divatjához. Néha van benne egy-két kirívóbb darab is, de csak az ízlés határain belül. Nem szeretek a tömegbe olvadni, így néha meg engedhetek magamnak pár érdekesebb kiegészítőt is. Tetoválást ugyan nem látni rajtam, de páran úgy hiszik, hogy a kezemen lévő csík az az. Vagy, ha más nem egy érdekes seb. De igazából egyik sem. Csak a démonjegyem másik része, ami alapjáraton tényleg csak egy kissé vastagabb csíknak tűnik, de ha erős érzelem vagy fájdalom ér, akkor, bizony jég kék színben fel is ragyog. Számomra, olyan, mint másnak az anyajegy. Azt leszámítva, hogy néha oda kell figyelnem rá.

És, hogy belül milyen volnék? Biztos akarod ezt tudni? Mert igazából elég nehéz esetnek tartom magam. Folyton változik a hangulatom és elég hamar rátudok unni a dolgokra. Talán ezért is van az, hogy folyton költözködöm, mint akit üldöznek, pedig csak nem bírom sokáig bámulni ugyan azt a területet, ugyanazokat az embereket. Nem nevezném magam a világ legkedvesebb emberének, de, ha valakit szimpatikusabbnak találok, vagy közelibb ismerősről van szó, akkor tudok én elviselhető is lenni. Alapállásban meg általában komorabb, kifejezéstelen arccal látni, hacsak valami nagyon jó nem történt velem. Akkor mintha, valami kis mosolyféleség jelenne meg rajtam. Talán egy kicsit könnyű felhúzni engem, de azért próbálok a legtöbb esetben nyugodt maradni. Lassan megtanulok csendben, magamba fortyogni, így talán nem hozom rá a frászt a körülöttem lévőkre. Nem ajánlatos ujjat húzni velem, mert nem szokásom finomkodni. Határozott és akaratos vagyok. Szeretek ironizálni. Minden második mondatom, csak abból áll. Első találkozásnál könnyű félre ismerni. Olyankor talán úgy festhetek az illető szemében, mint egy megkeseredett, érzelemmentes, már majdnem mondhatni robot, aki szereti csapkodni az asztalt és jól leszidni másokat, amiért nem úgy csinálták a dolgokat, ahogy ő maga azt megálmodta. Persze némi igazság van benne, de van vigyorgósabb oldalam is, ami jó mélyen elvan rejtve és csak ritkább esetekben, egy kis alkohol társaságában előbújik.

Ismered, azt az érzést mikor figyelnek? Találkoztál már szellemmel? Mert, ha igen, akkor mindenképp megérted az életem. Már semmit se merek csinálni basszus, mert tudom, hogy bármikor felbukkanhat, és nem érdekli épp milyenek a körülmények. Akkor se zavartatja magát, ha a fürdőbe vagyok.
Tegnap se aludtam sokat emiatt. Alapból későn feküdtem le és nehezen talált rám az álom. Csak forgolódtam össze vissza. Egyszer csak egy fura érzés töltött el. Olyan volt, mintha figyeltek volna. Kábán kinyitom a szemem, mire magam előtt találtam. Ott feküd mellettem és, mint aki már rég várta ezt a pillantott rám ijesztett. Így is meglepődtem volna rajta, hát még így. Mondanom se kell sikerült leesnem az ágyról. Képes volt megzavarni a nyugalmamat csak azért, hogy kérdezzen valami hülyeséget. Már lassan hozzá szokhatnék, de ehhez… több idő kell, na. A feszültséget meg még jó, hogy bent az irodában töltöm ki. Ami lássuk be, annyira nem vett valami jó fényt rám. Persze ezt a gondot én hoztam a nyakamra. Én voltam az a szerencsétlen, aki véletlenül megidézte. Csak nem tudom mennyire jártam jól vagy rosszul, hogy pont Őt sikerült. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek mindent meg kell mutatni világról és egyesével megtanítani, hogy mi hogyan is működik. Na, már pedig nekem vállalnom is kéne érte a felelősséget. Csak tudnám mikor kértem egy „gyereket” a nyakamba. Jó, nem olyan, mint egy gyerek, hanem sokkal rosszabb. Mindig eltűnik és fogalmam sincs hova megy, vagy mit csinál. És ez így nagyon nem jó. Minden lépéséről tudni akarok, de folyton nem lehetek a sarkába, mást meg nem küldhetek magam helyet és, és, és…. áh, istenem. Életembe nem terveztem gyereket az ilyen problémák miatt, erre tessék, itt ez a démon.
Fáradtan és morcosan megyek be az irodámba, ahol egy régi ismerős fogad egyből. –Ejha Lyni, szép estéd lehetett. Pedig nem pont neked kéne mindig pompásan kinézned? –mindig is imádtam a nővérem és kedvességét. Ám ebben igaza volt, hiszen a divat és szépségápolás világába lóg a kezem. Azért szégyen, ilyen nyúzottnak kinéznem. –Nem tehetek róla, már megint itt volt az éjjel. – huppanok le a székembe és az asztalán megtámaszkodva fogom a fejem. –Kage? – vigyorodott el kajánul Veliya. –Nem, basszus a volt anyósom szelleme. Szerinted? –pillantok rá mérgesen, majd hagyom zuhanni a fejem, míg végül nem koppan egy nagyot. –Kellet neked kipróbálni az idézést nélkülem. Innentől a te felelősséged édesem, és kérlek, ne nyavalyog annyit. Tudtommal öcsém van és nem húgom. Ám ahogy így emlegeted az anyósod…mi van Mayával? Rég nem láttam. –néha hált adok azért, hogy itt van Vel, néha meg csak úgy…úgy nem is tudnám, mit csinálnék már vele, komolyan mondom. –Húzz a francba Liya, ha csak bosszantani jöttél, ha meg akarsz is valamit gyorsan mond! –nem tehetek róla, de kettőnk közül ő az erősebb. Egyetlen egy nőtől félek a világon, a drága testvéremtől.