Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy jelenlegi alakom egy meglehetősen nevetséges baleset eredménye. Nevezzük ideiglenes állapotnak. Ha jól tudom, a mondéneknek van egy olyan teljesen abszurd babonája, mely szerint a fekete macska balszerencsét hoz - ezt a hiedelmet cáfolnám, ámbár azt meg kell hagyni, hogy ez a szerencsétlen bajszos egérvadász csakugyan eléggé pórul járt, ugyanis egy bizonyos nagyravágyó boszorkánymester és egy túlbuzgó árnyvadász közbenjárásának köszönhetően kirugdostam a saját testéből, és beköltöztem a helyére. Ami még hagyján - de nem tudok belőle kijutni, mi több, az erőmet sem áll módomban használni. Kifejezetten frusztráló, hogy Lukrécia Borgia alias Gioia Selvaggio boszorkánymester, az Inside Joy nevű híres-hírhedt nyilvánosház madame-ja - a továbbiakban csak Lukrinak fogom nevezni, pusztán az egyszerűség kedvéért - házikedvenceként vagyok kénytelen létezni. Méltatlan ez egy magamfajta nagyöreghez, és sovány vigasz csupán, hogy minden délután a Lukri gardóbjában katonás rendben álló, hibátlanul vasalt és összehajtogatott, makulátlan és hófehér ruhadarabok közé mászhatok, és hozzájuk dörgölhetem szép fekete bundám. Természetesen a fekete ruhái teljes mértékben hidegen hagynak ebből a szempontból. Azokon nem valami feltűnő a fekete macskaszőr. Lukri őrjöngése azonban meglehetősen könnyebben elviselhetővé varázsolja ezt a különben igencsak keserves időszakot, amit újdonsült gazdatestem fogságában kell eltöltenem...
Minden esetre, azt az ígéretet tette nekem ez a nőszemély, hogy rájön a módjára, miként szabadítson ki jelenlegi szorult helyzetemből - noha őszintén remélem, hogy az a Sehonnani söpredék éppen nem lesz a közelben, amikor ez megtörténik. Vagy ha igen, nos... Abban az esetben nem vállalok felelősséget azért a káoszért, amit rászabadítok a városra...
Addig is, végső soron, ez a macska-test nem is annyira szörnyű. Lehetett volna sokkalta rosszabb is: beleköltözhettem volna egy patkányba, vagy egy hajléktalanba is, ez a test viszont, a többi alternatívához képest egészen a kedvemre van. ...Hogy úgy ne mondjam, már-már majdhogynem nosztalgikus.

Fekete, összegömbölyödött szőrgombóc szendergett zavartalanul a nyitva felejtett laptop billentyűzetén. A szobában csak a gép lágy zúgását lehetett hallani, s ennek a búgó hangnak, no meg a laptopból áradó melegnek köszönhetően a fekete macska ügyet sem vetett az éber világra, csak élvezte tovább pihenőjét és édes álmát. (Noha tudományos módon még nem nyert bizonyítást az a tézis, hogy a macskák is képesek álmodni, ez a fekete kandúr minden esetre tudott. Nem is közönséges macska volt.)

"Szólítalak téged, Álmok Ura, jelenj meg előttem, N'yarl Aath'hothep!" - zengte a boszorkánymester az idézés végszavát, hangját azonban elnyelték a hűvös helyiség szürke agyagfalai, melyeken szent hieroglifák vésetei futottak végig. Négy fáklya lángja lobogott a terem négy sarkában, megvilágítva a kört, mely előtt a férfi állt, a falakba vésett varázsigék jelei pedig szinte vibráltak, ahogy megidézték erejüket.
"...Ki szólít...?"
A túlvilági, idegen és rémületes dimenziókon keresztül átzengő hang szurokként csorgott végig a falakon, sűrűn és bűzösen, s egy szempillantás alatt kioltotta a fáklyák fényét. Beette magát a legkisebb résekbe is, és sötétségbe burkolta a termet, mintha máris elnyelte volna a valóság minden kézzel fogható kapaszkodóját, a boszorkánymester pedig megremegett. Szinte érezte ezt a tömény, fekete masszát egy vékony csíkban végigkúszni a gerincén felfelé, hogy a démon hangja aztán kövér cseppekben a fülén keresztül elméjébe csordulva a gondolatai közé férkőzzön.
"A... A Fáraó Első Álomfejtője."
Ahogy ezt kimondta, a férfi mindent megtett annak érdekében, hogy hangja egy pillanatra se remegjen meg, s szavai ne árulják el egyértelműen, mennyire rettegett a megidézett entitástól. Pedig hogy félt...! Ám mielőtt a démon újabb kérdést tehetett volna fel, miután formát kezdett ölteni a boszorkánykörben - csupán csak lágy ízelítőt adva valódi alakjának groteszk és borzalmas esszenciájából, ahogy körvonalai felderengtek a vaksötét teremben - a boszorkánymester úrrá lett félelmén, s így folytatta:
"Alkut ajánlok neked, Álmok Ura. Ha teljesíted a kérésemet, engedlek a mi világunkban táplálkozni a halandók álmaiból."
A férfi úgy érezte, mintha mindenhonnan a démon hátborzongató kacagását hallotta volna, pedig az csakis a saját elméjében visszhangzott.
"Mi hát a kérésed, Álomjós?" kérdezte az Álmok Ura, N'yarl Aath'hothep, a boszorkánymestert, hangja őrjítő mámorral kúszott egyre mélyebbre a férfi tudatában.
"...Edd meg a Fáraó álmait!"

- Salem, nem szabad! Sipirc, sicc! - erre a kiáltásra ébredt a fekete szőrgombóc, majd elégedetlen nyervogással borult le a laptopról, ahogy a szobába beviharzó nőszemély lependerítette az eszközről. Még mielőtt az asztalról is lebukfencezett volna, még épp bele tudta mélyeszteni tíz körmét a mahagóni fából faragott asztallapba, s csinos karomnyomokat hagyott a bútoron, ahogy a széléig csúszott.
- Tudod, mit nem szabad, te máglyára való némber?! - prüszkölt mérgesen a Salemnek nevezett fekete macska, egy fikarcnyit sem lepve meg "gazdáját" emberi beszédével. - Felébreszteni az alvó oroszlánt! - fújtatott haragosan, ahogy visszaküzdötte magát az asztallapra, s hátát púpozva, szőrét felborzolva meredt a boszorkánymesterre.
- Oroszlán! Ez jó. Legjobb indulattal is legfeljebb házimacska... - morogta a nőszemély, míg letakarította és lefújkodta laptopjáról a fekete szőrszálakat. Salem csak szisszent, de ezután méltóságteljesen ülésbe helyezkedett az asztal szélén. Mintha némiképp elégedettséggel töltötte volna el a szőrszálakat sepregető madame látványa.
- Hogy neked az összes utcára kidobott szemét és kacat közül pont egy macskába kellett költöznöd... - sóhajtotta a boszorkánymester.
- Hn! Nem mintha különösebben lett volna választási lehetőségem - felelt Salem, ahogy komótosan tisztogatni kezdte jobb mellső tappancsának fejét. - Hálás lehetnél, amiért nem döntöttem romba az egész várost előtte... No meg, hogy nem egy hajléktalant kellett utána hazacipelned - villantott egy fogas vigyort a nőre.
- Éppenséggel, de, választhattad volna akármelyik értéktelen szemetet, az még jobban is illett volna hozzád - hangzott a csípős válasz a boszorkánymestertől, ahogy hűvösen viszonozta a fekete bajszaság vigyorát, elővillantva hegyes szemfogait.
Mintha sértettség fénylett volna a zöld macskaszemekben, Salem azonban csak megrebbentette füleit, majd így szólt:
- Megnéznélek, ó, hatalmas boszorkánymester, Lukrécia Borgia, ahogyan ugyanezt a társalgást lebonyolítod egy gyűrött, papír kávéspohárral... - jegyezte meg epésen, míg mozdulatlanul ült az asztalt szélén, egyiptomi macskaszobrokat megszégyenítő kecsességgel, épp csak farka tekergett ide-oda háta mögött.
Lukrécia Borgia, avagy manapság Gioia Selvaggio mintha őszintén elmosolyodott volna Salem humorára. Meglehetősen hasonlított a sajátjához.
- A megfelelő tudás ismeretében még egy gyűrött kávespohar is beszedre birható... Amúgy meg, te sem panaszkodhatsz. Már majdnem olyan jól viseled szegény macskát, mintha mindig is az lettél volna.
- Ó, ne hidd, hogy én panaszkodom. Az te vagy - vigyorodott el a fekete kandúr. - Különben, számomra a hordozható fűtőmasinád is meglehetősen kényelmes volt... - tette hozzá, ahogy a laptopra pillantott, Gioia pedig szinte látta az elvágyódást a zöld szemekben, így hát gyorsan le is csukta és elrakta a gépet, mielőtt komoly baja esett volna.
- Ne is álmodj. Menj a radiátorra, mint minden normális macska.
- Ne is álmodj róla, hogy normális macskaként viselkedjek! - szisszent Salem sértetten, ahogy felhúzta orrát. - Vagy, ha tényleg ez a vágyad, boszorkánymester, akkor a hatalmamról is lemondhatsz végleg... - duruzsolta aztán sunyi mosollyal, majd kecses mozdulattal felállt, s lassú léptekkel amaz elé sétált az asztal szélén, farka végét játékosan kunkorítva jobbra-ballra.
Gioia mindössze sértetten ráncolta orrát a fricskára, a fekete kandúr ugyanis túlságosan is fején találta a szöget.
- Tudod, hogy szünet nélkül a megoldáson dolgozom. Az ige, amit rád olvastam, komplexebb, mint elsőre gondoltam. ...Ráadásul nem csak az enyém... Annak a nemes kutyának az igéi is belekeveredtek, és tartok tőle, egyszerre hatottak mindkettőnk varázslatai. Arról viszont fogalmam sincs, ő milyen kötést használt. Bele fog telni, egy kis időbe, mire megfejtem... Minden, amit kérek, hogy addig viszont viselkedj civilizált cirmosként.
- Fekete macska vagyok, nem cirmos - felelte Salem csak úgy félvállról, majd közelebb lépett Gioiához az asztalon, s annak széléről a nő ölébe szökkent könnyedén. - Egyéb iránt pedig teljes mértékben civilizált. Az nem az én hibám, hogy egyetlen macska, így az én gazdatestem sem felejtette el, hogy valamikor istenként tisztelték őket - sóhajtott fel, talán némi melankóliával hangjában.

A Fáraó Első Álomfejtője sok időt és energiát ölt abba, hogy képes legyen megidézni és kordában tartani egy olyan hatalmas és alattomos entitást, mint amilyen az Álmok Ura volt. Jó oka is volt arra, hogy egy ilyen démontól kérjen segítséget: a Fáraót ugyanis hónapok óta ugyanazok az álmok gyötörték: álmában a folyóvíz partján állt, s a vízből hét kövér és szép tehén jött ki, majd legelészett tovább a nádasban. Ezután viszont másik hét tehén jött elő a folyóvízből, nagyon ösztövérek, rútak és hitványak, és felfalták a hét kövér és szép tehenet. De hiába nyelték el őket teljesen, a hét hitvány tehén ugyanolyan rút és ösztövér maradt. A Fáraó ezután felébredt, de másik álmot is látott utána: hét gabonafej növekedett egy száron, mind egész és szép, ám rögtön utánuk hét összeaszott, vékony, a keleti széltől kiszáradt gabonafej nőtt, és elnyelték ezek a szép gabonafejet.
A Fáraó Első Álomfejtője tudta, mit jelentettek ezek a látomások, mégse merte elmondani Kemet teljhatalmú urának, hogy hamarosan hét bő, majd rögtön utána hét szűk esztendő következik be országában. A többi jósnak pedig, akik a Fáraó szolgálatában álltak, megtiltotta, hogy akár csak egy szót is szóljanak erről. Időt akart nyerni.
Időt arra, hogy megidézze az Álmok Urát, s a Fáraóhoz kösse, hogy a démon felfalhassa ezeket az álmokat, hiszen az Álomjós tudta, hogy így lehet megakadályozni, hogy ezek a látomások valósággá váljanak. Az istenek álmot mutattak a Fáraónak, hogy lássa, mi fog történni, és neki, egy boszorkánymesternek volt a feladata, hogy ezt megakadályozza. Márpedig ha egy démon, aki álmokat eszik, felzabálja ezeket a látomásokat, akkor azok megszűnnek létezni, mielőtt még megtörténtek volna. ...A Fáraó azonban hamarabb elvesztette a türelmét. Amikor pedig megtudta, hogy raboskodik a börtönben egy fiatalember, aki állítólag minden álmot képes volt megfejteni, haladéktalanul magához hívatta. Ezt a fiatal férfit Yosef-nek hívták.

Gioia az ölébe ugró kandúr hátára helyezte jobbját, mint aki még nem döntötte el, hogy megcirógatja, vagy grabancon ragadja az állatot.
- Azok az idők legalább kétezer éve elmúltak. Lassan hozzászokhatnál, hogy ez Bronx, nem Luxor.
A fekete macska kicsit kieresztette karmait, majd ráérősen dagasztani kezdett a boszorkánymester combjain, miközben méltóságteljesen felszegte állát, s mintha elvigyorodott volna, mikor Gioia felszisszenve káromkodott.
- Hn! Ha éltél volna akkor, tudnád... - jegyezte meg Salem, majd egyszer csak felhagyott a dagasztással, s a madámra függesztette nefritzöld szemeit. - ...El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol a boszorkánymestereket senki nem akarja megölni azért, mert annak születtek, amik? Nem úgy tekintenek rájuk, mint emberek és démonok korcs ivadékaira, hanem mint óriási hatalommal bíró varázslókra, akiknek a tanácsát minden uralkodó megfogadja? - kérdezte, hízelkedőn a nő kezéhez törleszkedve, szinte doromboló hangon.

"...Mi bánt, Álomjós? Nem sikerült a terved?"
A boszorkánymester elfintorodott az elméjében doromboló, gúnyos hangot hallva, de nem mozdult a teraszról. Aranyló macskaszemei úgy csillogtak a fáklyák fényében, mint a sötét égboltot beragyogó csillagok miriádjai, ahogy a Fáraó fehér, pompás palotáját fürkészte.
"Hallgass." mormogta, ahogy jobbjával óvatosan a terasz szélén őrködő, fekete gránitból faragott macskaszobor fejére simított, másik kezével pedig a nyakában függő amulettet érintette meg.
"...Ugye tudod, hogy tőlem még az Alvilág Őrei sem képesek megvédeni?"
A démon hangja ezúttal nem a boszorkánymester elméjében zengett, hanem közvetlenül maga mögül hallotta. Hirtelen fordult meg, hogy szembetalálja magát az Álmok Urával, s olyan hévvel hőkölt hátra, hogy majdnem átbucskázott a terasz korlátján. Az előtte álló, fekete figura elég emberinek tűnt ahhoz, hogy a körvonalait felismerje, mégis mintha alakjának minden apró szemcséje állandóan mozgásban lett volna, mint egy nyughatatlanul kavargó, szurokfekete homokvihar. Mint a saját, sötét gondolatai, a saját lelkének legmélye, melybe még ő maga sem mert belenézni.
"Ígértél valamit, Álomjós." mosolygott az Álmok Ura, szemmel láthatóan jól szórakozva a boszorkánymesteren.
A férfi azonban hallgatott. Ajkába harapva, ökleit összeszorítva, makacsul hallgatott, még akkor is, amikor a Kúszó Káosz kedélyes mosollyal túlságosan is emberi arcán egészen elé lépett, de olyan éteri mozdulatokkal, mintha csak lebegett volna.
"Gyönyörű az arcod... Gyönyörű, ahogy próbálod elnyomni a haragod, a csalódottságod, a félelmed, a megvetésed... Rejtsd csak el nyugodtan. Rejtsd bár az arcod ezer álarc mögé, én tudni fogom, mit érzel valójában. Bosszúra vágysz, Álomjós, kegyetlen és könyörtelen bosszúra, nem igaz? ...Csak egy szavadba kerül..." mosolygott a démon, N'yarl Aath'hothep, az Álmok Ura, miközben úgy olvasott a boszorkánymester lelkében, akár egy széttárt papirusztekercsben.
Az álomjós azonban hallgatott. Az Ezerarcú Démon minden egyes szava egyszerre édesen cirógatta, s ugyanakkor fel is korbácsolta lelkét. A lény hangja füstként lengte körbe, a boszorkánymester pedig hirtelen úgy érezte, mintha egy homokvihar kellős közepén állt volna: nem látott semmit a végtelen feketeségben, fogai alatt csikorogtak a durva szemcsék, melyektől lélegezni sem bírt - ha csak megpróbált levegőt venni, egész mellkasa fellángolt a tüdejét megtöltő homoktól, és semmi mást nem hallott, csak a süvítő szél démoni kacaját a fülében.
Fuldokolva, a félelemtől bénultan ébredt ágyában, minden tagja zsibbadt és égett, mintha a világ végéig futott volna, s csak most roskadt volna össze a kimerültségtől. De hiába tért magához rémálmából, mozdulni képtelen volt - egész teste bénultan hevert a pamlagon, tekintetét pedig nem bírta levenni a falakon vonagló, önmagukba csavarodó és groteszk módon kifacsarodó árnyékokról, melyek egyre csak terebélyesedtek a falakon, mintha a rémálom a valóságba is követte volna az álomjóst. Nem tudta, meddig fogja még bírni.

- Hah... Nem. És ami azt illeti, elképzelni is kifejezetten nehezemre esik - mondta Gioia unottan. - Faji különbségek mindig voltak és lesznek is.
Salem kényelmesen elhelyezkedett a nő combjain, farka vége játékosan tekergett erre-arra, míg folytatta az elbeszélést.
- Voltak, voltak... De olyan idők is jártak, és olyan népek is éltek, amikor és amelyekben minden világi vezető mellett állt egy boszorkánymester, aki tudta, miként óvja meg a mondénokat az alvilágiaktól - vagy épp fordítva... Akkoriban még nem volt szükség ennyi árnyvadászra, és csak akkor ártották bele magukat a mondénok meg az alvilágiak dolgába, ha nem volt más módja, hogy megoldják a problémát - duruzsolta, hangja mintha merengővé vált volna.
A madám először csak a kacskán álló szőrszálakat lapította vissza a helyükre a kandúr bundáján, kis idő múlva azonban rávetemedett arra is, hogy ujjai begyével már-már simogató mozdulatokat tegyen a macska hátán.
- Egészen úgy beszélsz, mint aki tudja, mi az ábra. Pedig csak egy macska vagy.
Salem egészen elégedett volt sikerével, miszerint rávette a boszorkánymestert, hogy egy egészen kedves gesztust tegyen felé - és persze, mint bármelyik macska, ő is kínálta a feje búbját további simogatás reményében.
- Nem csak egy macska, kérem alássan! - dorombolta. - Az nem csekélységem hibája, hogy nem élhettél még akkor, amikor a fajtádat nem üldözték és nem voltak kirekesztettek... De hát mit is tehetnénk? Azok az idők több ezer éve elmúltak, nem igaz? - kérdezte, s mintha kicsit gonoszabban mosolygott volna.

Évek teltek el. Évtizedek. Vagy egy egész évszázad? Ki tudja. Az Álomjósnak két választása volt: vagy magán viseli az Álmok Urának jelét, és tűri, hogy a démon minden látomását felzabálja, ő maga pedig Éberföld és Álomvilág határmezsgyéjén jár, egyre mélyebbre süllyedve a tébolyban, míg végre vége nem szakad túlontúl hosszúra nyúlt életének... Vagy, engedi az általa idézett démont mások álmain élősködni.
Erős akart lenni. Tűrni akart. Nem akart ártani másoknak - különösképp nem a Fáraónak. Pedig megtehette volna, bosszút állhatott volna rajta, sőt, bosszút állhatott volna Yosef-en is, az egész népén, akik a megjósolt hét szűk esztendőben Kemet földjére vándoroltak az éhínség elől. De a Fáraónak nem akart ártani. Megtehette volna...
De a Fáraó is megtehette volna, hogy a kudarca után elkergeti őt a palotából, mégsem tette. Maradhatott, a méltóságán és büszkeségén esett csorbát pedig egyedül csak magának köszönhette. Ezért akart ellenállni N'yarl Aath'Hothep minden aljas trükkjének, minden kínzásának, ha már képtelen volt visszaküldeni a démont oda, ahonnan megidézte - mindaddig, amíg az a feladatát el nem végezte. A feladata pedig nagyon is egyszerű volt. Az Álomjós adta parancsba azon az elátkozott napon, amikor a démont áthozta erre a síkra.
Évek teltek el. Évtizedek. Vagy egy egész évszázad? Ki tudja. Az Álomjós szép lassan beleőrült a kínjaiba.

Gioia némiképp nagyobb magabiztossággal cirógatta tovább a fekete kandúrt, míg hűvös, ibolyavizű tekintetével úgy fürkészte, mintha azt vizsgálta volna, vajon igazat beszél-e az ölében kuporgó lény, vagy sem.
- ...El, biz. Hogy megy az idő...! Ami azt illeti, azokban az időkben, amikről mesélsz nekem, nektek is jobb sorotok volt... A helyetekben úgy félnék minden árnyvadásztól, mint a tűztől.
Salem feldorombolt, mintha nevetett volna.
- Nahát, csak nem féltesz minket, Lukrécia? - mosolygott elégedetten, miközben szégyentelen módon kiélvezte a kényeztetést.
- Én? Ugyan, kérlek... Magatok is bőséggel elegek vagytok ahhoz, hogy megvédjétek magatokat...

Az emberek olyan törékenyek. Olyan rövid ideig élnek, és olyan könnyű elpusztítani őket. Mintha csak apró hangyák volnának egy démonhoz képest - az Álmok Ura azonban elmondhatatlanul érdeklődött irántuk. Különösképpen az álmaik iránt, amiket, ha igazán hozzákötötte magát valakihez, kénye-kedve szerint tudott alakítani is formálni, hogy aztán mindenestül elnyelje őket. Akár egy egész életen keresztül képes volt észrevétlenül és állhatatosan ragaszkodni egy-egy halandóhoz, míg a szerencsétlen tudata lassan el nem sorvadt egészen, a teste pedig össze nem tört a mentális gyötrelmek súlya alatt. Ez történt végül az Álomjóssal is.
Hiába volt nagy hatalmú boszorkánymester, látszólag az Álmok Ura nem volt túlságosan is erős ellenfél. Látszólag. De mit ér a látszat egy olyan entitásnál, aki ezer arca közül mindig azt mutatja, amelyikből a legnagyobb hasznot húzhatja?
Már rég halott volt az a Fáraó, akiért az Álomjós megidézte a démont, mikor a boszorkánymester is feladta a küzdelmet. N'yarl Aath'Hothep pedig, immár szabadon, újabb és újabb áldozatokat talált magának - a Fáraó utódait. Rémálmaikból szökött árnyalakként követte őket mindenhová, még ébrenlétükben sem hagyva magukra egyiket se, több száz éven keresztül, anélkül, hogy bárki is észre merte volna venni. Ó, akadtak, akik látták. Voltak, akik észrevették az uralkodó mögött álló sötét alakot, a Fekete Fáraót, de senki sem merte szóvá tenni, mert már attól úrrá lett rajtuk a halálfélelem, ha az Álmok Ura csak egyetlen pillantást vetett rájuk, s úgy mosolygott, mintha csak azt mondta volna: "Értetek is eljöhetek még."
Bár a fáraók álmait imádta a leginkább. Borzalmas rémlátomásokat és marasztaló idilleket egyaránt élvezettel alkotott áldozatai számára. Amelyik pedig a legkáprázatosabbra sikeredett saját véleménye szerint, az az volt, melyben az uralkodónak a szolgák közül, Yosef népének leszármazottaiból kélt riválisa, és ez az áldott-átkozott csillagzat alatt született gyermek felnőve le fogja taszítani a trónról, és romba fogja dönteni a birodalmát. A Fáraót úgy elborzasztotta ez az álom, hogy felébredve azonnal parancsot adott: minden újszülött zsidó gyermeket szakítsanak el az anyjuktól, és vessék őket a Nílus vizébe a krokodilok elé.
Ami azt illeti, még talán maga N'yarl Aath'Hothep is meglepődött, mikor nem sokkal ezután egy mózeskosárkát sodort be a folyó vize a palotába, a fáraó felesége pedig egy újszülött gyermeket talált benne, és, mint az istenek ajándékát, be is fogadták a királyi családba. Felnevelték, tanították, Egyiptom legifjabb hercege pedig hamar felcseperedett, s végig abban a hitben élt, hogy ő is joggal tartozik a Fáraó családjához... Az Álmok Ura pedig másra se vágyott jobban, mint hogy ezt a naiv és ártatlan hitet darabokra törje. A kétely egyetlen, aprócska magjának kellett csak elülnie a fiú szívében, mely ott maradt a lelke mélyén, s mint egy pókszerű kis lény, hálót kezdett szőni - ebből a hálóból fonta lepellé azt az álmot a Fekete Fáraó, amit a hercegre bocsátott, hogy rádöbbenjen valódi származására.
Az Álmok Ura, bár nem tudta, hogy az események milyen láncolata fog végigsöpörni ezután Egyiptom földjén, mégis elmondhatatlanul élvezte a káoszt és rombolást, amit a saját népéhez megtért, hajdani herceg véghezvitt. Hogy önszántából tette-e, vagy isteni kényszerből, az a démont cseppet sem érdekelte, a Tíz Csapás pokoli jelenetei egészen földöntúli gyönyörűséggel töltötték el... Mindaddig, amíg a vég el nem érte őt is: egy árnyvadász képében.

- Többnyire - fintorgott Salem. - Már amikor nem tör rá egy túlbuzgó Sehonnani semmirekellő egy boszorkánymesterre, miközben éppen megidézne...
Az árnyvadász említésére ronda fintor rajzolódott ki Gioia finom vonásain.
- A macskalét javára legyen mondva, hogy ebben az alakban még az a nemes kutya is csak rád legyintett. Ő is tudja, mikor felesleges az energiáit pazarolnia...
- Hmmm... És mi lesz, amikor majd kiszabadítasz, Lukréciám...? - kérdezte a kandúr dorombolva.

Több ezer év telt el, mire valaki újra megidézte. Sokat változott a világ, sokat változtak a nyelvek, és az Álmok Urának neve is átalakult egy kicsit: N'yar Al-Aath'Hothep-ként nevezte egy fiatal boszorkánymester.
"...Ki szólít...?"
"Saif Al-din vagyok. Abdul Alhazred tanítványa. Alkut ajánlok neked, Álmok Ura."
Nem ő volt az első - és egészen biztosan nem is az utolsó - boszorkánymester, aki megidézte a Fekete Fáraót, s nem csak őt, hogy tanulhasson tőle. Mestere, Abdul Alhazred, az Őrült Arab ezekről a démoni entitásokról írta meg élete legendás fő művét - melynek azonban éppen olyan rejtélyes körülmények között veszett nyoma, mint a gazdájának. Az Őrült Arab tanítványa ellenben állítólag sokáig élt még, és sokra vitte - azt azonban csak néhai mestere tudta, miként is szabadult meg végül az Álmok Urától.
Nem volt véletlen, hogy haláláig úgy őrzött egy különös, trapezoid formára csiszolt, ősi ékkövet, mintha a világ sorsa függött volna tőle, s az sem, hogy ezt az átkozott követ magával vitte a sírba is. Az már viszont nagyon is a véletlen, de még inkább a balszerencse műve lehetett, hogy néhány évszázaddal később Saif Al-din végső nyughelyét sírrablók találták meg, s a különös írásjelekkel borított fémdobozba elzárt drágakövet magukkal vitték.

Gioia egy pár pillanatig csak hűvösen méregette a macskát, mielőtt felelt volna neki.
- Attól függ. Optimális esetben kihámozlak a macskából, hogy belepakoljalak valami másba, amiről még nem döntöttem el, mi az... Ha nem sikerül... - hallgatott egy kicsit. - Alighanem, a Sehonnani szukafattyú segítségét kell kérnem.
Salem őszinte elégedettséggel vigyorodott el.
- Mhmmm... Nagyon kíváncsi vagyok, képes leszel-e egyedül megkötni, Lukrécia... - vigyorgott fel a nőre, farka hegyével a madám állát cirógatva incselkedőn, amire a boszorkánymester undokul félrekapta fejét.
- Sok férfi alábecsült már azelőtt. Tudod, hol vannak most?
- Megetted őket?
- Egyre megy, nincsenek már köztünk, és ez a lényeg. Minden esetre, mindkettőnk érdekében remélem, hogy sikerülni fog az átkötés. Utálnék árnyvadászt hívni rád...
Salem sértettem hörrent a feltevésre, majd felállt a nő ölében, hogy egy könnyed ugrással Gioia vállára szökkenjen, s nyaka mögött helyezze kényelembe magát, majd a madám fülébe duruzsoljon:
- Mondanám, hogy én is utálnék egy egész várost rombadönteni, de az az igazság, hogy nagyon is kedvemre lenne... Mint ahogy az is, hogy megkóstoljam az álmaidat. ...Milyen rémlátomásaid szoktak lenni, hm? - dorombolt a démon, egészen elégedetten.

1936 szeptember 23-án, Providence városában rettenetes vihar tombolt. Orkán erejű szél és jeges eső ostromolta a települést, s hiába volt már bevezetve az elektromos közvilágítás, a vihar gyakorlatilag szétszaggatta a vezetékeket, és vaksötét káoszba borította a várost. Mintha a tintafekete viharfelhők mindenestül elnyelték volna a valóságot, s az egyetlen dolog, ami néha félelmetes fényárba vonta a tájat, az a felhőket ostorcsapásként átszelő villámok cikázó tombolása volt, vérfagyasztó mennydörgésekkel kísérve. Aki csak tehette, otthonában rettegett némán, vagy imádkozott csöndesen, ám aki a Federal Hill környékén lakott, nem csak a természet tomboló haragjának hangjait hallhatta, hanem fülettépő sikolyokat és üvöltéseket is - az utcáról. Bárki is volt a domb tetején álló templom közelében, mindenki keresztet vetett rá, kiváltképp akkor, amikor a templomtorony csúcsába égtelen dördüléssel belecsapott egy villám. Hallani lehetett a robajt, ahogy a torony darabjai az utcakövekhez csapódtak, s innentől már csak a vihar hangjai töltötték be a koromsötét éjszakát.
Másnap reggel mertek csak kimerészkedni az emberek, hogy megvizsgálják a romokat. Borzalmas állapotban volt a templom, néhai tornyának egyik fele a főhajó tetejére borult, be is szakítva azt maga alatt, másik fele darabokban hevert az épület melletti, köves udvaron. Áldozatokat azonban nem találtak, bár sokan megesküdtek, hogy emberi - és kevésbé emberi - üvöltéseket hallottak az éjszaka. A romok közt talált legkülönösebb dolog mindössze egy nyitott, üres fémdoboz volt, amit különös írásjelek borítottak, ám mivel semelyik ismert nyelv betűit nem tudták beazonosítani rajta az emberek, végül csak eltették, hogy majd egy fémműves beolvassza valaminek.
Azt már nem látta, nem láthatta senki, hogy a Federal Hill templomterének egyik árnyas sikátorában négy-öt, fekete ruhát és különös fegyvereket és még különösebb jeleket magukon viselő alak állt. Ha látták volna őket, talán valaki felfedezhette volna a hasonlóságot a dobozkán végigfutó írás, és a különös alakok bőrét borító jelek között. Azonban, minek okán az árnyvadászok csoportjának nem állt szándékában a mondénekkel a kelleténél többet érintkezni, amint ők is megbizonyosodtak róla, hogy a démoni ékkő is elpusztult, továbbálltak.

Gioia megrezzent, ahogy a kandúr a vállára telepedett. Hosszú, komoly másodpercekig tartó csönddel adózott a témának, messzire révedő tekintettel pillantva maga elé, míg végül így szólt:
- Azt hiszem, ez valami, amit magadnak kell kiderítened.
A fekete kandúr valami dorombolás és morgás közti hangot adott erre, amiről senki nem tudta volna megállapítani, hogy kedvére, vagy inkább ellenére volt-e a boszorkánymester válasza.
- Ki is fogom, Lukrécia... - duruzsolta, majd recés nyelvét végighúzta a nő fülkagylóján - és alighanem ezzel végképp túlfeszítette a húrt.
Gioia egy borzongást követően megragadta a felnyervogó macskát a grabancánál fogva, s maga elé emelte a levegőbe.
- Az anyád úristenit! - mordulta, majd ledobta az állatot a padlóra. - Még egy ilyen, és az összes létező konzervedbe citrus esszenciát bűvölök! - dohogta, Salem azonban már nem volt sehol - noha igazán elégedett volt a saját teljesítményével, már ami a boszorkánymester bosszantását illette.
Már alig várta, hogy végre megszabaduljon újdonsült gazdatestétől, és megadja Lukrécia Borgiának azt, amit megérdemelt.