Ki jött a tavasz. Itt ülök, az elegáns ruhámban a fű közepén. Fogalmam sincs mit csinálok itt. Hideg a szél de a nap sütötte vidék elég meleg ahhoz, hogy a hűvös szellő miatt ne fázzanak az emberek. Néha nem érzem a hideget. Akik ismerik a fajtám mindig azt mondják, hogy a pokolban is hideg van azért nem fázunk... Ez a gondolat mindig megmosolyogtatott. Mélyet szusszanok és a kezeim között az öngyújtót forgatom miközben a park csendjét figyelem. Késő délután van már nem sokan járnak erre. Legfeljebb néhány kutyás fordul meg erre, futó vagy szerelmes pár. Sokáig figyelek egy-egy járó kelőt és elemzem őket míg várok. Bár fogalmam sincs mire. Nem kellett volna ide jönnöm. Lehunyom a szemeim és próbálom felidézni a szokásos sötétséget amit mindig is érzek magamban de valami más. Nagyon, de nagyon más. Mindig világosodni kezd a kép aztán megjelenik az alkat, az arc közelebbről, majd a mosoly. Hirtelen kinyitom a szemeim és ajkaim között lassan beszívom a levegőt. Akkor is furcsa volt...Elsőre azt hittem a testvérem...de nem...csak egy fajtárs...Mégis...mintha láttuk volna egymás történetét és ő most nem azt látta amit én akartam, hogy lásson. Engem látott. Lassan zsebembe csúsztatom az öngyújtót és fel pillantok a tiszta kék égre. Szép idő van. Túlságosan szép...Még elmehetek...Mintha itt sem jártam volna. De nem tudok és nem akarok. Veszélyeztetem őt, de egyszerűen nem tudok elmenni. Látnom kell...Minek is Clay? Basszus mekkora egy seggarc vagy...azt hiszem a démoni részem most fogja szarrá verni a maradék emberségemet is. Azonban mielőtt még belső harcok kezdődnének a testemben a jegyem bele csíp a testembe mire összeszorítom a fogaim. Itt van. A közelemben. Felállok a fűből, megigazgatom a ruhámat és lesétálok a sétányra ahol az emberek közlekednek és egy padnál megállva fordulok abba az irányba ahonnan már látom érkezni. Mélyet fújok és figyelem kék szemeimmel ahogy közelít és várom mikor fog kiszúrni. Ha kell utána futok vagy ilyesmi de mi ma beszélgetni fogunk. Muszáj beszélgetnem vele...csak egy kicsit. Ha közelebb ér pislogok párat és ha nem kezdi el leüvölteni a fejem vagy ilyesmi megvakarom a tarkómat.-Kérsz...kérsz esetleg fagyit?-kérdezem elsőre mert fogalmam sincs hogyan is kezdhetnék neki.
Nem akartam ma bemenni dolgozni, annyira nem volt kedvem, hogy azt el nem tudom mondani, de kénytelen vagyok. Utáltam ezt a munkát, utáltam pincérkedni, de ez fizet a legjobban és igenis szükségem van a pénzre, valamiből fenn kell tartanom magamat. És az egyetem is ott van, lassan el kéne kezdenem megírni a szakdolgozatomat, de amúgy hiányzik egy nagyobb összegű pénz abból, amit félreraktam, de nem tudom kitalálni, hogy hova ment el. Minden számlát és nyugtát elrakok, hogy mindig tudjam, hogy hol tartok és mire mennyit költöttem. Nem mondom, hogy néha nem költök önzőn és nem veszek egy-két tábla csokit a tanuláshoz, de ki nem törik meg néha? Ha nem kezdek el készülődni, akkor sosem fogok elindulni és ha nem indulok el, akkor sosem érek oda és ha sosem érek oda, akkor kirúgnak és ha kirúgnak, akkor nem lesz pénzem és hajléktalan leszek. Azt meg nem akarom, szükségem van még a pénzre és a munkára. Ha meglesz végre a diplomám, akkor már jobban kereshetek és jobban lesznek a munkakörülményeim, addig... Mikor pedig sikerült magamat rávenni arra, hogy felöltözzek, hát elindultam lefelé a lépcsőn, mert természetesen a lift is ilyenkor romlik el... Úgy érzem, ez nem az én napom lesz, nagyon nem. Szaladok és kettesével veszem a lépcsőfokokat, miért kellett nekem pont a tizediken kinéznem a lakást, választhattam volna másikat is. De szerencsére villámtempóban hamar leérek, majd kisétálok az ajtón és elindulok a park felé. A parkon át a legrövidebb az út, de... Oh, még van egy órám, elfelejtettem, hogy az órámat direkt előrébb állítottam, de ennyivel minek? Próbálok gyorsan áthaladni a parkon és senkire sem felfigyelni, általában itt csak furcsa emberek szoktak mászkálni. És arra is felfigyelek, hogy valaki elkezd engem bámulni, legalábbis olyan érzésem, mintha valaki figyelne engem. Hirtelen pedig arra lettem figyelmes, hogy valaki csak megjelenik mellettem a semmiből és én... én nem tudtam hova tenni az alakot. Meg se néztem inkább nagyon, csak a mellkasát figyeltem. - Az otthonban azt tanították idegenektől ne fogadjunk el semmit. - mondom neki, majd kicsit feljebb tekintek és a szemeibe pillantok, kissé deja vu érzésem van, de nem tudom őt hova rakni. - Szerintem összetévesztesz valakivel. - mondom neki őszintén, majd ellépek mellette és elindulok tovább az utamra.
-Hé...hé! Várj egy kicsit...-indulok utána és elsőnek úgy érzem, hogy csak szórakozik. legalábbis úgy tűnik. Tudtam róla, hogy warlock de nem mondtam el neki. Tudtam róla, hogy nem átlagos de nem beszéltem. Miért kavartam fel volna az életét. Már azzal felkavartam, hogy bele léptem. Azonban valami nagyon furcsa.-Nem keverlek össze senkivel sem...-jegyzem meg ahogy sétálok mellette könnyen felvéve a tempóját.-Vár egy kicsit, Timo...-Pitypangnak becéztem de azt nem szeretném használni....nem akarom, hogy eszébe jusson valami ami már mély seb a számára általam. De ahogy megérintem, hogy egy kicsit magamra vonjam a figyelmét végig fut rajtam a gát ami szinte ellenem lett kitalálva. Mintha áramként csapna meg engem és veszem le róla a kezem. Mi...? De ki...? És hogyan? Vagyis azt tudom, hogy hogyan és valószínűleg azt is, hogy miért...Clay komolyan azt hitted boldogan őrizgetni fogja a sebet amit okoztál. De én...én ezt nem...nem teheti ezt velem. Nem felejthet csak úgy el én Clay vagyok és engem ő nem engedhet csak úgy el...én nem viselem ezt el! Csak összeszorítom ökölbe a kezem majd az ajkaim vékonyodnak el ahogy nyelek egyet.-Ugyan abba az árvaházban voltunk...-mondom.-csak te kisebb voltál mint én azért nem emlékszel rám.-Könnyedén suhanok végig az emlékein miközben a szemeibe nézek és azok segítségével felidézem az árvaház nevét, a nevelőknek egy pár szólítási kifejezését a szoba csoportból pár fiút, hogy biztosra menjek. Talán hagyhatnám így...talán így kéne újra kezdenem vele...Talán így kéne újra a bizalmát kérnem hiszen így nincs rólam rossz emléke és nem haragszik rám. Mégis...fáj, hogy egy gát van azon emlékek között és köztem ami én vagyok. Benne van az igazság arra, hogy tudok emberibb lenni de elzárta valaki benne ezt...én nélküle csak rosszabb leszek. Csak vele tudok ilyen lenni...senki mással...-Clay vagyok..nem beszéltünk sokat de én nagyon is emlékszem rád.-mosolygok rá szélesen ahogy barátain felé nyújtom a kezemet.
Még mindig nem tudtam hova tenni az idegen jelenlétét és ő látszólag ismer, ezt mi sem mutatná jobban, minthogy elindul utánam. Nem tudom, hogy ki lehet ő még csak nevet sem tudok csatolni az arcához, de abban biztos vagyok, hogy valahol láttam már. Híresség biztos nem lehet, mert akkor nem szólna hozzám és nem állna le velem beszélgetni... Vajon egyszer kiszolgáltam, mint pincér és megjegyezte az arcomat? Remélem nem azt vágja a pofámba, hogy én rossz kaját vittem neki, csak azt adom, amit nekem is adnak, nem tehetek az ilyenről. Mondjuk ezt kétleném, azért az nem egy olcsó étterem és minden ételük nagyon jó, hiszen sokat eszek ott, amikor a szakács rittyent nekem össze valamit ebédre. Aztán mikor mondja a becenevem.... - Tudod ijesztő, amikor egy teljesen idegen ember beceneveden szólít. Szerintem nem ismerlek és azt sem tudom, hogy ki lehetsz. - nem hazudok, még csak tippen sincs, hogy ki is lehet ő, de nem is akarok tippelgetni, egyszerűen nem ismerem. Honnan tudhatja a becenevem? Legszívesebben csak eltűnnék innen és elmennék, nem akarok vele beszélni, jelenleg csak megijeszt és nem is kicsit. - Egyszerűen nem tudom, hogy ki vagy és nem szeretek idegenekkel beszélgetni. - erősítem meg benne a dolgot és remélem, hogy megérti, hogy számomra csak egy ismeretlen alak, akivel nem akarok beszélgetni. Soha többet nem jövök ebbe a parkba, most is inkább másik útvonalat kellett volna választanom. Szerencsétlen vagyok... Csak pislogtam rá, amikor megemlíti az árvaházat és én csak értetlenül pillantok rá, nem tudtam elhinni... Nem néz ki éppen úgy, mint aki árvaházból jött volna és nem is tudom hova rakni. Nem hiszek neki, nagyon nem és egyre jobban zavar a közelsége, így lépek egyet oldalra, hogy messzebb legyek tőle. - És te akkor miért is emlékszel rám? Ezek szerint nem sokat beszéltünk és kicsit furcsa, hogy hirtelen megismersz. - mondom neki ki őszintén a véleményemet, szerencsére vannak emberek körülöttünk, így ha megpróbálna megtámadni vagy valamit tenni velem, akkor látnák és talán segítenének nekem. - Miért is emlékszel ilyen jól rám? - értetlenül pillantok rá és csak még egyet lépek oldalra, kezd nagyon rossz érzésem lenni vele kapcsolatban. Valami nem stimmel vele, nagyon nem stimmel valami vele és ez nem kicsit ijesztő.
A kérdésre gondolkodom egy kicsit és pislogok párat.-Nem tudom de emlékszem. Azt hiszem mert te voltál a csoda gyerek aki kiszabadult anya karmai közül. Vagy nem tudom de valamiért megmaradtál bennem arcilag és névileg.-mondom egy kedves mosollyal. Nincsenek rossz szándékaim irányába egyszerűen most én is előadom az árva gyereket. Nem akarom, hogy itt hagyjon nem értem miért történt ez vele de ki fogom deríteni. vagyis tudom miért tette de...ez így nem zárulhat le. Egyáltalán ki tette ezt vele? Az is lehet, hogy nem saját akaratából döntött így... Ki fogom deríteni. Vannak feloldó pecsétjeim és ha én ezt akarom ezt fogom tenni.-Figyi mindenki máshogy emlékszik bizonyos dolgokra, bárkit felismernék abból a csoportból amiben együtt laktunk. Sok emlék fűz oda.-Vagyis a te emlékeid Timo de ez mellékes...sok emlék él a fejemben más agyából. Ez már csak démoni vonás nehezen lehet róla leszokni és enélkül nehezen tudnék az emberekhez beférkőzni. -Akkor ismerjük meg egymást és nem leszek számodra idegen.-mosolygok rá szélesen és figyelem ahogy ellép tőlem. Ez sem zavar csak ne meneküljön előlem.-Hidd el semmi rossz szándék nem vezérel csak ismerjük egymást, még ha te nem is emlékszel rám de szívesen újra megismertettem magamat veled...nekem ez nem teher mindig szívesen beszélgetek azokkal akik sors társak. Nem kell sok időt adnod csak ne menj el úgy mintha egy furcsa, vagy éppen nem kellemes emlék lennék.-mondom, mert ugyan ez történt legutóbb is és ezt nem akarom. Tényleg nem akarom. -Rendben ha nem akarod nem szólítalak így te szabhatod meg, hogy mi képen szólítsalak meg és akkor nem lesz rossz számodra. Már ha szeretnéd ezt.-felelem és lassan zsebembe csúsztatom a kezeimet.
Egyre rosszabb ez az érzés a mellkasomban és nem tudom, hogy miért érzek így. Nagyon fura nekem és szinte mindenkire emlékszem, de rá nem, rá egyáltalán nem és nem is néz ki úgy, aki árvaházból jött volna. Még csak a szeme sem olyan, mint amilyen a mienk, egyre gyanúsabb nekem, nagyon, de nagyon gyanúsan viselkedik. Mi van akkor, ha elakar engem rabolni? - Én nagyon nem emlékszem rád és ez nem is fura, te biztosan nem voltál árva. Valahogy megérzem, ha valaki az, de te nem vagy. - mondom határozottan és nem is igazán érdekel, ha ezzel megbántom őt. Én biztosan nem felejtettem el volna őt, ha ennyire jelentőségteljesen emlékszik rám. Valami bűzlik benne, valami nagyon nem okés ezzel a sráccal, de nem tudom megmondani, hogy mi az. Talán a kisugárzása. Csak felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá. - Hát pont ez az, ha annyi emlék fűz oda téged, akkor nekem is kéne emlékeznem rád, de egyáltalán nem emlékszem, még egy kicsit sem. - nem hiszek neki, nem tudok neki hinni egyszerűen, pedig én naiv voltam, de már nem megy, nem tudok senkivel sem kedves lenni. Meguntam és belefáradtam, hogy mindenki engem használ ki és a legrosszabb, hogy mindenki hülyére vett. Engem nem fog senki se többet hülyére venni. Mit akarhat tőlem? Csak felvonom a szemöldökömet és értetlenül pillantok rá. - Ez nem így működik, nem döntheted el ezt egyedül. - jelentem ki, hiszen mi van akkor, ha én nem akarom megismerni őt? Mégis miért zaklat engem? Mert igen, ez már lassan zaklatás és hamarosan szükségem lesz mások segítségére. Megijeszt, megijeszt ezzel a rámenős és egyértelmű célozgatásra... Mintha tényleg ismerne engem és azt is tudja, hogy árvaházba voltam, de mégis honnan? Az emlékeimet csak nem láthatja vagy mégis? Kezdek... pánikolni és abból semmi jó sem lesz, ha én pánikolni kezdek. Próbálok nem frászt kapni tőle, de... Nem tudom, hogy mit mondjak neki, csak figyeltem őt és tettem lépéseket annak érdekében, hogy távolabb kerüljek tőle. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt és miért éppen engem szemelt ki magának, de biztosan van valami baja ott az emeleten. Tudom, hogy az ilyenekkel nyájasnak és kedvesnek kell lenni, majd az első adandó alkalommal meg kell lépni, például amikor körbenéznek... - Persze, nem teher. Adok neked egy esélyt. - felelem neki egy műmosollyal az ajkaimon, remélem benyeli ezt a dumát, mert ha nem... nagy bajban leszek. Csak figyelem őt mosolyogva és nézem, hogy mit csinál. - Nekem a Timo teljesen megfelel. - mondom neki szuper kedvesen, amikor a zsebeiben kezd matatni. Remélem nem a kést keresi vagy valami eszközt, amivel árthat nekem. - Szívesen elfogadok egy fagyit ám, átgondoltam. - nagyon édesen mosolygok már. Lehet a szemébe kéne nyomnom és utána villámgyorsan elfutni, ameddig kitörli onnan a fagyit. Igen, ez lesz a legjobb...
Csak hallgatom és lehunyom a szemeim ahogy nyelek egyet. Egyáltalán nem nyugszik meg és tisztán érzem a testén hogy sorozat gyilkosnak néz inkább...Néha lehetnél eszesebb is Timo. Ilyen nyílt területen még egy amatőr sem jelenik meg...Csak figyelem és hallgatom szavait és fogalmam sincs mit csináljak. Így nem tudok vele beszélgetni, így nem fog ez működni. Emlékeztetnem kell magamra, de ahhoz fel kell törnöm a gátját. Kényszerből akar velem fagyizni én pedig pislogva figyelem.-Ennyire hülyének nézel?-kérdezem végül ahogy kicsit elhúzom a számat.-Nem vagyok őrült, hogy így viselkedj velem...csak azt hittem..van értelme ennek az egésznek.-mondom halkan ahogy szemeibe nézek majd leveszem róla a tekintetemet és ebeimből csak egy cigit és az öngyújtót veszem elő. Ajkaim közé csippentem és meggyújtom majd felé nyújtom az öngyújtót.-Ezt tőled kaptam..-mondom ahogy elveszem a cigit az ajkaimtól és kifújom a füstöt. Végig a szemeibe nézek és látnia kell nem hazudok. Ezt tényleg tőle kaptam. Emlékszem jól arra a pillanatra akkor éreztem életemben először azt a meleg szúró érzést a testemben. Ő adta nekem ezt a gyújtót és ott kezdett valami megváltozni de én nem foglalkoztam vele. Talán valami eszébe jut ez által ha nem olyan erős a gátja. De aligha egy gyenge emlék törlőt kapott...Ha el is veszi vagy valami csak leengedem a kezemet és figyelem.-Nem kell velem fagyiznod. Így egyáltalán nem.-mondom ahogy mélyet szusszanok és ismét a cigibe szívva engedem ki a füstöt.-De ennyivel nem zárult le ez a sztori, azt ígérem...-mondom még ha lehet ez kissé rémisztőn hangzik. Fel fogom oldani a gátját. Elmosolyodom irányába és kezemet abba az irányba emelem amerre tovább akar haladni.-Csak menj nyugodtan...-mosolygok irányába. -Nem esik bántódásod és mintha itt sem lettem volna.-emelem meg kezeimet megadóan majd ismét a cigibe szívok és kiengedve a füstöt állok is félre, hogy nem fogom követni, nem fogom akadályozni vagy ilyesmi..
Szerintem teljesen természetes a félelmem és nem érzem úgy, hogy én velem van a hiba. Ő túl nyomulós és rámenős és túlságosan próbál nekem olyat bizonygatni, ami nem is igaz, legalábbis nem tudok rá visszaemlékezni. Szavaira hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak, nem tudom hová tenni a viselkedését és az egész jelenetet. - Én nem nézlek hülyének! - emelem meg kicsit a hangom, pedig nagyon nem akarok kiabálni, főleg nem egy ilyen helyen... Mégis sikerül magunkra vonni pár szempárt, ami most hirtelen nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog e. - Milyen egésznek? Azt sem tudom ki vagy és nem is emlékszem rád, pedig a memóriám nem is rossz. - mondom neki, miközben csúnyán nézek rá... Max leüt és elrabol, mondjuk végre lenne valami izgalom az életemben és nem kéne dolgozni mennem. Meg is ölhetne, jelentéktelen vagyok. Figyelem, ahogyan cigit rak a szájába, szóval dohányos... hát elég rossz szokásai vannak, de biztosan nem az árvaházban szokott rá, hiszen nekünk semmire se volt pénzünk. Nem tudom egyszerűen, hogy miért mondja megint ezt. - Tőlem? - nem értem, hogy miért kapott volna tőlem bármi ilyesmit is, erre azért már csak emlékeznék, hiszen egy szép és drága darab öngyújtó... - Én nem emlékszem erre sem. - mondom neki és már nekem esik rosszul, hogy nem tudom ki ő és miért próbálja elhitetni velem, hogy közöm van hozzá. Lehet már régen kinézett magának és eldöntötte, hogy majd elhiteti velem ezt a mesét és én majd szeretni fogom őt, pedig nem... nagyon nem. Hát én nem értem, hogy miért sértődött meg és min kapta fel a vizet, de ezek szerint feladja.. legalábbis mostanra. Nem tudok mit mondani hirtelen, csak pár pillanatig állok ott, mint valami gyökér és majd rápillantok. - Sajnálom... - ennyit mondok halkan, majd elviharzom onnan és elindulok a parkon át, hogy elmenjek dolgozni. Sokat gondolkodtam, sokat próbáltam rá emlékezni, de semmire se jutottam... Három tányért le is ejtettem és haza is küldtek, szépen levontak a fizetésemből és kaptam egy intést is... Ezt is neki köszönhetem, remek.
Kezdőlap
️