Személyiség/Kinézet

Szőke hajam és kék szemem édesanyámtól örököltem, apámtól inkább a természete maradt rám. 185 cm magasságommal nem sorolnám be magam az alacsony emberek táborába, sokkal inkább mondanám magam átlag méretűnek. A sok edzésnek köszönhetően kidolgozott testem van, mindig is szerettem mozgásban lenni. Szakállam inkább hanyagságra mintsem esztétikai szépségre utal, évekkel ezelőtt fogadásból hagytam megnőni legelőször, azóta viszont megszerettem és ritkán borotválkozom. Nem mondanám magam különlegesnek, vagy jobbnak mint bárki más, de elégedett vagyok a tükörképemmel.

Néha magam sem tudom már, hogy milyen is vagyok valójában. Sokszor azt érzem, hogy az öcsémmel együtt én is meghaltam egy kicsit. Mindig is kitartó személy voltam, szerettem ha a dolgok úgy alakultak, ahogy azt én elterveztem, utáltam, ha váratlan dolgok a feje tetejére állítottak mindent. Soha nem rettenek meg a harctól, nem tagadom meg azt aminek és amiért születtem. Valamikor éreztem szerelmet, vágytam a családot....valahol mélyen legbelül most is erre vágyom, de már nem tudom hogyan érhetném el amit akarok. Folyamatos kettősség játszik bennem, egyik felem menekülne a felelősségek elől, a másik viszont rettenthetetlenül nézne szembe a romba döntött életekkel. Az egyik Logan csak a múltban akar élni, a másik viszont semmire sem vágyik jobban, mint az új élet lehetőségére. Karizmatikus és rendíthetetlen vagyok. Már már mániákusan vágyom arra, hogy a világ jobb hely lehessen. Utálok tétlenül ücsörögni, utálom ha azt érzem elnyomás alatt élek. Kellő önbizalommal rendelkezem, nem szeretem ha azt érzékeltetik, hogy én kevesebb vagyok bárki másnál. A magány lett az útitársam az elmúlt évek alatt és kicsit félek, hogy nem sikerül majd vissza szocializálódnom. Hirtelen haragú vagyok és nagyon könnyen tudnak az érzéseim befolyásolni. Szókimondó és szarkasztikus személyiségem miatt nagyon sokan nem kedvelnek a környezetemben, és első látásra mindenki számára nagyképűnek tűnhetek.

Nehéz lenne az elmúlt hetek történéseit összefoglalni néhány szóban. Én magam sem tudom mi történik velem, csak úszom az árral. Napról napra élek, nincsenek eget rengető terveim a jövőre nézve. Meg akarom találni az öcsém gyilkosát és amilyen könyörtelen módon csak képes vagyok rá elvenni az életét. Más mozgatórugója nem igazán van az életemnek ebben a szakaszában. Minden amit valaha szerettem, vagy aki szeretett már a múltam része, és gondosan őrizgetem őket szívem egyik fiókjába zárva. Család? Mindössze néhány emlékkép emlékeztet arra, hogy valaha voltak közeli hozzátartozóim. Gondosan őrizgetem őket szívem legmélyén. Az egyik fotón édesanyám és apám látható, kezükben egy újszülött csecsemővel. Velem. Anyám arcáról sugárzik a boldogság, szőke fürtjeit lobogtatja a szél. Apám vöröslő szakálla megcsillan a napfényben. A második képen az öcsémmel harcolunk egymás ellen, anya folyton aggódó pillantásai kíséretében. Játékos kis srác volt, barátságos. Sosem volt köztünk irigység, sem balhé. Harmadik és egyben utolsó képen pedig egy szőke, menyasszony áll mellettem. Akkor még élt bennem a szentimentális énem, képes voltam elvenni valakit. Mára már a szeretet bármely megnyilvánulására képtelen vagyok.
Igen, valamikor volt egy családom akik szerettek és akiket viszont szerethettem, mára már viszont csak az emlékeim maradtak. Az öcsém örökre az angyalok közé távozott, a szüleimtől pedig teljesen eltávolodtam.
A bűntudat és keserűség miatt elmenkültem, és nem akartam újra a szemük elé kerülni.  Mindig jó visszagondolni anyám mosolyára, simogató ölelésére, dorgáló szavaira. Emlékezni az esti mesékre, az értem mondott imáira és fáradozásaira. Hogyan felejthetném el apám edzéstől kivörösödött arcát, a szenvedélyt, amivel a hivatásunkról beszélt? A tanításai mai napig vezetik az utam...és az öcsém...nem tudnám elfelejteni kivörösödött arcát, a nevetését, vicceit...
Aztán ott van a kedves. Szerelem volt, szerelem ami mindent felégetett, de amilyen nagy lángon égett úgy ki is aludt. Elmúlni talán soha nem az amit iránta érzek, de engedtem, hogy a bosszúm vezessen az utamon, hat év távlatából pedig nem könyöröghetek senki bocsánatáért.
Mindez már csak palackba zárt múlt, amit szívem egyik fiókjában őrzök, gondosan elrejtve a külvilágtól.
New York, talán ez a város lesz végre sz otthonom, talán itt megtalálom a nyugalmam. Évek teltek el azóta, hogy elhagytam az otthonomat, a családomat és az intézetet. Az öcsém halála teljesen megváltoztatott nem tudtam feldolgozni a veszteséget, hajtott a bizonyítási vágy, a bűntudat és a megtorlás. Ha ott lettem volna mellette talán még ma is élne, hiszen olyan fiatal volt, nekem kellett volna megóvnom őt. Ígéretet tettem neki, amit nem tartottam be. Gondolkodás nélkül hagytam hátra az életem, a szerelmem, hogy beteljesítsem a sorsom. Vadásznak születtem, ezt semmi és senki nem kérdőjelezheti meg, az életem során sok mindent nem az elvárásoknak megfelelően cselekedtem, de  valódi mivoltomhoz mindig hű maradtam. A szeretett testvére halála után kötelességemnek éreztem, hogy kövessem és saját kezemmel öljem meg a nagyobb démont, aki elvette tőlem. Azzal telt az életem, hogy szinte már megszállottként követtem őt, minden kapcsolatot megszakítottam azokkal, akik egykor fontosan voltak nekem. Tulajdonképpen fel sem fogtam igazán, hogy mit veszítek, és, hogy megszállottságom miatt egyedül maradok. Néhány hónappal ezelőtt sikerült végleg leszámolnom gyűlöletem tárgyával, az öröm helyett amit éreznem kellett volna, viszont ürességet és magányt éreztem. Elveszítettem mindent, ami valaha fontos volt nekem, és mindezt csakis magamnak köszönhetem. Célok és álmok nélkül érkeztem New Yorkba, abban bízva, hogy itt majd új értelmet kap az életem. Meg kell találnom azt a nőt, akit csak úgy hagytam kisétálni az életemből, tudom, a bocsánatkérésem nem sokat fog érni, de el akarom mondani neki, hogy nem szűntem meg szeretni őt. Bízom abban, hogy az itteni intézményben majd újra megtalálom önmagam és új célt kap az életem. Tudom, hogy nem lesz könnyű szembenézni a saját démonommal, de elegem van a bujkálásból és céltalanságból, éppen ideje, hogy vállaljam a következményeit a magam után hagyott pusztításnak. Ki tudja? Talán még rám is vár meglepetés...