Meséljek? Rendben, mesélek én, de akkor gyere csak! Csüccs ide az ölembe, így-így, na, ne ficeregj, vagy fültövön haraplak! Mmmhmmmm, úgy bizony, de ígérem, hogy tetszeni fog... He? Ja, igen. A mese, hát hogyne, persze. Khm-hm-hm-hm, lássuk csak, egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr... Jó-jó-jó, csak vicceltem! De így szoktak kezdődni a mesék, én pedig egy igazán mesés figura vagyok, nemde?
Dehogy járatom veled a bolondját, ugyan már, hogy mondhatsz ilyet! Nem vagyok én költő, hogy megállás nélkül hazudozzak - pedig olyan szívesen fonnék koszorút a hajadba százszorszép-ámításokból. Gyönyörű lennél vele - persze, nélkülük is gyönyörű vagy, azért jutott az eszembe. Megihlettél, igen. Bárcsak tudnék én is verseket írni, de sajnos szörnyen nem értek hozzá. Annyi baj legyen, igaz? Van épp elég szépség, temérdek kis fekete-fehér drágakő, amelyekben még gyönyörködni lehet, s végül is, ezeket olvasni éppen annyira szeretem... Talán még jobban is, mint a hiábavaló vágyakozást, a beteljesületlen románcot és a plátói szerelmet. Én, kéjenc? Még szép! Másért nem is érdemes élni, csak az élvezetekért! Carpe diem, élj a mának, mert a földi élet olyan, akár a tiszavirág, ha a tündérek szemein át nézed a világot. Hm? Hogy tündér vagyok-e? Hah! Nem születtem tündérnek. Itt csapjon el egy villamos, ha hazudok! Látod, drágám, bízhatsz bennem, minden további nélkül. Hogy mit vigyorgok? Hát már azt sem szabad? Mosolygok, hogyne mosolyognék, ha egyszer ilyen szépséges teremtés telepedett az ölembe, és hallgatja a csapongó mesémet, amit igazából még el se kezdtem... Nem-nem-nem, ezt úgy hívják, hogy késleltetés. Fokozza az izgatottságot és a kíváncsiságot, hogy úgy ne mondjam, a vágyat...
Aljas rágalom! Nem szokásom mindenkit így szédíteni! Ha férfi lennél, példának okáért, teljesen máshogy csábítanálak el... ...Igen. Baj? Vétek volna kihagyni a fél világot csak azért, mert én is fiú vagyok. Ejj-ejj, de kíváncsi lett hirtelen valaki...! Attól függ, kedves, attól függ~ Szóval inkább a kalandjaimról meséljek? Hmm, nos, lehet róla szó, de cserébe én is kérek majd tőled valamit, mit szólsz? Nos, ez így működik, drága - teljesítem egy kívánságod, de cserébe én is kérek valamit. Ó, nem, semmiképpen sem fogok visszaélni a helyzettel, semmi olyasmit nem fogok kérni, amire ne vágynál te magad is...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündérpár, akik már oly régóta vágyakoztak a gyermekáldásra, hogy szinte teljesen felhagytak minden reménnyel, amikor a szépasszony méhében végre megfogant az élet. Ám mikor sikerült, a szülők túlcsorduló boldogsága határtalan volt - egészen addig a percig, amíg a gyermek meg nem született.
Az első pillanatban lehetett látni, hogy ez a nyomorúságos küllemmel megátkozott poronty nem hogy a felnőttkort, de talán még a második születésnapját sem fogja megélni. A lemondás keserűségének tövises indái páratlan kegyetlenséggel fojtották meg a szülők örömét, ám az édesanya nem volt hajlandó ebbe beletörődni. Nem bírta volna tétlenül végignézni, ahogy egyetlen gyermeke a szeme előtt enyészik el: átjárót keresett hát a mondének világába.
A városban, ahol felbukkant, vándor kézművesnek adta ki magát, Isabella Nightshade néven kért szállást a vendégházban, és igyekezte olyan feltűnésmentesen fonogatni és árulni a fűzfakosarakat és egyéb eszközöket, amennyire csak lehetett. Közben azonban olyan nőt keresett, aki hozzá hasonlóan nemrég adott életet gyermekének.
Óvatosnak kellett lennie, ugyanis hirtelen megjelenését a városiak koránt sem kezelték olyan barátságosan, mint illett volna. A város fölött régóta gomolygott a gyanakvás és a rosszindulat kátrányos köde, s generációk alatt apró cseppekben itta be magát a helyiek lelkének mélyére. Még akkor is tartottak az itteniek az idegen, különös, és különösen szép asszonyoktól, amikor már az utolsó felakasztott boszorkány földi maradványai is bő két évszázada porrá lettek Salem temetőjében.
Isabella szerencsével járt, és sikerült a bizalmába férkőznie egy fiatal hölgynek, akit Anne Lovett-nek hívtak, s minden szempontból megfelelt a tervéhez. Leányanya volt, amellyel már önmagában kivívta magának a közerkölcs megvetését, ráadásul bármilyen szegényes körülmények között is élt, úgy döntött, mindennel dacolva felneveli Walpurgis-éjjelén született fiát, "ha már az Isten úgy akarta". Azonban mindezen körülmények eltörpültek amellett a tény mellett, mely miatt Isabella a leginkább ezt a fiút akarta magával vinni, ez pedig nem volt más, mint az, hogy a gyermek még tündér szemmel is szép volt. Ahogy meglátta, rögtön tudta, hogy őt fogja megszerezni magának, bármi áron.
Ha a tündérasszony sajnálta is a fiatal anyát, nem mutatta jelét. Talán így volt a legjobb mindannyiuknak.
Egy reggel aztán ennek a szegény ifjú anyának a sikolya verte fel a környéket álmából - gyönyörű gyermekének helyén ugyanis egy emberi lényre csak hatalmas jóindulattal emlékeztető teremtmény feküdt a bölcsőben. Isabella Nightshade pedig eltűnt Salemből, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, s magával vitte Anne Lovett fiát, hogy sajátjaként nevelje fel Tündérországban. Bármi is volt a neve emberként, a szépasszonyt nem érdekelte - Nadragulyának nevezte el. Azt pedig, hogy az elcserélt tündérgyermekkel ezt követően mi történt Salemben, később a helyiek sem voltak hajlandóak soha, senkinek még csak elsuttogni se - de azóta is keringenek rémmesék Anne Lovett és elcserélt gyermekének tragikus sorsáról.
Az ellopott fiú azonban, bár embernek született, ahogy cseperedett, egyre inkább hasonlatossá vált nevelőszüleihez, s a tündérek népéhez. Gondtalanul és háborítatlanul éldegélt az idilli világban, tudomást sem véve valódi származásáról, egészen addig, míg egyszer csak fel nem bukkant egy mondén Tündérországban. Milleniák óta nem történt ilyen, s biztos, hogy hatalmas ribillió tört volna ki - ha nem Nadragulya lett volna az, aki felfedezte ezt az eltévedt, rémült ifjút. Mivel azonban így esett, a két fiú - mihelyst túllendültek a kölcsönös ijedelmen és csodálkozáson - rettentően hamar megkedvelte egymást, de mivel a mondén gyermek, akit Sebastiannak hívtak, meg tudta fejteni Nadragulya találós kérdését, a tündér, ígéretéhez híven visszavitte a fiút a saját földjére.
Ekkor azonban Nadragulya szemében a földi világ korántsem tűnt olyan visszataszítónak és kiábrándítónak, mint ahogy a társai korábban lefestették előtte. Mi több, egyes elemei kifejezetten tetszettek neki - s onnantól kezdve valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság és kalandvágy lett úrrá rajta, akárhányszor a mondének világára, s még inkább Sebastianra gondolt. Nem volt hát meglepő, hogy keresni kezdte a lehetőségeket, hogy ha csak pár napra is, de átszökjön a valóságok szövedékein át az ismeretlen tájak, különös városok és furcsa mondénok földjére. Barátját azonban azóta sem találta meg újra, hiába kereste, hiába kutatta, pedig elmondhatatlanul szeretne újra találkozni vele.