Úúú, sietnem kell, mert el fogok késni. Mondjuk, ezt már igazán megszokhatták volna. Egy igazi hölgy mindig késik 10 percet! Amúgy tényleg vicces, de mindig pöccre pontosan 10 percet szoktam késni… mindenhonnan. Igen, még a vizsgáimról is. És hogy ilyenkor mit szoktak látni az emberek? Egy kipirosodott arcú, kellemesen vékony és arányos testalkatú lányt, módfelett sokat lihegve. Szalmaszőke hajam általában addigra szétcsúszik, bármilyen formába is öntöm előtte, itt-ott zilált lesz és kócos. Merthogy ennyire sietek. Állandóan. Egyébként is, pont akkor érkezem, amikor akarok, nem előbb és nem utóbb. Az már más kérdés, hogy az én belső órám valamikor elállítódott és azóta se állt vissza. Emlékszem egyszer, mikor hallottam anyát a barátnőivel beszélgetni, azt mondta, hogy sajnálja a szőkeségem. Eleinte nem értettem miért, hiszen a porcelánszerű bőrömhöz tök jól illett, sokszor is néztek babának, amikor épp elaludtam valahol. Aztán rájöttem… túlságosan hasonlítok Rá. Igaz csak féltestvérek vagyunk, de talán jobban hasonlítunk, mint az igaziak. Anyát is meg tudom érteni valahol, hiszen Adam, vagy ahogy én szoktam idegelni, Vinniebogyó, na ő valóban nem az anyám vérszerinti fia, hiszen másik nőtől van, bár apánk ugyanaz. Ellenben azt is tudom, hogy szüksége lett volna egy anyára… jobban, mint rám. De anya erre alkalmatlan volt, folyton ment a marakodás és bármennyire is fájt a tudat, hogy rontani fog a helyzetén, rávettem, hogy költözzön el. Azóta minden nap tiszteletemet teszem nála, talán bűntudatból is egy kicsit, de talán nekem jobban van szükségem rá, mint neki rám. Az öltözködésem mint mindig, elég színes, de nem annyira trendi, ha kényelmetlen, akkor nem veszem fel, ennyire egyszerű. Sminket nem hordok, mert csak beletörölném Adam pólójába, mikor a nyakába ugrok… Affenébe, elkések! Na nem baj, majd beadom az égszínkék bociszemeket!

Ahahhaa, istenem, de édes ez a macska a videóban! Aww, felborult a hörcsög a brokkolijával. Nézd-nézd, na én is pont ilyen életvidám vagyok, mint az a vidra! Most mi van? Ami cuki az cuki. Én is lehetnék, és vagyok is, igaz, főképp csak a bátyám szeme láttára. Azt szokták rám mondani, hogy energiabomba vagyok. Most mondanám, hogy nem is, de… de is. Az vagyok. Szinte állandóan pörgök, még alvás közben is össze-vissza mocorgok és forgolódok és táncolok a takarómmal. Igen, így álmomban. Adam szerint idegesítő is vagyok, de majdnem mérget mernék rá venni, hogy igényli is ezt sőt, megkockáztatom, hogy szereti is. Talán egy kicsit sokat is beszélek… és talán egy egészen picikét cikáznak a gondolataim is, úgy ahogy a beszédben is sokszor váltok témát akár egy mondaton belül is. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy valami naiv kis begombázott fruska vagyok. Tudod, van az a mondás, hogy aki a legszebben mosolyog, valójában a saját fájdalmával küzd. Ezzel én is így vagyok. Sokkal egyszerűbb mosolyogni, mint elmondani, hogy mennyire fáj apa halála, hogy mennyire mérhetetlenül fáj, hogy minden igyekezetem és akaratom ellenére nem tudok segíteni a bátyámnak. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Borzasztó érzés tehetetlennek lenni, főleg, hogy én is látom mindazt, amit ő. Tudom, mi elől menekül, tudom, miért csinálja. De akkor sem tudom elfogadni és ha a fene fenét eszik is, valahogy helyrehozom, valahogy megjavítom… Mikor kezdtem elveszíteni a reményt és kifogytam az ötletekből, akkor jött ő. Vicces, de hamarabb rájöttem ki vette pártfogásába a hiszti hercegét, mint ő maga. A remény újult erővel lobbant fel a lelkemben, s hiszem, hogy a kéretlen angyallal karöltve kipofozhatjuk az agóniába süllyedt tesómat. Talán ezért is kések mindenhonnan, hisz mielőtt elhagyom a házat, az angyalhoz fohászkodom… Adamért.

Mostanában nem volt időm meglátogatni Adamet és ez szörnyen frusztrál, de anya minden egyes másodpercemet beosztotta. Így, hogy letettem az érettségi vizsgát, rögtön utána megkezdődött a felkészítésem a felvételire. Minden nap, szinte látástól mikulásig a stúdióban vagyok és gyakorlok. Hol magamban, hol egy csoporttal, hol csak az tanárral. El sem hiszem, hogy anya megengedte! Mindig is olyan érzésem volt, mintha orvost vagy ügyvédet akarna belőlem faragni, mert az jól keres és biztos megélhetés. Lehetséges, hogy ez eddig így is volt, de mikor tavaly megnyertem egy amatőr táncversenyt és még a közönség kedvence díjat is bezsebeltem mellé, azt hiszem rájött, hogy ez az életem. Úgyhogy, kapaszkodjon meg mindenki, de egy hét múlva felvételizek a New York-i Egyetemre, ahol a Tisch Művészeti Iskolai karára fogok jelentkezni. Táncművész szeretnék lenni és nem is találhatnék rá jobb helyet. Olvastam valahol, hogy ez a második legjobb hely az olyanoknak, mint én, akik a tánc szerelmesei. Hogy könnyű lesz-e? Nem, korántsem. Vért fogok izzadni minden egyes nap és élvezni fogom. Iszonyú kemény lesz, magas elvárásokkal és sok bukással. Mégis… ezt akarom csinálni. Már egészen kicsi koromban megfogott a ritmus és az elegancia, amit a TV-ből láttam egy-egy verseny közvetítésről. Nem szerettem a magassarkú cipőket, ezért először mással próbálkoztam, ami hasonlóan szép, és nem töri el a lábam. Ehelyett elestem a jégen és megrepedt a csuklóm. Ennyit az elméletemről. Szóval elkezdtem magam otthon képezni, hiszen ekkoriban anyám még hallani se akart arról, hogy a lánya „majmokkal táncikáljon” szóval maradt a Tv, az internet és az oktató videók. Ez odáig fajult, hogy most egy magánstúdióban kapaszkodom a rúdba és felcsapom a lábam a fülem mellé. Még nem tökéletes, ennél lehetne sokkal kecsesebb a mozdulat és sokkal egyenesebb a lábam, de alakul. Néhány gyakorlat után a tanárom is érzékeli ezt és megint elkezdünk nyújtani. Ez abból áll hogy amíg én spárgázok és előrehasalok, ő hátulról nyomja a hátam, hogy a mellkasom leérjen a földre. Fáj, mocskosul fáj, könnyek is szöknek a szemembe, de én akartam. Ha nem vagyok elég hajlékony, ha nem vagyok elég ügyes és kitartó, akkor nem fognak felvenni. Már beesteledett, mire végzünk. Mindenem fáj, mindenem ordít, de boldog vagyok. Hülyeség, mi? Az hát, hisz rólam beszélünk. Persze, mivel a versenytánc szép cipőben és csillogó ruhákban zajlik, ideje a gyakorlás második szakaszába lépni. Vettem egy magassarkú kék szandált, amiben napközben közlekedem. Több-kevesebb sikerrel. Mire elérek Adamhez, már valami komikus mellé is beillenék. Szerintem külön műsorszámot kapnék egy cirkuszban. Kinyitva az ajtót, bebotladozok nyögök valami köszönésfélét, majd eltipegek a kanapéig, mint egy tojó tyúk és arccal előre ráesek.
- Ne röhögj…