Most tényleg elvárná tőlem, hogy feküdjek a kanapéra? Nem mondom, egészen szép példány, de mint az Ön is tudja, a mai korban ez már nem szokás. Ezért inkább csak ülnék, ha nem bánja. Nem, nem ez így nem lesz jó. Várjon, megmutatom! A laptopot rakja félre, ne abba gépeljen. Sokkal professzionálisabbnak hat, ha jegyzettömbbe jegyzetel. Nem ceruzával! Egy névre szóló tollal. Hogy miért a toll? Azt hittem egyértelmű, mert így a páciens úgy érzi, hogy tényleg odafigyel rá, ráadásul az állandó kopácsolás elvonná a figyelmét arról, amit meg akar osztani önnel.  Most tényleg sokat akar keresni a munkájával, vagy csak, azért hívott ide, hogy analizáljon engem? Egyébként, pedig hordjon világosabb öltönyt, akárcsak én. Fehéret vagy szürkét. A sok szín csak összezavarja a pacienseket, és elkalandozik a figyelmük. Legyen mindig jól fésült, ha dolgozik. Látja? Nekem is hosszabb a hajam, de ilyenkor is mindig figyelek arra, hogyan áll, és egy tincs sem szabadulhat el. Jól van, valóban egy kissé úgy festhetek, akár a maffia egyik tagja, de meg kell nyugtatni a beteget, hogy Ön a barátja lesz, és benne megbízhat. Ez a külső pedig arról árulkodik, hogy a titkai biztonságban vannak Önnél. Meséljen neki, arról, hogy mit szokott csinálni a magánéletében, igaz, hogy nem Ön fordult hozzá, de higgye el, hogy jobban meg fognak nyílni. Hogy én? Én mindig elmesélem, hogy a kedvencem a Looney Tunes, és a legkedvesebb szereplőm, pedig Lola. Tudja miért? Mert a feleségemre emlékeztet. Valóban? Régóta házasok? Kettő gyermek! Ki sem néztem volna magából. És szokott főzni? Igen, én is gyakran főzök a feleségemmel. Mi a kedvenc étele? Az enyém bármilyen közhelyes is, a Bolognai. Igen, az is nagyon finom. Hát végre leesett? Igen, Ön volt az, akin bemutattam a technikát. Most már hisz nekem? Az nagyon jó.  Nem, dehogy! Véletlenül se szabaduljon meg a színesebb ruhadaraboktól. Nyugodtan hordjon merészebbet hétvégén, vagy lazábbat, ha épp nem dolgozik. Vegyen fel bőrnadrágot, vagy kényelmes farmert, akár egy trikót, vagy épp semmit, ha úgy tartja kedve. Egyébként szép a nevetése, alkalmazza gyakrabban. Ez kedves Öntől. Igen, mondták már, hogy mély hangom van. Azonban arra figyeljen, milyen információkat oszt meg a delikvensekkel a magánéletéről. Csupa olyat, mondjon, amit nem tudnak felhasználni Ön ellen, és máshonnan is megtudhatnak. Egyébként van hobbija? Tudja, ami kikapcsolja, nem jó, ha folyton ilyen merev. Látja itt az asztalon ezt az érmét? Mondjuk, hogy ez Én vagyok. Az írás a munkám, és az, amit a társadalom nagy része felé mutatok, ha ez van felül, akkor nem látni semmit, a másik életből, ahol hát fogalmazzunk úgy, hogy levezetem a feszültséget. És itt van a fej, ezt az arcom csak nagyon kevesen ismerik, és már meg ne sértődjön, de Ön nincs még olyan bizalmi viszonyban velem, hogy erről tudomást szerezhessen. Nagyon szívesen, örülök, hogy segíthettem, ha bármikor tanácsra lenne még szüksége a munkát illetően, forduljon hozzám bizalommal!

A démonjegyem koránt sem szokványos, és még csak nem is könnyű elrejteni. Két hatalmas denevérére emlékeztető szárny van a hátamon, ami apám öröksége, és ennek köszönhetően, folyamatosan használom az energiámat, hogy elrejtsem azokat, a kíváncsi szemek elől. Ma ez már runtszerűen működik nálam, viszont ennél több mágiát nem használok, hiszen a többi boszorkánnyal ellentétben én nem, abból élek, hogy a varázstalanoknak bűvészkedjek. Legalábbis, mióta pszichiáterként praktizálok, azóta nem.

Egy volt rabnő memoárja (részlet)

A velencei karnevál hamvazószerda előtt két héttel kezdődik meg, és Mesterem erre az időszakra mindig szabadságoltatja magát. Az emberek azt gondolják, hogy csupán ő is részt szeretne venni az ünnepségen, de ez az igazság egyik fele csupán. Mesterem azt mondja, hogy ő olyan, mint egy érme két oldala, aminek csak az „írás” része látható, így becsapva azokat, akik a szavakra figyelnek, de nem tudnak olvasni a sorok között. És Mesteremnek ott van a másik arca is, amit csak én, és azok ismernek, akik részesülhetnek az Ő szeretetében, amit szerintem még jobban elfed, a „képmás” az érme azon oldalán, akárcsak a maschera-öltözék fejfedője.
Keresztülhajtunk a városon, ahol már folyik az ünneplés, és az emberek színes ruhákban, kilétüket maszkok mögé rejtve, táncolnak, iszogatnak és persze hangos ricsajt csapnak. De az egész pezseg, zsong a bőröm alatt, lüktet a mellkasomban. Magával ragadó színes kavalkádokból bontakoznak ki az egyes jelenetek, az autó ablakán kipillantva. Engedélyt kaptam, hogy nézelődjek, mert Uram tudja, hogy ez engem mennyire boldoggá tesz.
A várost elhagyva egy elhagyatottnak tűnő útra fordulunk, azért néz ki így, mert az évnek csupán ebben a szakában használják a domb tetején álló kúriát, és azért is, mert nem akarják, hogy idegenek erre tévedjenek. Magas kovácsoltvasnak tűnő kapu zárja le az út végét, ami öregnek tűni, ám valójában már teljesen modernizálták, hiszen, ahogy a sofőr a rejtett kamerának beszél, kitárul előttünk automatikusan. A magas szürke falakon itt-ott repedezett a vakolat, és hiányzik is belőle néhány darab, de a rajta le-felsétálgató, fehér maszkot viselő őrök, egyértelműen mutatják, hogy elég masszív még. Tudom, hogy mindegyiküknél fegyver van, csak a köpenyük alatt őrzik őket, ezt a Meseterem mesélte nekem a tavalyi alkalommal, mikor itt jártunk.
Ahogy kinyílik a kocsi ajtaja, egyedül szállok ki, már tudom, hogy törzs megdöntés, fejlehajtás és óvatosan a tűsarkakra ereszkedés. Az első alkalommal szabályosan kiestem az autóból, és arccal előre landoltam a durva kavicsokon, és jól felhorzsoltam az arcomat, a Mester persze dühös volt, és megbüntetett, amit meg is érdemeltem, hiszen nem tudtam őt rendesen szolgálni így. Azt hittem le kell mondania miattam több összejövetelt is, de a Mester megoldotta, és olyan ruhát készítettet nekem, ami elfedte a kétbalkezességemre utaló jeleket.
Hátra sétálunk az udvaron keresztül, de már innen hallani a zenét, amit élő zenekar játszik, legalábbis tavaly így volt, szerintem az idén sem adják lejjebb. Mindenki jelmezben, nem az utcán látott megszokottakban, hiszen vannak itt sellők, angyalok, kalózok, fantomok, Hófehérke és még ezernyi arctalan arc, mert mind álarcot visel, vagy épp most mutatja meg magát a természetfeletti világ, hiszen ilyenkor képesek erre.  Én Csingilingnek öltöztem idén, lábamon zöld tűsarkú, az elején fehér pomponnal. A ruhám ugyanolyan zöld fényes latex, alig takarja a fenekem, és szőke hajam kontyban feltűzve, persze az én arcomat is elfedi egy fűszínű csipke bauta, az arcom alsó része fehérre festve, ajkaim pedig vörösre húzva. Szép szárnyakat is kaptam ezek alatt kötözte össze a kezem a Mester, szoros bondage-ban az alkarom feléig. Elég megterhelő, még ha már hajlékony is vagyok, több órán át, akkor sem szeretem, ha így kell lennem, de ezt az Uram is tudja, és biztos lehetek benne, hogy el fogja távolítani, hogy másképp kötözzön meg, mielőtt teljesen használhatatlanná zsibbadnának a karjaim. Viszont a kötésnek köszönhetően melleim szépen ívelnek előre, kívánatosnak érzem magam, és a tűsarkakon billegve fenekem is jobbra-balra ring, úgy, ahogy Mesterem szereti. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tetszik-e neki, amit lát? Vajon engem néz-e most, vagy jobban leköti a figyelmét, az a férfi, aki sellőuszonyokat viselve fekszik egy szökőkút közepén, és két másik férfi fogja közre. Egyikük kezében női lovaglópálca, és ritmikus ütésekkel jutalmazza a sellő mellbimbóját, amikor az épp tövig nyeli magába a másik a kalóznak öltözött hímvesszőjét. Kampóban végződő keze a sellő vállán pihen, épphogy csak felsértve a bőrét, pár csepp vért kiserkentve. De ahogy látom nem az volt az első pont, ahol a kezét nyugtatva. Nem bámulhatom őket túl sokáig, ezért mikor mellettük haladunk el, már nem látom, hogy mi történik velük, tekintetem előre szegezve nézem a következő jelenetet, ahol egy nő van kifeszítve egy fém keretre, teljes látványában. A jelmezét nem ismerem fel, hogy mi lehetett, mikor megérkezett, mert az most cafatokban hever alatta, vörös selyemtócsába rendeződve, csupán arcán maradt érintetlen az álarca, ugyanolyan színben pompázva. Egykor mesterien elkészített feltornyozott hajából, számtalan tincs szabadult ki, és omlik vállára, verítéktől csatakosan. Mögötte Macskanő ütlegeli a fenekét egy kilencágú korbáccsal.
- Csakhogy megjött végre! – hallom, egy férfi hangját balról, de nem fordulhatok oda, hogy megnézzem ki az, hogy milyen jelmezt visel. Pillantásom előre szegezem, és mikor érzem, hogy Mesterem ránt egyet a póráz végén, beledermedek a mozdulatba, és ott maradok, ahol vagyok. – Azt hittem, már ide sem értnek, már rég…- halk füttyentés hallat, és így folytatja a férfi. – Ő a tavalyi lány? Nem mondom, szépen kikupálta a kicsi szubot. Lehet, kölcsönkérem Öntől, hogy kipróbáljam mennyire szófogadó. – Férfias nevetésükre a szívem hirtelen gyorsabban kezd el verni a lehetőségre. De tudom, hogy Mesterem szereti magának megtartani azt, ami az övé, és ha én nem akarom, akkor nem adna oda másnak, ezt már elmondta nekem korábban. De mi van, ha én azt mondom, hogy mégis akarom? Kíváncsi vagyok, hogy akkor vajon dühös lenne-e rám, és hagyná, hogy más is játsszon velem, utána pedig megbüntetne engem később?
- Talán hagyom, hogy egyszer megízlelje őt! – hallom a Mesterem, mély hangját, és a hanglejtése, máris minden porcikámat remegésre bírja. ismerem ezt a hangot, ismerem a zöngését, ahogy parancsot ad, ahogy nevet, ahogy kiszakad belőle a sóhaj, amikor a számba élvez, ahogy hátrahúzza közben a fejem, a hajamnál fogva, és mélyre löki magát a torkomig. A lábam közét elönti a forróság, és érzem, hogy nedvessé válik a puncim a puszta gondolatra, ahogy hozzám ér. A Mesterem tökéletes, minden szempontból, és sosem szállnék vele szembe, csak akkor, amikor arról akar meggyőzni, hogy neki is vannak hibái, mert én tudom, hogy nincsenek.
- Kérem, kösse ki a jószágát, szeretnék beszélni Önnel! – Ezt már halkabban suttogja a férfi, és mi elindulunk a kalodák felé, ahova már néhány rab és rabnő ki van kötve. Letérdelek a kaloda elé a kemény márványra, lábam terpeszben, ahogy fejem elhelyezem a vájatban, és Uram rám zárja a tetejét. Most nem tart más, csak a térdem, és nyakam. Előttem látható a többiek szórakozása, másfelé nem is tudom fordítani a fejemet. És már előre tudom, hogy ez a látvány csak tovább fogja fokozni a vágyamat, hogy Mesterem kedvére használja majd a testemet, ha visszatér hozzám. És én ki fogom szolgálni minden igényét, egy örökkévalóságig fogom őt szolgálni, mert a doktor a legcsodálatosabb a világon.
- Nem szólalhatsz meg, amíg vissza nem jövök! – Végre láthatom az arcát, bár maszk fedi, de szemei büszkeséggel telnek meg, és tudom azért, mert jó szolgája vagyok, és kivívtam, hogy egy másik Mester felfigyelt rám. Eufórikus hangulatba kerülök, ahogy rövid érintéssel hátratűri egy kiszabadult tincsemet a fülem mögé, és tudom, hogy ha egy örökkévalóságig kell itt várnom rá, én meg fogom tenni érte. Mert nincs csodálatosabb érzés, mint a tudat, hogy én az övé vagyok, és hogy én Őt, Dr. Sebastian D’Agnolot szolgálhatom, az éremnek azon az oldalán, ahol a „fej” látható, amit csak kevesen ismerhetnek, és ami az „írással” ellentétben, amit a társadalom felé mutat, én láthatom az ő felsőbbrendű lelkét is.