Látsz nem? Akkor nézz rám és tudni fogod, amit tudnod kell. Nem vagyok túl magas, talán a származásom miatt, talán nem, de az is lehet, hogy csak ezt dobta nekem a kocka. Mindenesetre, olyan 175 cm körül szaladgálok és éppen ezért legalább a termetemmel nem vonom magamra a figyelmet. Mert a szőke hajam és égkék szemem nagyon is vonzza a főleg női tekinteteket. Nem mondom, szeretem, ha megcsodálnak, de inkább ne emlékezzenek rám, ha nem muszáj. Az alakom főleg kisfiús, mint férfias, ügyeskednem kell az öltözékemmel, hogy ne nézzek ki még fiatalabbnak, mint amúgy is. De persze egy egészséges mennyiségű izmom van, az edzések alaposan kifaragtak, de nekem igazi izmaim vannak, nem csak díszek.
Hajam a tökéletes tejfölszőke árnyalat, amit a természet ajándékozott nekem, nem varázslattal vagy festékkel értem el. Általában félhosszúan hordom mostanság, az úgynevezett "szélfutta" jellegre beállítva, amiért csak annyit teszek, hogy néha megfésülködöm, a legtöbben még így is bolondulnak érte. A szemeimet sokan égkéknek írják le, de hogy őszinte legyek, nekem az csak kék, Oroszországban szinte mindenkinek ilyen, nekem ez nem különleges.
Az öltözködésem az egyetlen, amibe valami energiát fektetek, ott viszont megválogatom, hogy mit veszek magamra. Igyekszem elegánsan, korhűen és mindenekelőtt éretten ruházkodni. Olyan fiatalnak tűnök, hogy kénytelen vagyok. Általában ingekben, mellényekben és szövetnadrágokban látni, lakkcipővel párosítva. Megtehetem, hogy ilyen drága és "kényelmetlen" ruhákat hordjak, akkor meg miért ne?
Még hozzám tartozik a boszorkánymester jelem, ami egy szép hosszú, tömött bundás hópárduc farok, ami a földet söpörné. Továbbá a karmaim, amik a kezeimen és a lábaimon is ott leledzenek, valamint a sárgán felvillanó szemek, amiknek a pupillája kerek, normális. Csak akkor világítanak a szemeim, ha izgatott vagyok vagy dühös, de legtöbbször tudom kontrollálni.

A személyiségem nehezen megfogható, de nem azért, mert semmilyen lennék, egyszerűen csak túl sokrétű vagyok, hogy egyértelműen le tudnánk szögezni bizonyos részeket. De azért próbálkozzunk meg vele.
Először is: Tanár. A tanítás mindig is a véremben volt, mindig én akartam lenni, aki megmutatja, hogyan kell csinálni és folyton többet akartam tudni, hogy utána a húgomnak is elmondhassam. Szigorúan számon kérem a leckét és a tudást, de jutalmazok is, ha bizonyított a tanítvány. Sokat kérek, de sokat is adok cserébe, igazságosnak tartom magam. Lehet hozzám jönni problémákkal, szívesen meghallgatom és tanácsot adok, lehet velem haverkodni az osztályon kívül és még be is szállok, de amikor a katedra mögött vagyok, akkor nincs mese, csak tanulás. Ennek ellenére igyekszem jól tanítani, hiszen mind tudjuk, mennyivel könnyebb egy jó tanártól elsajátítani az anyagot, mint egy rossztól.
Másodszor: Harcos. Nehéz körülmények közül jöttem, küzdeni kellett az életben maradásért, ezért mindig mindent beleadok, hogy a legjobbat hozzam ki magamból és nem adom fel könnyen, amit a fejembe vettem. Ez tartott életben, muszáj volt, aztán már csak megmaradt. Fegyelmezett vagyok és mindig pontos, precíz és ezt várom el a tanítványaimtól is. A parancs nálam parancs, akkor is, ha én adom, akkor is, ha rám irányul. A szeretteim az első helyen állnak, mindent képes vagyok eldobni értük. Végülis, ez sokkal fontosabb, mint bármilyen tárgy lehet.
Harmadszor: boszorkánymester. Tudok varázsolni és ahogy minél inkább megismertem annak idején az árnyvilágot, rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok olyan árva boszorkánymester gyerek van, akik alig vagy egyáltalán nem tanulják meg, mik ők és mire képesek, hiába a Praetor Lupus minden igyekezete. Ezért beálltam közéjük, hogy az ilyen magára hagyott gyerekeket taníthassam és nekik ne kelljen olyan életük legyen, mint nekem volt. A szolgálataimat árusítom is, ahogy a legtöbb fajtársam, de nem tartom magam a lefizethető fajtának. Nekem nem kell vagyon, annyit megkeresek, amire szükségem van, nem vágyom többre.

Az én történetem nem érdekes, nem könyvbe való, nem égbekiáltó, csak egy a sok közül. Én is csak egy démon nem kívánt gyermeke vagyok, akit az anyja legszívesebben letagadott volna, amint rájött, hogy miféle porontyot hozott a világra. Nem volt sosem férje, vagy élettársa hosszú távon, ezért nem volt gond még egy sértett apával is, aki utólag jött rá, hogy nem az övé vagyok. Talán éppen ezért voltunk legalább négyen minden pillanatban a leharcolt, kicsi és túlzsúfolt lyukban, amit otthonunknak neveztünk. Mindegyik a féltestvérem volt, gyakorlatilag többen is voltunk és folyamatosan haltak meg körülöttem gyerekek, akiknek neve sem volt igazán. Nem is emlékszem, hogy nekem lett volna, ahogy a húgomnak sem volt. Ő volt az egyetlen lány, aki nem került ki túl hamar az utcára kurválkodni, ő valahogy annyira eltűnt a folyamatos tumultusban, hogy nem tűnt el ideje korán. Én pedig nem mehettem ki, érthető okokból, még az éjszakába sem, ezért vele tényleges kapcsolatot alakítottam ki, nem úgy, mint a többi emberrel a lakásban.
Teltek az évek, felnőttem, ahogyan a húgom is és végre el tudtam őt vinni otthonról, hogy jobb élete lehessen, de addigra már beteg volt és minden nappal jobban látszott rajta. Nem tudtuk, mi lehet, még most sem tudom pontosan, de a szívem megszakadt, ahogy néztem őt elsorvadni. Igyekeztem mindent megadni neki, amit csak tudtam, de még így is kevésnek éreztem. Pedig többször biztosított róla, hogy boldog és békében fog elmenni, ahogy végül lett, egyik téli nap nem ébredt föl, így nem volt miért maradnom. Neki indultam, csatlakoztam a Praetor Lupushoz, kaptam egy mestert és kitanultam, amit lehetett. Innentől a szervezet felé teljesítendő kötelességeim maradtak csak, össze is folyik az az időszak, csak azok törik meg a monotonitást, amikor új tanítványom lesz. Ilyen fogadott gyerekem nem is egy van a világban, van, akivel tartom a kapcsolatot, van, akivel nem. Kíváncsi leszek, Valentine milyenné fog válni, ha mindent megtanult.