Átlagos magasságú, formás alakú,
csinos pofijú lányka. Haja mindig hosszú, általában fekete, de időnként kerülnek bele egyéb színek. Szemei sötétbarnák, messziről vagy kevés fényben feketének tűnnek. Külsejére nagyon odafigyel, smink nélkül nem nagyon látni, haja mindig szépen be van állítva és ruhái is mindig csinosak, szépek. Szereti a kissé kihívóbb ruhadarabokat is.
Testét különböző tetoválások fedik, amelyeknek mindnek megvan a saját kis története.

Szóval a kérdés az, hogy mit kell tudni Wandáról? A legjobb szó rá talán a változatosság... vagy nem is! Inkább a kiszámíthatatlanság! Vagy mindkettő. Hm. Az biztos, hogy nagyon ügyesen alkalmazkodik bárki érzelmi állapotához és jó érzéke van az emberekhez. Legalábbis ügyesen játszik az érzelmeikkel. Képes az egyik pillanatban egy kedves, törékeny lánykát játszani, a másikban egy vadmacskát, a harmadikban pedig megállíthatatlan pusztítót. Hogy a sok közül mikor igazán önmaga, azt talán senki nem tudja, csak ő. Ebből ki is derül, hogy istenien hazudik. Tökéletesen elő tud adni bármilyen sztorit és ha úgy akarja, akkor elhiszed neki. Ám amellett, hogy nagy játékos és szép, akár hiszed, akár nem, neki is vannak hibái. Például egy kissé feledékeny. Ez persze annyira nem gond, mert ügyesen kimagyarázza a dolgokat, ha akarja.
Wandáról tudni kell még, hogy gyűlöli a kutyákat, fél tőlük és kerüli az összeset amilyen messzire csak tudja.
Törődni senkivel nem törődik, egyedül a szfinx macskájával, akinek nincs neve, pedig vele van, amióta a földre került.
Nem utolsósorban érdemes még tudni róla, hogy démon létére nem a gyilkolászás hoz számára örömet, hanem az emberi szomorúság és reményvesztettség. Elsősorban a szerelmeket szereti tönkretenni, a bimbózó párokat szétszakítani, de sokszor a barátságokat is átrendezi,
ha nincs épp más. Na meg tegyük hozzá, hogy azért nem fél kést ragadni,
nagyon muszáj, de inkább csak önvédelemből, vagy erős dühből öl.

Ti azt hiszitek, hogy én ezt élvezem...
Na jó, egy kicsit azért élvezem, de higgyétek el, hogy amikor az egyik pillanatban Pokolban a forróságban fürdőzök, a másikban pedig már a hideg Torontóban fagyoskodom egy teljesen idegen világban egy tudatlan boszorkánykölyök mellett.... na az már a legkevésbé sem boldogító. A szerencsém az volt, hogy amilyen kiválóan megidézett, pont annyira nem tudta, hogy hogyan kell egy démont az uralma alatt tartani,
szóval én csak füstté váltam és eltűntem onnan örökre. Az utcán töltöttem jó pár napot ebben az akkor még számomra teljesen új testben és teljesen új világban.
Borzalmasan utáltam ezt a világot és iszonyatosan haza akartam menni.
A fejem úgy zúgott, mintha dobverővel ütötték volna egy napon át és gyengének éreztem magam, mint a harmat. Ez azonban mára sokat változott a sok tönkretett házasságnak és kapcsolatnak, a több száz boldogtalan életnek köszönhetően, amit okoztam.
Szóval a több napos utcán kóborlás sok emberéletet követelt, pedig a gyilkolászás nem annyira az én asztalom. Akkor azonban nagyon dühös voltam és fogalmam sem volt mit kezdjek magammal, a nekem támadó férfiak pedig nem segítettek a helyzetemen.
Jó-jó, nem mind megtámadni akart, némelyik biztosan segíteni, de na... rosszkor közelített meg.
Végül összefutottam egy démontársammal, aki összekapart és segített meglátni ezen új világ szépségét. Értve ezalatt persze azt, hogy mi, mint démonok mennyi új szórakozást találhatunk magunknak, mennyi kétlábú, esetlen bábunk van, akikkel úgy játszunk, ahogy csak akarunk.
Kedves barátomtól árnyvadászok szakítottak el. Szerencsém volt, s sikerült elmenekülnöm, mialatt ő feltartotta a barbár gyilkosokat.
Attól kezdve más szemmel igyekeztem erre a világra tekinteni. Mondhatom, hamar belejöttem az élet játékába. Mint már említettem, számomra nem az életkioltás hoz örömöt, így az árnyvadászok nehezebben tudtak rám akadni. Utam során számos férfit szakítottam el családjuktól, s míg élveztem kínlódásuk, ők eltartottak engem.
Hogy melyiket meddig tartottam meg ezután, az teljesen változó volt, de általában pár hét után továbbálltam. A nagyobb halakról sok pénzt lehúztam, hogy biztosítani tudjam további megélhetésem, a többieknél viszont csak kiélveztem szenvedéseiket, aztán hagytam őket, hogy magányosan süllyedjenek mély depresszióba. Mindebben két képességem segített. Amikor megérintek valakit, annak belelátok a múltjába. Nem látok mindent, csak a fontosabb momentumokat, s nem tudok keresgélni a múltjukban, nem tudom visszanézni állandóan, csak felvillannak pillanatok a fejemben, majd el is tűnnek. Nem tudom mi történik akkor, ha évekkel később újra összefutok valakivel, s újra megérintem, még ilyenre nem volt példa. Látom az elmúlt év történéseit, vagy mindenkinél csak egyszer működik? Jó kérdés. A másik dolog, hogy időnként belelátok a saját jövőmbe. Csak a nagyon közeljövőbe és általában csak képeket vagy rövid mozzanatokat látok. A hátránya ezeknek az, hogy egyiket sem tudom irányítani. Az első érintéssel, ha kell, ha nem, látom a múltját az illetőnek, a jövőlátás meg csak rám tör időnként egy kis fejfájással fűszerezve.
No szóval folyamatosan utaztam, mindig mozgásban voltam. Igyekeztem elkerülni az árnyvadászokat, főleg amíg oly' gyengének éreztem magam. Azóta azonban már egy év eltelt, s erőm megsokszorozódott, az utazgatást pedig eléggé meguntam.
Azt hallottam New York izgalmas város, s elég sokan élnek ott. Nem tudom mi vár rám arrafelé, de abban reménykedem, hogy sok romantikus találkozást fordíthatok rémálommá és sok szerelmes jövőtervet rombolhatok le....